Tisztelet a helytállásért (Dolník Erzsébetnek)

Tisztelt jelenlévők!

Laudációra kaptam felkérést, amelynek a díjazott nevének megismerése után örömmel teszek eleget. Miután azonban bonyolult világban élünk, előtte tisztáznunk kell, mi lehet elismerés tárgya és mi nem 2012-ben.

Sajnos közhely, hogy a szlovákiai magyar közösség a külhoni magyar közösségek közül az egyik legnehezebb helyzetben levő entitás. A rendelkezésünkre álló források alapján állíthatjuk, hogy a belső szellemi, erkölcsi támfalak eme közösség esetében sérültek a leginkább. Az évtizedek óta tartó, elnemzetlenítést célzó tudati masszírozás mintha most kezdene beérni. Csökkent a magyarsághoz való tartozás felemelő érzésének hőfoka, színmagyar vidékeken továbbra is jelentős a nem anyanyelvi oktatást kérő gyermekek, szülők aránya és a nemrégiben nyilvánosságra hozott adatok szerint nyugtalanságra okot adó a magyarság fogyásának aránya is. Egy szó, mint száz: rossz passzban vagyunk.

Mit tehet ilyenkor egy egészséges közösség?

Bizonyára megpróbálja zárni sorait, megpróbálja megerősíteni lelki és eszmei támfalait, megpróbálja tökéletesíteni, vonzóbbá tenni intézményeit, megpróbálja újraszervezni önmagát. Túlélési stratégiát próbál meg kidolgozni saját maga számára és próbálja azt meg is valósítani. Megpróbál újra és újra hatékonyabban foglalkozni a fiatalsággal, megpróbálja a közbeszéd témájává tenni ezt a fenyegetettséget – egyszóval megpróbál minden eszközzel védekezni.

Mit tesz a szlovákiai magyarság?

Az ellenkezőjét.

Bizonyos körökben szinte divattá vált avíttságnak nevezni a nemzethez való tartozás eszméjét. Sokan a modernséget egyfajta sehová nem tartozásnak, mindenféle kötöttségektől való elfordulásnak, egyfajta rózsaszín semmibe való elrugaszkodásnak értelmezik. Magyarok nevezik nacionalistáskodásnak azt, ha valaki közülünk jogaink bővítéséről értekezik. Vannak olyan – írásban vagy az éterben – magyar nyelven  megjelenő sajtóorgánumok Szlovákiában, amelyek minden alkalmat megragadnak arra, hogy a piros-fehér-zöldhöz való ragaszkodást idejét múltnak bélyegezzék, s ha csak lehet, belerúgjanak Magyarország mindenkori kormányába, parlamentjébe, elősegítve ezzel a szellemi elidegenítés folyamatát. Egyetemisták, középiskolás diákok között elenyésző az érdeklődés a nemzeti vagy közösségi témák iránt – az ember más fel sem meri tenni a kérdést, mikor legyen forradalmár valaki, ha nem a tinédzserkor végén, húszas évei elején. Magam az idén már a negyedik meghívást kapom Magyarországról középiskolák, egyetemisták részéről, hogy tartsunk rendhagyó beszélgetést a modern nemzettudatról és a nemzeti gondolat szerepéről, a legtöbbször könyvbemutató örvén – Szlovákiában azonban mindenki kényesen visszahúzódik egy ilyen javaslattól, mondván, nemcsak az iskolákba, de a független iskolai klubokba sem való a politika. Nem értik, nem akarják megérteni, hogy a közösségi kérdések megbeszélése, a tudatos polgári-állampolgári létre való nevelés tantárgy az USA-ban és a civilizált világ legtöbb államában. S hogy nem politikáról és öncélú politizálásról, hanem alapvető társadalmi nevelésről lenne szó: akkor, amikor minden tanteremben ott van a szlovák zászló és a nacionalista szlovák alkotmány preambuluma: My, národ slovenský… A tanárok azonban nem akarnak úgymond problémát maguknak, a civil szervezetek egyfajta rosszul értelmezett szerepvállalás miatt nem akarnak belekeveredni – szerintük – a politikába, az egyházak sem foglalkoznak alapvető társadalmi kérdésekkel. Szerves háttere van tehát a romlásnak – a jobbak ezt látván sopánkodnak, a többség csak legyint. De szerencsére vannak néhányan, akik megpróbálnak tenni is ez ellen.
Ám nagyon nehéz helyzetben vannak. A régi mondás ugyanis azt tartja, hogy akit az Isten nagyon meg akar büntetni, annak elveszi a józan eszét. Szlovákiában ahelyett, hogy mobilizálnánk erőinket, 2009 óta önzés és egyéni érdekek érvényesítés miatt egy végzetes széthúzás intézményes alapjait is összeácsolták egyesek.

2009-ben megjelent egy gondolatkör, amely eme jelszavakkal köszöntött be: mindegy, hogy milyen az orvos, a pedagógus, a hivatalnok nemzetisége, a fontos az, hogy gyógyítson, tanítson, intézze az ügyeket. A félig vagy teljesen asszimilálódtak vastapssal fogadták az új üzenetet, a nagyvárosok magyarságról éppen leszakadó tömegei úgy gondolták, ez számukra van kitalálva. Nem kell állást foglalni, hogy ők magyarok vagy szlovákok, megszabadulnak a lelkiismeret-furdalástól, amiért elhagyták a magyarság képletes hajóját, lehet libegni az állásfoglalásra nem kényszerítő, semleges térben.

S hogy mennyire szerves talajra talált ez a gondolat, mutatja, hogy a tavalyi népszámlálás alkalmával Szlovákiában soha nem látott mennyiségű polgár – 382 ezer, a teljes lakosság 7 százaléka! – nemzetiség nélkülinek vallotta magát, közöttük bizonyára nagy számban vannak (volt) magyarok is.  Ezért mondjuk mi tehát, hogy ez a gondolatkör – és a rá épült párt – sugárutat képez az asszimiláció felé, mert éppen annak legfontosabb akadályait, a megmaradás belső támfalait és a leszakadást gátló lelkiismeret-furdalást bontja le. Végzetes megosztottságot hozva be a szlovákiai magyarok közé, ahol családtagok, munkatársak, helyi, regionális és országos közéleti emberek feszülnek egymásnak és oltanak ki ebben az egymásnak feszülésben sok olyan energiát, amelyet pozitív célok elérésére kellene felhasználni. Beteljesítve ezzel a magyarnál ebben a kérdésben sokkal egységesebb szlovák nemzetpolitikai célt: a szlovákiai magyar közösség feldarabolását és lépésről lépésre való eltüntetését.

Mert ne feledjük: sem mi, a nemzeti megmaradás gondolatának támogatói, sem a nemzeti önfeladás elfogadói nem mozgunk légüres térben: kiderült, hogy a nagy együttműködési szövegek sehová nem vezetnek, a nemzetiség, anyanyelv nélküli orvos, tanító, hivatalnok jó munkája maszlag csupán: a szlovák politika az elmúlt kilencven évben nem fogalmazott meg egyetlen elfogadható kínálatot sem irányunkban. Ellenkezőleg, nyitott pillanataikban cinikusan a szemünk közé vágják: annyi jogotok lesz, amennyit kiharcoltok magatoknak. S eme szembenállás megteremtésével nem álláspontunk erejét növeltük, épp ellenkezőleg: majdnem a jelentéktelenségig csökkentettük.

Nem győzelem tehát egy vegyespárt parlamentbe jutása, nem győzelem Túrócszentmárton polgármesterének magyar szavazatokkal való parlamentbe juttatása, hanem diagnózis: egy önmagával meghasonult, értékektől, nemzetétől elidegenedett csapat kínos csapongása ég és föld között. Ezért nem fogja senki – a történelem sem – pozitív tettnek értékelni ezt a habitust, ezt a tettet – s ezért különbözik ez minőségében is még az egyébként szintén sajnálatos erdélyi, délvidéki vagy kárpátaljai magyar megosztottságtól is. Volt kollégáink ugyanis átlépték a Rubicont – s onnan nagyon nehéz az út visszafelé.

De nem lehetetlen.
Halljuk néha Magyarországról is a talán jóindulatú, de át nem gondolt intelmeket: együtt kellene működni valahogy. A fentiek tudatában tisztelettel megkérdezem: miben lehetne együttműködni? Vállalható egyszerre 1848 üzenete és a Bach-korszak muszkavezetőinek lihegő igyekezete? Vállalható egyszerre 1956. október 23-a diktatúra-ellenes lázadása és 1957. május elsejének Szovjetuniót dicsőítő kiáltása? Össze lehet montírozni Nagy Imre és Kádár János arcából egy közös arcot? Persze, akár ezt is meg lehet tenni – de meggyőződésem, hogy abból csak torzszülött jöhet ki.

Az utak tehát személyek számára létezhetnek visszafelé – de az ideológia vállalhatatlan. Senkinek nem lehet egyszerre egy szájból hideget és meleget is fújni. A platform csak egy lehet: a nemzeti megmaradás és felemelkedés platformja. Ráadásul számunkra ez nem egy elméleti kérdés csupán, hanem a megmaradni vagy beolvadni dilemma csontig hatoló súlyossága.
Nos, kedves barátaim, most térhetek vissza a laudációhoz. Mindezt azonban tisztáznunk kellett, s gondolom, az is nyilvánvaló, hogy amit elmondtam, nem panaszként mondtam, hanem válaszként a mai ünnepség által megfogalmazott kérdésre. Gondolatainkat tisztázandó – mert mi ide barátként, nemzettársként jöttünk, s az ünnepség után vissza fogunk menni szülőföldünkre, Fico vörösödő Szlovákiájába. Folytatni a küzdelmet közösségi céljainkért: ám nem mindegy, hogy mi van a hátunkban Budapesten, nem mindegy, hogy önök – és a mindenkori magyar politika – mit mond és mit tesz ebben a vonatkozásban.

Engedelmükkel tehát megfogalmaznám az üzenetet – és a platformot is, amely alapján elfogadjuk és tisztelettel megköszönjük a Dolník Erzsébetnek és a komáromi magyar gimnáziumnak, mint intézménynek – és nem jelenlegi vezetésének – adott kitüntetést.
Odaát ugyanis egy magyar közösség folytat súlyos védharcokat – diverzánsokkal a hátában. Eme védharcok eddig azért lehettek egészében véve mégiscsak sikeresek, mert az elmúlt évtizedekben voltak emberek, akik nem csak beszéltek a küzdelem megvívásának szükségességéről, de tették is azt.
Dolník Erzsébet ilyen ember.

Erzsébet talán megbocsátja nekem, ha elárulom – mert hölgyek esetében nem illik számokról beszélni -, hogy több mint harminc éve ismerjük egymást. A nyolcvanas években együtt dolgoztunk a lévai Csemadokban, kultúrát, szabadegyetemet szerveztünk. Ha úgy adódott, együtt védtük igazunkat kommunista párttitkárokkal vagy csehszlovák 3/3-as ügynökökkel szemben. Együtt alapítottunk pártokat, együtt szerveztük a szlovákiai magyar politizálást egységesíteni igyekvő lévai találkozókat. Tanúként mondom tehát, kitűnő a döntés, jó kezekbe kerül az elismerés. Erzsébet kiváló pedagógus is: diákjai máig szeretettel gondolnak rá, ezt is tanúsítani tudom. Elkötelezett magyar, máig aktív közösségi ember. S vállalja nézetét, szabad habitusát – a kettős állampolgárság vonatkozásában is.

Üzenet a mai kitüntetés – de kérem mindnyájukat, maradjunk is meg az üzenet egyértelműségénél és tiszta voltánál.

Dolník Erzsébet nevében is megköszönöm tehát az elismerést – s Erzsébetnek tisztelettel gratulálok!

Csáky Pál