Szolidaritás – A sztrájkoló pedagógusokhoz

Ma helyes, ha szolidaritást vállalunk a pedagógusokkal. Megérdemlik.
Sok kritika érte-éri őket, sokszor jogosan. Néha úgy tűnik, némelyikük megfáradt, kiégett, talán olyanok is akadnak, akik nem képesek újítani, megfogni a gyerekek lelkét.

A magyar tanítókat többször az a vád is éri – gyakran szintén nem alaptalanul –, hogy nem nyitottak eléggé, nem vesznek részt a közösségi társadalmi, kulturális életben. Tőlük még mindig azt várja a polgár, hogy fáklyák legyenek: a kultúra, a tudás, a közösségi munka fáklyahordozói.

Ők pedig – jól, kevésbé jól – teszik a dolgukat. Panaszkodnak is néhanap. Megváltozott a világ, sokkal nehezebb boldogulni a gyerekekkel, mondják. Tényleg fárasztónak érzik a nem könnyű nevelést-tanítást, tényleg úgy érzik, a társadalom nem becsüli meg őket, munkájukat eléggé.

Egyetemi tanárok csendben, négyszemközt azt is elmondják: kevés a pedagógusjelöltek között az, aki valódi hivatásból választotta ezt a pályát. Többen azt mondják: jobb híján mentek pedagógiára. Kemény világunk odaszorította őket.

Szlovákiai magyar vonatkozásban még egy specifikuma van ennek a kérdésnek: programozottan pályaelhagyókat képezünk. Kevesebb az osztály az iskolákban, kevesebb a gyerek, de Komáromban és Nyitrán menetelnek az évtizedekkel ezelőtt megálmodott pályákon. Ráadásul nem is  lenne okos tiltakozni ez ellen, ez még mindig a kisebbik rossz. A komáromi egyetem létrehozatala után sem tudtuk elérni magyar közösségünkben az egyetemet végzett polgárok országos arányát. Egymás közt, csendben mondjuk ki: olyan világban élünk, ahol a most végzettek életük folyamán négy-ötször is rákényszerülhetnek pályakorrekcióra. Még az is jobb helyzet, ha tanári diplomával valaki később más pályán próbálkozik, mintha nem is jutna el az egyetemi fokozatig, s elkallódna valahol, alap- vagy középiskolás szinten. Egyetemi diplomával könnyebben tudják átképezni is magukat, ha úgy hozza a sors.

Ez persze csak egy zárójeles megjegyzés volt, mint ama anyuka mentegetőzése is, aki azt próbálta elmagyarázni, azért adta szlovák iskolába a gyerekét, mert a szlovák óvó néni  minden nap kikísérte a kicsiket az autóbuszhoz, míg a magyar sietett haza. Nem kell persze készpénznek venni az ilyen magyarázkodásokat sem, lehet, hogy nem tiszta lelkiismeretét próbálta csak az anyuka ilyen kajla mesével elaltatni. Azokra a valóban megtörtént eseményekre sem igazán hasznos ma hivatkozni, amelyek szerint a hetvenes években egyik városunk magyar iskolájának igazgatónője küldte át programszerűen a szülőket a szlovák iskolába beiratkozáskor, mondván, a magyar iskolát úgyis le fogják építeni. Vagy arra az igazgató elvtársra, aki magyar iskola vezetőjeként a saját ikreinek nyitott először szlovák osztályt alapiskolájában. Kontraszelekció és kiszolgáltatottság is sújtotta-sújtja ezt a társadalmi csoportot – de mégsem ez a meghatározó. Mindezek persze megtörténtek, s hasonló felemásságok most is élnek itt velünk. De ma hisszük, hinnünk kell, hogy a pályán maradók között nem ez van túlsúlyban. Hanem az a gondolat, amelyet a galántai tanévnyitón fogalmaztak meg nagyon szépen: erre a pályára ne az jöjjön, aki sok pénzt akar keresni – mert itt az nincs. Ide az jöjjön, aki alkotni akar: csiszolatlan lélek-gyémántból tudás-katedrálist, egyéniségeket.

Igen, ma előttük hajtunk fejet: ma a hivatásukat meggyőződésből gyakorlók előtt tisztelgünk. A nagybetűs PEDAGÓGUS előtt. Aki ma joggal tart tükröt a társadalom elé.
Ma ugyanis ez a felemás módon kezelt szociális csoport felemelte a fejét. Megmutatja, hogy képes megmozdulni, képes tenni valamit a pedagógusi hivatás magasabb szintű társadalmi elfogadottsága érdekében.

Méltóak a szolidaritásunkra.

S ha csak pár centit is sikerül a mai megmozdulás eredményeként lefaragni a fent jelzett visszásságokból, már mindannyian nyertünk.
Mi mindnyájan picivel jobb pedagógusokat kapunk, akik a mai nap után bizonyára öntudatosabbak is lesznek, s talán azt is tudatosítják újra, ismét és ismét sokat kell adniuk önmagukból azért, hogy a rájuk bízott jövő értékesebb legyen. Így érdemesebbekké válnak arra, hogy tisztelettel felnézzünk rájuk. Megmutatták, hogy van  bennük tartás.

S a mai nap után – mindannyiunk támogatásával – egy fokkal indokoltabban igénylik a magasabb fokú erkölcsi-anyagi megbecsülést is.

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …