Vérözön

A történet kezdetén ott éktelenkedik maga a probléma. A probléma, amely némileg megváltozott formában nyomaszt minket napjainkban is, s láthatóan komoly ballaszt lesz az elkövetkezendő évtizedek számára is.

A probléma ugyanis a következő: a Földön megtalálható és előállított javak egyre nagyobb hányada kerül(t) egyre kevesebbek kezébe, s ugyanakkor egyre többen kerülnek-kerültek kiszolgáltatott helyzetbe, a nincstelenek pozíciójába.

Robbanásveszélyes helyzet volt másfél évszázaddal ezelőtt is, feszültségterhes helyzet napjainkban is.

A 19. században a kor legjobb elméi foglalkoztak a kérdéssel és próbáltak meg – az elemzések mellett – megoldási javaslatokat is kidolgozni. Az akkori vadkapitalizmus szinte kiáltott ezért.
Itt – kissé leegyszerűsítve a témát – a két legfontosabb művet említeném. Marx megírta A Tőkét (Das Kapital), s Engelsszel együtt a kapcsolódó írásokat, s megoldási javaslatként forradalmat javasoltak, mi több: világforradalmat vizionáltak. Köztudott, hogy munkásságukra kapcsolódott Lenin, akit azután egy forradalmi hullám valóban hatalomhoz is juttatott. S bizony ő indította el a Sztálin és utódai által szinte tökélyre fejlesztett terrortársadalom modelljét, amely oly mélyen meghatározta a világ 20. századi történelmét.
De látta a problémát az akkori világ több más fontos egyénisége is. XIII. Leó pápa Rerum novarum címmel enciklikát adott ki, amelyből kitűnik, hogy a problémát nagyon hasonlóan látta, mint Marx és Engels. Amiben azonban alapvetően eltért tőlük, az a megoldási javaslat volt: ő revolúció helyett evolúciót javasolt, s a szociális piacgazdaság eszméjét tűzte ki megvalósítandó célként.
Ez meg is valósult Nyugat-Európában, a 2. világháború után, ez lett az alapja az ott máig tapasztalható, viszonylagos jólétnek. A teljesség igénye nélkül megjegyzem csupán, hogy a nyugat-európai civilizáció vezető állama, Németország kipróbált közben egy újabb vadhajtást is, a nemzetiszocializmust, tragédiába sodorva vele a világ egy részét.

Most azonban – egy csendes évforduló okán – a világkommunizmus hatásaival foglalkozunk, tekintettel arra, hogy pár nap múlva, november hetedikén emlékezünk meg hatalomra jutásának századik évfordulójáról. S megpróbáljuk megválaszolni a két nagy kérdést vele kapcsolatban: milyen hatással van-volt világunkra, életünkre, illetve szükségszerű volt-e, hogy egy alapjaiban szép eszme, az emberi egyenlőségen alapuló társadalom eszméje olyan tragikusan torz modellbe torkolljon, amilyennek a tanúi voltunk.

Több, mint negyedszázaddal a Szovjetunió széthullása után talán elmondhatjuk, hogy a szocializmus megvalósított formáinak voltak pozitív oldalai is. Erőszakkal bár, de mobilizálni tudott komoly társadalmi erőket, ennek köszönhetően vált az addig elmaradott Szovjet-Oroszország a világ egyik vezető hatalmává. Valóban tudott működtetni bizonyos társadalmi lifteket, alapszinten több olyan szociális problémát is kezelt, amelyek napjaink viszonyai közt kiáltóan megoldatlanok (szociális bizonytalanság, munkanélküliség…). Ám – viszonyainkat ismerve – mielőtt bárki megszakítja ezen a ponton ennek az írásnak az olvasását, mondván, hogy a kommunizmust akarom rehabilitálni, hozzáteszem, hogy éppen nem: én mindig is antikommunista voltam, ám elvem, hogy ha valóban kellő intelligenciával akarunk közeledni egy témához, akkor elfogadhatatlan a napjainkban oly gyakori, leegyszerűsített csőlátás. S arra is szeretnék figyelmeztetni, hogy éppen a leegyszerűsítő hozzáállások is lehetnek az okai azoknak a hamis reminiszcenciáknak, amelyek ma világunkban is megjelennek. Az igazság ugyanis az, hogy a kommunizmusnak volt 70 éve, amely időszakban bebizonyíthatta, hogy élhető, versenyképes társadalmi modell.
S az ellenkezőjét bizonyította be.

1997. novemberében megjelent egy könyv, A kommunizmus fekete könyve (Le Livre noir du communisme) címmel. A kötet szerzői azt állítják, hogy a kommunizmusnak, mint társadalmi gyakorlatnak 100 millió halálos áldozata volt a világon, huszadik században. A megjelenés után persze azonnal megjelentek a kritikák is, amelyek szerint „csak” hatvan millióra tehető a halálos áldozatok száma.
Egy ideológia megítélésének természetesen fontos eleme az is, mennyi ember életét emelte fel, illetve mennyi számára okozott helyrehozhatatlan katasztrófát. De ez talán inkább következmény – persze szomorú, elfogadhatatlan következmény. Ám az alap mégis csak az, hogy ez az eszmerendszer már a megszületésekor diktatórikus gyakorlati megvalósítási formákkal számolt, s ezek nem átmenetinek bizonyultak, hanem állandósultak, s a rendszer fenntartásának alapelemévé váltak. S mint azt a történelemből tudjuk (és újból odatesszük napjaink felelőtlen álmodozói elé), hogy minden diktatúra legnagyobb hiányossága az, hogy idővel képtelenné válik az önkorrekcióra. A demokrácia néha valóban kevésbé hatékony, néha szétfolyik a terméketlen vitákban, sőt, akár „weimarizálódva” működésképtelenné is teheti önmagát: de ha valóban biztosítani tudja az emberi lét két legelemibb alapszabadságát, a gondolat- és szólásszabadságot, akkor előbb-utóbb korrekciót hajthat végre, s kijöhet a válsághelyzetből. Ezért győztek eddig a történelemben a demokráciák a diktatúrák felett, s ezért van az, hogy az igazi demokraták szobrait nem kell idővel eltávolítani, mert szabad emberi döntések alapján állíttattak fel.

A kommunizmusban tehát – mint minden diktatúrában – az a legrosszabb, hogy megöli az emberi szellemet, csonkolja a lelket, lefaragja a kreativitást. Élhetetlenné teszi ezzel a világot, negálja mindazt, ami az embert homo sapienssé tette. Ezért nyögjük évtizedek után is a hatásait, ezért nem tudják azok, akik soha nem éltek ilyen rendszerben, egyáltalán felfogni, miről is beszélünk.
Persze, a cinikusok napjainkban is mondhatják, hogy az ember alkatilag alkalmatlan az igazi, szép, steril módon megálmodott társadalmakban élni. Az emberiség olyan állatfarm, amelyben a tagok 4 százaléka kell, hogy orránál fogva vezesse a tömegember-többséget – mint azt napjainkban is oly gyakran láthatjuk.
Ez bizony komoly veszély, napjaink sok szempontból kiüresedett társadalmi viszonyai is mesélhetnének erről egyet s mást. De ez nem rehabilitálhat egyetlen fél- vagy teljes diktatúrát sem. A megoldás nem a hátra arc, hanem a napi küzdelem a valóban demokratikus viszonyokért, a demokrácia állandó „foltozgatása”, javítása.

Legyen tehát mementó a századik évforduló! S nem csupán a kommunisztikus, de minden más diktatúra vonatkozásában.

Csáky Pál