Harmatos reggelek álmai

Csáky Pál dokumentumregénye: Egy tanító élete 1968-ban és utána. A 2008-ban megjelent regény teljes kézirata olvasható itt.

Megjegyzés: A regény megjelent a 2016-ban kiadott, A PACSIRTA ÉNEKE c. válogatáskötetben is.

Fülszöveg (könyvajánló): Az 1968-ban idegen szuronyok segítségével hatalomra jutott csehszlovák kollaboráns kormány utólagosan igyekezett a szovjet megszállók koholt ellenforradalom-teóriájához konkrét „ellenforradalmárokat” kreálni. A hetvenes évek elejéna szovjet koncepciós perek mintájára sok ezer ártatlan ember ellen indítottak, ha nem is börtönnel, de egzisztenciális és lelki ellehetetlenüléssel végződő hadjáratot, ha párttag volt az illető, akkor ún. átigazolási eljárást, azaz „csisztkát”.
Csáky Pál dokumentumregényének a címe (á la Koestler) akár ez is lehetne: Sötétség délen (értsd: Dél-Szlovákiában). Az emlékirat narrációjába foglalt történet lélektanilag mélyen hiteles hőse afféle „szlovákiai magyar Rubasov”, egy naivságig tiszta néptanító, aki előtt, meghurcoltatásai során, fokozatosan világosodik meg a husáki ún. normalizációs rendszer aljas „filozófiája”.

* * *

Ha majd egyszer szembe kell néznem az életemmel, a leglényegesebb momentumokkal kell kezdenem. Azt hiszem, a kettősség az, amely a legalapvetőbb módon határozta meg az sorsomat.

1930-ban, amikor születtem, magasan álltak a csillagok. Meglásd,ez a gyerek viszi majd valamire, mondta apám, aki polgáriasodott családból származott, s Újvárból került ide.
– Félek, nehéz élete lesz – kontrázott anyám, aki egy helyi parasztcsalád sarja volt.

Már az is csoda, hogy ők ketten találkoztak. Apám, a hatalmas izomzatú, kemény férfi és anyám, ez a törékeny, finom alkatú gerlemadár, aki mindenben a lelket, az esztétikumot kereste. „Az ellentétek, tudod, néha megejtik egymást” – magyarázta esetüket nagyapám. Talán igaza volt: nem ismertem más embert, csak ezt a törékeny asszonyt, anyámat, aki oda mert állni néhanap apám féktelen dühe elé, s nem emlékszem egyetlen esetre sem, hogy le ne tudta volna csillapítani azt.

Amikor megszülettem, az újvári rokonok azonnal idefutottak, nehogy református templomba vigyenek megkeresztelni. Apám ugyanis katolikus volt, anyám református.
Házasságkötésük előtt megegyeztek, ha fiúgyermek születik, katolikus lesz, ha leány, református. Így az egyezség szerint katolikusnak kellett lennem, annak is kereszteltek, mindjárt a születésem utáni harmadik napon. A plébános úr csodálkozott is némiképp a hangerőn, amivel kikényszerítették az idő előtti keresztelőt, ám az újvári rokonok addig nem voltak hajlandók hazamenni, amíg biztosak nem lehettek a dolgukban.

Gyerekkoromból néhány részletre emlékszem csupán. Apámra, aki mindig is több akart lenni annál, mint aki éppen volt. Fűszeresnek tanult, aztán hentes lett, mígnem tizenkét éves koromban egyszer csak arra eszméltem, hogy távúton együtt jár velem a polgári iskolába. Harminchét éves volt akkor. Egy osztályba jártunk, pontosabban, egy évfolyamba, az iskola évkönyvében ez máig ellenőrizhető. Igyekezett, mindig is igyekvő típus volt, s bizonyára az életkorbeli különbség meg a napi élet rá nehezedő problémái okozhatták, hogy nekem azért valamivel jobban ment a tanulás.

Bennem is felmerült a kérdés, miért csinálta? Benősült ide, elvette egy parasztcsalád lányát, némi pénzre is szert tett, belefogott ebbe-abba – és tönkrement. Érdekes, most, nyolcvan-egynéhány évesen is azon vitatkoznak anyámmal, miért ment akkor tönkre. Apám hiszékeny alkat volt, mindenkinek adott mindenfélét hitelbe. Már rég nem volt hentes, én már nagyfiú voltam, amikor mentünk az utcán és valaki ránk köszönt. Apám fogadta a köszönését, és amikor már messzebb kerültünk tőle, hozzám hajolt és csendben azt mondta:
– Látod, fiam, ez azért köszönt nekünk, mert még mindig tartozik huszonöt pengővel.

Amikor becsukta a hentesüzletet, beállt rendőrnek. Városi rendőr lett, emlékszem, szép egyenruhát kapott, a forgalmat irányította másodmagával a város központjában. Ott feszített nap mint nap a Denk szálló előtt, forgalmi rendőrként, amikor jóformán még forgalom sem volt. Ahogy ott állt peckesen a kereszteződésben és mutogatott mindenfelé, nagyon büszke voltam rá. Mint egy félisten, úgy irányította emberek, járművek mozgását, s csodáltam, ahogy azok engedelmeskedtek neki.

Mindez a cseh világban történt, a két háború közötti furcsa években. A városban nagyrészt magyarok éltek, apám is magyarul tudott csupán, csehül vagy szlovákul élete végéig nem tanult meg jól. Az igazság az, hogy nem is nagyon bíztak meg benne, keménynyakú, javíthatatlan magyarnak tartották. Szívja csak a kereszteződésben a benzingőzt, azzal nagy veszélyt nem jelent senkire, gondolhatták.

A vicces az volt, hogy amikor később, harmincnyolc után átjelentkezett magyar rendőrnek, nem vették fel mondván, megbízhatatlan, mert cseh rendőr volt. A magyar világban hivatali szolgának alkalmazták csupán, hivatali altisztnek, ahogy akkor szépen mondták, de szolga volt csak, mert takarított is, a port is ő törölte le, hiszen takarítónő ott, akkor még nem létezett. E miatt a méltatlan helyzet miatt dühödött föl.

– Nem akarok altiszt maradni – mondta, s beíratkozott a polgáriba, mert azt mondták neki, lehetne rendőr is, de ahhoz legalább a polgári iskolát el kell végeznie. El is végezte, meg is kapta a bizonyítványát, ám tűzhette is mindjárt a kalapja mellé, mert 1945-öt írtak, jött az újabb fordulat, és a bizonyítványa már nem ért semmit.

Csúnya idők jöttek, megfélemlítések, kitelepítések. Reszketett, aki német és magyar volt, őt ráadásul megint elővették, mert úgymond magyar rendőr volt. Hiába bizonygatta, hogy altiszt volt csupán, megkapta ő is a kitelepítésről szóló végzést, a fehér lapot. Emlékszem, esténként, amikor elkomorodott, anyám odaült melléje és azt mondta:

– Ejnye, ne hagyd már el magad, majd csak megsegít a Jóisten! Rád legalább kitaláltak valamit, de mit szóljanak azok, akiknek egyetlen bűnük, hogy vagyonuk van, s hogy magyarul beszélnek?

Aztán csak múlt az idő, úgy látszik, a vagyonosabbak tényleg hamarabb kerültek sorra, mint mi, a nincstelenek, csak nem jöttek értünk. Egyszer csak halljuk, hogy leállt a kitelepítés, megegyeztek valahogy a politikusok. Mi maradtunk, egy ideig hallhattuk még a „Maďari za Dunajt“, meg a “Na Slovensku po slovensky“-t, majd az is elmaradt, vagy legalább is csendesebbre váltott. Egynéhány pofon is elcsattant még magyarok és szlovákok között – ha nem volt reménytelen a túlerő, mi is viszonoztuk, nem csak elszenvedtük a másik fél agresszivitását -, aztán elcsendesedett az is. Átment, szerencsére, mint annyi más, rajtunk, fölöttünk, bennünk.

S máig szégyenkezem, hogy proletárgyerek létemre tényleg azt gondoltam, Gottwald apánknak lehetünk hálásak mindezért.

Apám mindig is azt akarta, többre vigyem, mint ő. Óvodába is beíratott, emlékszem,katolikus nővérkék foglalkoztak ott velünk. A legérdekesebb azonban az volt, hogy első osztályba a zsidó elemi iskolába íratott, mert állítólag az volt a legszínvonalasabb. Szlovák iskola a mi családunkban szóba sem jöhetett, több katolikus és református iskola is volt a városban, de mert a rokonság azt tartotta, a zsidó iskola a legjobb, oda kerültem. Mondanom sem kell, hogy a széles rokonságunkban egyetlen zsidó sem találtatott, csupán az iskola híre miatt írattak oda. S nemcsak ők, a városból többen is, akik fogékonyak voltak némi sznobságra, ide küldték a gyereküket: messze nem egyedül voltam keresztény gyerek az iskolában. Két évig jártam oda, majd kivettek és átírattak a katolikus iskolába.

A magyarok bejövetele, az a szép őszi nap is itt él az emlékeimben annak ellenére, hogy csak nyolc éves voltam akkor. Ez önmagában mutatja, hogy jelentős eseményként éltük meg, ha gyerekként ennyire megmaradt bennem. A ladányi úton vonult be a honvédség, a város apraja-nagyja várta őket. Újból magyarok leszünk, örvendeztek az emberek, s hogy, hogy nem, egyszerre annyi magyar zászló került elő, amennyit ez a város még nem látott.

Kis papírzászló volt nálunk is, mindannyiunknál, lobogtattuk azokat. Arra is pontosan emlékszem, ahogy odajött hozzám egy öregasszony, elkérte egy pillanatra a zászlómat azzal, hogy mindjárt visszaadja. Kivette a kezemből és eltűnt vele, én meg sokáig sírtam, hogy elvitték a zászlómat és senki nem adott helyette újat. Sejtettem persze, hogy nem mindenki örül a fordulatnak, de én csak az örömre emlékszem, a mámorra, arra, milyen lelkesen, felszabadultan éltük át azokat az órákat.

Az akkori érzéseinket persze nagyban befolyásolhatta az otthoni indíttatás, mert ha visszagondolok, azt is elmondhatom, hogy a cseh katona elegánsabb volt, jobban felszerelt, motorizált. A magyar hadsereg szekerekkel meg lovakkal jött, az egyenruhájuk, a fegyverzetük is egyszerűbb volt, de akkor ez nem számított, akkor a lelki élmény volt a meghatározó.

Gyerekkoromban anyám gyakran elvitt magával a református templomba. Nemcsak vasárnap, hétköznapokon is. Anyám kemény erkölcsök szerint élt, s erre próbált nevelni engem is. A templomlátogatás is a tudatos életforma része volt, afféle vallásos estéket szerveztek ott, a református iskolában vallási témájú színdarabokat mutattak be, gyakran játszottam is bennük. Akkoriban mindenki úgy tudta rólam, hogy református vagyok. Csak később, amikor leventeként kötelező volt vasárnaponként templomba járnom, csak akkor kezdtem katolikus templomba járni.

A tanítókhoz kötődő első emlékem a katolikus iskolából való. Tulai tanító úr, aki hirtelenjében az eszembe ötlik, a harmadik vagy a negyedik osztályban tanított. Lehetett benne valami, ami gyerekként megfogott engem, ha így megmaradt az emlékezetemben, ám egy vonatkozásban riasztó példa volt: kényelmes ember lévén, az esetek többségében komótosan üldögélt a katedrán. Mindig volt a szájában valami, cukorka vagy csokoládé, úgy beszélt velünk, cukorral a szájában.

Később, a tanítóképzőben gondolkodtam el azon, mennyire helytelen volt ez az üldögélés. Akkor határoztam el, ha egyszer tényleg tanító leszek,tanítás közben soha nem fogok leülni. A sors úgy hozta, hogy be is tarthattam ezt az ígéretemet, s ha leültem is, akkor is az első padra, szemben a gyerekekkel, közel hozzájuk, hogy beszélgethessünk. Később, igazgató koromban is, mindig szóvá tettem, ha leült a tanító. Lanyhul ilyenkor a kapcsolat a diákok irányában, s az nem tesz jót a tanításnak.

A negyedik évfolyam után polgári iskolába kerültem, ott már volt néhány jó tanárom is. Kozár Klára például, magyar-német szakos, szeretett engem, én is őt, s mivel jó nyelvérzékem volt, megszerettette velem a németet is. A német nyelvtudásomnak később, a háború végén jó hasznát vettem. Akkor hozzánk is beszállásoltak egy Flóri nevű német katonát, akivel egészen jól megértettük egymást. Néha még a szomszédba is átjártam tolmácsolni. Később aztán, amikor magyarul is alig volt szabad megszólalni, nemhogy németül, kipergett a fejemből a nyelv. Most néha örülnék, ha vissza tudnék hozni belőle valamit.

A polgári iskolában tanított Kautmann Erik, egy jónevű festőművész, ő volt az osztályfőnökünk. Kedveltük egymást, van egy grafikám is tőle. Arra nem emlékszem, hogy már akkor is elismert művész volt-e, ám a humorát nagyra értékeltük, szerettük a vagány kis bajuszát, a világfi stílusát. A haja, mint Liszt Ferencé, a termete magas, egyenes. Jelenség volt, kétségkívül. Büszkék is voltunk rá, ha olvastunk róla az újságban, s ő is kedvelt bennünket. Nagyon egybe tudta tartani az osztályt a személyes varázsa, tekintélye miatt.

Azután – apám egy hirtelen döntésének köszönhetően – egyik napról a másikra gimnazista lettem. Említettem, együtt jártam vele a polgáriba. Talán nehezen viselte a családon belüli konkurenciát, vagy úgy gondolta, hogy a gimnáziumban nagyobb esélyem van jó tanulóvá válni, tény, hogy hirtelen kivett a polgáriból és átíratott a gimnázium harmadik osztályába. Meglepett a döntése, de nem ellenkezhettem. Az igazság az, hogy a lelkem mélyén még tetszett is a dolog. Jobb társaságba, előkelőbb körülmények közé kerültem. Tizenkét éves voltam akkor, emlékszem, különbözeti vizsgákat kellett tennem.

A gimnáziumban megint előjött a kettősség. Én szegényebb gyerek voltam, nem kimondottan szegény, de nem tartoztam a jómódúak közé. A gimnáziumba viszont túlnyomó részt gazdagabb családok gyerekei jártak. Összebarátkoztam ezekkel az osztálytársaimmal – konkrétan például Gaál Gyurira, egy ezredes fiára emlékszem, vagy Jónás Tiborra, egy orvosgyerekre, de Patai Sándorra, a végrehajtó hivatal főnökének a fiára is. Szokás volt akkoriban, hogy a gyerekek néha összejártak zsúrra, oda engem is mindig meghívtak. Nálunk ilyesmi soha nem volt, de ettől függetlenül engem ők gyakran meghívtak.

A báró Vécsey lánya például, csúnyácska volt, de bárólány és kedves, vele gyakran tanultunk együtt. Nyelvekből, matematikából elég jó voltam, segítettem másoknak is, ha kellett. Egyszer, amikor náluk voltam, az öreg báró bejött a szobába és kihívott. Azt mondta, beszélni akar velem. Azt látni kellett volna, azt a büszkeséget, ahogy én akkor átvonultam a két ajtófélfa között. A nagy Vécsey báró akar velem beszélni, zakatolt a fejemben. Istenem, ha ezt anyám meg az utcabéli gyerekek látnák!

Leültettek a hallban, az öreg szivarra gyújtott, engem egy szolgálólány teával kínált, majd megszólalt a báró:

– Fiatalember, már régebben beszélni akartam magával. A lányomról volna szó. Nem igazán megy neki a matematika, meg a német sem. Segítségre lenne szüksége. Megmondom őszintén, magára gondoltam. Nem ingyen várom a segítségét, természetesen. Tisztes fizetséget kap érte.

Ó, ha ezt hallotta volna apám meg anyám! Báró Vécsey magáz engem, szívességet kér tőlem és fizetséget kínál! Hát persze, gondoltam, persze, hogy kötélnek állok, gúnyoljanak is érte a fiúk. Tudom, hogy csak az irigység beszél majd belőlük. S ez a lány…!? Nem szépségkirálynő, az igaz, de nem is olyan csúnya. Így van, ha jobban megnézzük, nem is olyan csúnya!

A gimnáziumban egyébként alig volt lány, szinte fiúgimnáziumnak számítottunk. Iskola végeztével, zsúrok után anyám otthon levettette velem a szép ruhámat, s át kellett vennem a foltosabb, öregebb ruhát. Abban viszont elmehettem az utcabéli gyerekek közé játszani. Azok sok csínyre rávettek, ki is kaptam gyakran miattuk. Ők persze nemigen tanultak, más életmódot folytattak, mint én, másként csinálták még a rosszat is. Nagy hatással voltak rám.

Abban az időben kaptam rá a csavargásra. Apámat elvitték a frontra, ritkán került csak haza, nevelésemet a nagybácsimra testálta, aki itt-ott élt is ezzel a jogával. Ebben a korszakban sok verést kaptam, elsősorban a nagybácsitól, aki néhanap komolyan vette a feladatát, hogy embert kell nevelnie belőlem, de apámtól is, ha nagy ritkán hazajött. Néha oka sem volt rá, hogy fenyítsen, mégis megtette. Ilyenkor azt mondta:

– Biztos elkövettél valamit,amit eltitkolsz előlem. Ezt azért kapod, nehogy azt hidd, hogy az ilyen stikliket megúszhatod!

S mire tiltakozásra nyithattam volna a számat, már zúgott is az első, preventív szándékkal küldött, nevelő célzatú pofon. Súlyosabb esetekben speciális módszert alkalmazott: kötelet áztatott vízbe, azzal nevelt.

Bennünk volt a kettősség a hovatartozásban is. 1938 után itt, a szülőföldünkön is éreztették velünk, hogy mi nem olyan magyarok vagyunk, mint az anyaországiak. Ezt gyerekként is megéreztem, harmincnyolc után ugyanis lecserélték itt a hivatalnoki és a tanári kart is. A polgáriban ugyan maradtak néhányan a régi gárdából, de a gimnáziumban szinte senki. Akik a helyükre jöttek, azokkal távolról sem sikerült olyan bensőséges viszonyt kialakítanunk, mint a korábbiakkal. Arrogánsabbak voltak az új hivatalnokok, olyan az anyaországból jött pedagógusok némelyike is. Egyik-másik diáktársamat gyanúval méregették, némelyiküket apjuk balos beállítottsága, másokat szlovák nemzetiségük miatt.

Az igazság az, hogy az első csehszlovák időkben is tudtuk egymásról, ki kicsoda, ám az ideológiai vagy nemzeti hovatartozás akkor nem tűnt fontosnak. A cseh időkben valahogy természetesnek tűnt, hogy magyarok vagyunk, így ellenzékiek is, s ezt a hatalom is elfogadta. A politikai nézetkülönbségeket is jobban tolerálták. Furcsa módon a visszacsatolás szembesített újból ezekkel a kérdésekkel, bár a jelenség valószínűleg összefüggött azzal is, hogy a magyarok alatt nehéz, háborús viszonyok között éltünk.

Ez az időszak számomra egyébként is zűrös korszak volt, sorra kaptam a megrovásokat.
Az elsőt mi más, mint a foci miatt. A gimnáziumok között akkortájt több kategóriában is komoly versengés folyt. Valamilyen büntetés okán megtiltották, hogy az osztályunk az újvári gimnáziummal meghirdetett mérkőzésen részt vegyen. Arra már nem emlékszem, mi lehetett a kiváltó ok, de a szigorúságra igen, amely a gimnáziumunkat jellemezte. Egy szó, mint száz, az osztályunk nem mehetett el a mérkőzésre, s a többiek be is tartották a tilalmat. Én is be akartam, találkoztam azonban néhány barátommal, s egyikük elmondta, egy kitűnő játékosunkat valami miatt letiltották, ő ma az öccse igazolványával fog játszani. Akkor voltam életemben először és utoljára stréber, örökké szégyellni fogom. Arra jött ugyanis az osztályfőnököm férje, dr. Mányus Arthúr, aki Újvárban tanított. Megszólított, kedvesen elcsevegett velem, én pedig mutatni akartam, mennyire jók az információim, elkotyogtam neki mindent, amit tudtam. Erre ő karon fogott és bevitt a mérkőzésre: a meccset megnyertük, ám az általam kiszivárogtatott információ alapján az újváriak megóvták a mérkőzést, és megnyerték. Én pedig már másnap megkaptam az osztályfőnöki megrovást a mérkőzésen való részvételért, s így szeptemberben mindenki tudta rólam, hogy ez az a gyerek, aki megrovással kezdi az új tanévet.

Rá egy hónapra megkaptam a második megrovást is: még mindig fennállt ugyanis a tilalom, nem volt szabad sem színházba, sem moziba mennünk. Egy vasárnap délután együtt utaztunk a vonaton egy felsős barátommal, Ármai Lászlóval, aki rábeszélt, hogy menjünk el együtt egy jó filmet megnézni. Ellenkeztem, de addig beszélt a lelkemre, amíg meggyőzött. A film egyébként nem volt tiltott a fíatalok számára, csak én még mindig az említett büntetés hatálya alatt álltam.

Természetesen lebuktam, kibe másba botolhattam volna a jegypénztárnál, mint az egyik tanáromba. Így aztán negyedévben intőt kaptam magaviseletből, ami miatt anyám rettenetesen szégyellte magát. Kerülte az embereket, ám ha nem sikerült neki és szóba került a dolog, megpróbált mentegetni.

– Nem olyan rossz ez a gyerek – mondogatta -, de újabban mindig van vele valami probléma. Nem is tudom, mit tegyek vele, annyira tanácstalan vagyok.

Apám persze nem magyarázkodott fölöslegesen, hanem jól elvert. A vízbe áztatott köteles innovatív módszerrel.

Apámnak voltak ilyen nekibuzdulásai, amikor igyekezett szigorúan fogni engem. Egyszer ő is megtiltotta büntetésből, hogy focira menjek, pedig az hivatalos osztályok közötti bajnokság volt. Mondtam neki, nem hagyhatom cserben a többieket, oda okvetlenül el kell mennem.

– Nem számít, nem mehetsz – válaszolt durván. – Hívassanak csak be, megmondom én a tanárnak, az igazgatónak is, hogy nem mehetsz.

Persze, az iskolában szégyelltem ezt elmondani, így aztán megint nem maradt más, mint görbe utat választani. Belógtam, mi mást tehettem. Folyik a mérkőzés, nagy a harc, kint az egész iskola, tanárok, diákok együtt, hangos szurkolás a pálya szélén, eszeveszett hajtás a gyepen – s egyszer csak kit látok szemben, a pálya túloldalán? Természetesen apámat, s természetesen ő is meglátott engem. Istenem, fohászkodtam ijedtemben, most mit csináljak? Ekkor azonban már késő volt, csak rám mutatott – és már indultam is haza, egyetlen szó nélkül. A cuccomat a hónom alá vettem, úgy mentünk: ő a biciklijén hajtott, én meg a járdán futottam mellette, hazáig. Otthon persze elnadrágolt megint.

Másnap elpanaszoltam az iskolában, miért kellett otthagynom a mérkőzést, mire a tanár azt mondta:

– Hagyd el fiam, így van ez rendjén. Add át üdvözletemet apádnak.

Ha a háborúra gondolok, megint a kettősség jön elő. Az egyik oldalon a megpróbáltatások: a nagy harcok a Garam mentén, a tüzérségi tűz, a bombázások. Emlékszem arra a sokkos őrületre, amikor a szomszéd ház találatot kapott, s mi puszta kézzel ástuk ki a szomszéd nénit a romok alól. Sokat szenvedett akkor a város, ki is telepítettek bennünket néhány hétre – az viszont a kalandot jelentette, az izgalmas emléket.

Jött a parancs, mennünk kellett. De mit vihettünk el magunkkal? És főleg min? Hol lett volna személygépkocsi akkortájt? Azt a néhány teherautót pedig, ami a városban békeidőben fellelhető volt, lefoglalta a hadsereg. Még szerencse, hogy apám akkor éppen otthon volt. Gyorsan összeütöttünk vele egy kordét egy fél lovaskocsiból. Az első kerékre és a tengelyre nagy szögekkel rászögeztünk egy ládaszerű részt, jó nagyot, mert sok mindent el akartunk vinni. Egy rudat is találtunk, amelynek segítségével húzni és irányítani tudtuk az egész szerkezetet. Gyorsan dolgoztunk, hallani lehetett már nagyon az ágyúdörgést, naponta visszavonuló csapatok mentek el a házunk előtt.

Felpakoltunk rá, amit csak lehetett. Emlékszem az indulás légkörére, apám és anyám vitájára, mit vigyünk még magunkkal a sok szükségesből. Én persze, fiatal gyerekként másként láttam a helyzetet, engem az izgalom feszített, a kaland, míg apám, a nagy, erős ember talán sírt is, amikor elindultunk. Láttam, meggörnyedve jött ki az ajtón, majd hátrafordult, kulcsra zárta, átölelte anyám vállát és a homlokára hajtotta a fejét. Bizonyára arra gondolt, ki tudja, visszajöhetünk-e még ide. Áll-e majd a ház, ha átvonul a front fölöttünk, s egyáltalán, átvészeljük-e, s ha igen, hogyan a nagy vihart. Sok mindent beszéltek akkor már az emberek, az újság is írt mindenfélét az oroszok kíméletlenségéről. A visszavonuló németek, magyarok is számos rémtörténetet meséltek. Engem ez valahogy nem fogott meg, de apámból, anyámból szinte sugárzott a félelem.

A kárét először nem bírtuk megmozdítani, annyira megpakoltuk. Nagy nehezen találtunk apámmal egy módszert, ami végül is sikerre vezetett. Ő nekigyürkőzött a kocsirúdnak, engem pedig hátra küldött, veselkedjek neki, úgy toljam a kordét. Sose felejtem el, ahogy a deméndi parton araszoltunk felfelé. Odáig sem volt egyszerű, kapaszkodtunk, amibe lehetett, de ott a parton úgy éreztük, nem bírjuk tovább. Megálltunk, kapkodtuk a levegőt, dőlt rólunk a víz – ám apám még akkor sem engedte meg anyámnak és a húgomnak, hogy segítsenek.

– Ez férfimunka – mondta keményen -, mégcsak az hiányzik, hogy valami bajotok essék.

Egyszer csak utolért bennünket egy szecsei paraszt két lóval és egy hosszú szekérrel. Erre azért is emlékszem,mert apám a háború után sokáig emlegette a szecsei parasztot meg a jókora szekerét. Apám úgy gondolhatta, az ég küldte a segítséget, belekapaszkodott a szekér végébe. A kárénk nekilendült, magam nagy könnyebbséget éreztem. Egyszer csak hátrafordult a paraszt, és ostorával apám felé csapott. Szerencsére a szekér hosszú volt, az ostor nem érte el apámat, ő azonban hirtelen mégiscsak elengedte a szekeret, a kárénk megindult hátra, s fordult mindenestől, befelé a mély árokba. Anyám sikolyára emlékszem, a könnyeire, a kapkodó, gyors mozdulataira, ahogy megpróbálta menteni a sok szétszóródott dolgot. A porcelánból, üvegből sok minden össze is tört, a húgom megszeppenve, mozdulatlanul állt, apám meg iszonyatosan káromkodott, s csak azért nem futott a szekér után, mert nem engedhette el a kárét, be ne zuhanjon teljesen a szakadékba. Ilyen mérgesnek apámat még életemben nem láttam, emlékszem, még olyat is mondott, hogy megöli azt az embert, ha egyszer a kezei közé kerül. Nekem meg az maradt meg az egészből, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek. Egy ilyen helyzetben, ott, a háború végén, a kiszolgáltatottság legmélyén, ostort emeltünk egymásra.

Aztán mégiscsak eljutottunk Horvátiba, ahol egy Zólyomi nevű cipészmester adott szállást. A házában már voltak mások, szintén menekültek, így mi a pincébe kerültünk. Ott sem voltunk egyedül, sok krumpli hátán három család is szorongott egymás mellett a félhomályban. A mellettünk lévő családnak volt egy lánya is, talán öreglány, nem tudom, úgy huszonöt éves lehetett. Valahogy mindjárt megakadt rajtam a szeme, s mivel a krumplihalmon aludtunk, szorosan egymás mellett, a lány esténként mindig úgy intézte, hogy mellém kerüljön. Semmi sem történt közöttünk, pubertás matatások csupán, ha megestek, de én ott, abban a pincében kerültem először testközelbe egy lánnyal, gránátok robbanása, géppuskák kattogása közepette.

Az oroszokkal szerencsénk volt, az első hullám úgy futott át felettünk, hogy jóformán észre sem vettük. Ipolyságiak mondták később, nekik már nem kedvezett így a szerencse. Vittek, amit lehetett, hetvenéves öregasszonyokat is megerőszakoltak. Szörnyű volt, mondogatták suttogva, évtizedekkel a háború után is.

Apámnak azonban jó dolga lett. Az oroszoknak hentesre volt szükségük, apám és anyám főztek rájuk. Az élelemből így nekünk is jutott, s januártól áprilisig átvészeltük a kemény időket. Itthon azonban döbbenet várt. A dolgainkat, amelyeket nem tudtunk magunkkal vinni, elástuk ugyanis. Varrógépet, komódot, ruhákat, anyám szép porcelánedényeit, amelyeket nászajándékba kaptak annak idején, mindent. A város vezetése azt mondta, egy-két hétre kell elmennünk csupán, amíg átvonul fölöttünk a front, utána hazajöhetünk. Tovább tartott, s amikor hazaértünk, nem akartunk hinni a szemünknek. Mindent megtaláltak, kiástak, mindenünk eltűnt, csak az maradt meg, ami összetört vagy ami már senkinek nem kellett. A katonák is részesei lehettek a dolognak, italt kereshettek, s miután nem találtak, raboltak, zúztak dühükben. A történet pikantériája, hogy egyedül a boroshordót nem találták meg, pedig akkor már nagyon siettünk, azt olyan sekély gödörbe tettük, hogy a dugója szinte kilógott a földből.

A háború után megint csehszlovákok lettünk. Negyvenöt nyarán egy hónapos szlovák nyelvi tanfolyamon vettem részt, amit a polgárit és a gimnáziumot végzettek számára szerveztek. Apámat a hivatal persze nem vette át, azzal az indoklással, hogy a magyar királyi rendőrség alkalmazottja volt. Ez persze nem volt igaz, jelentéktelen hivatalszolga volt csupán, mindenki tudta, de a hatalmasságokat ez nem érdekelte. Visszament tehát a szakmájába, de dolgoznia nem volt mit, a háború utáni ínséges időkben mihez kezdhetett magával egy hentesmester. Feketén vett néha húst falun, azt mérte ki, ha lehetett. Ez is szűk lehetőség volt azonban, tekintettel arra, hogy a háború alatt nagyon megcsappant a falvakban is az állatállomány.

Egy napon apám idézést kapott a városházára, hogy menjen reszlovakizálni.

– Tehettek nekem egy szivességet – kiáltott föl dühösen, s akkor láttam először, hogy este kínjában megivott egy üveg szilvapálinkát. Nagydarab ember létére nem szerette az alkoholt, s ha már ő az üveget a szájára vette, tudni lehetett, hogy valami komoly baj ban. Gyerekfejjel úgy éreztem, fölöslegesen keménykedik az öreg, mert az utcán mindenki azt mondta, hogy aki reszlovakizál, annak nagy jövője lesz, aki pedig nem, azt kitelepítik innen. Én ezt elhittem, de apám csak hajtogatta, hogy ő nem teszi magát nevetségessé, hogy lehetne egy ilyen tősgyökeres magyar névvel szlovák. Azt is először és utoljára láttam életemben, ahogy az egyik unokanővérem után vágta a keze ügyében levő tányért, amikor az olyat talált mondani, hogy voltak időszakok, amikor az emberek azért, hogy megéljenek, nevet s hitet is változtattak. Ekkor én is közbe akartam szólni, -mert hát – futott ki a számon, ám tovább nem folytathattam, mert apám olyan pofont adott, hogy két napig kellett utána borogatnom a bal fülemet.

– Meg ne halljam még egyszer, hogy ezt a témát valaki előhozza ebben a házban! – mennydörögte és fenékig húzta a pálinkásüveget.

Csendben maradtam és szorgalmasan tanultam szlovákul, meg akartam mutatni neki, mégiscsak létezik az övétől eltérő út is. A felvételi vizsgán pedig olyan szépen mosolyogtam az idős tanárnőre, ahogyan csak tudtam. Az azonban nagyon érzéketlen lélek lehetett, nagyon furcsa kérdéseket tett fel eléggé inkvizítori stílusban. Megpróbáltam olyan válaszokat adni, amilyeket érzésem szerint hallani szeretett volna. Amikor ily módon nem talált fogást rajtam, hosszabb fejtegetésbe kezdett arról, milyen csúnya dolog az, ha valaki leszakad a szlovák nemzet éltető testéről, s ezáltal elárulja a nemzeti eszmét. Nem volt világos előttem, mire gondolhat pontosan. Mielőtt megkérdezhettem volna, rám nézett:

– Te tényleg úgy gondolod, hogy ilyen névvel a megújult szlovák gimnáziumba járhatsz? – kérdezte éles hangon.

S úgy rúgott ki, hogy a lábam sem érte a földet.

Abban az időben sok ismerősöm, volt iskolatársam átmenekült Magyarországra, ott folytatta tanulmányait. Itthon nem volt szabad megszólalni magyarul, iskola, újság, rádió magyarul nem működhetett, szörnyen nyomorúságos viszonyok közt éltünk. A határon való átszökést is vastagon büntették, persze. Engem erősen feszített a tehetetlenség, a megalázottság érzése, nagyon át akartam volna menni, de apám nem engedett. Már azon gondolkodtam, hogy átszököm, amikor apám egy este nagy beszédbe fogott.

– Mi ide születtünk – mondta -, ki marad itt, ha mindannyian elmennénk? Csak megváltozik itt is a világ, nem maradhat így örökké!

Olyan síri hangon mondta mindezt, hogy ereimben megfagyott a vér, s egyszer s mindenkorra letettem arról, hogy innen bárhová is elmenjek.

Így aztán inas lett belőlem. Apám találta ki, mint addig mindent az életemben. Magam fogtechnikusnak vagy fényképésznek szerettem volna menni, ha már muszáj, ezeken a szakokon azonban már nem volt hely. Apám kitalálta, menjen szabónak a gyerek.

– Vagy hentesnek – mondta, ezzel is példázva, hogy nemigen erőltette meg az agyát, amikor a fia jövőjéről volt szó.

Erre már anyám is megszólalt.

– Isten ments – szaladt ki belőle, – hogy még a felesége is átkozzon minket, mennyi véres ruhát kell mosnia utána!

Apám ilyen komoly érvek hallatán meghunyászkodott, többé nem firtatta a dolgot, számomra meg maradt a szabóság. Tudta persze, hogy szeretek öltözni, ficsúrkodni, ezzel fogott meg.

– Menj csak szabóinasnak – mondta, – akkor majd mindig elegáns, jól öltözött lehetsz.

Így lettem inas, be is fejeztem a három éves kurzust, de megszeretni a szakmát nem tudtam soha. Itt sem szabadultam a kettősségtől: az inastársaim tudták, hogy négy gimnáziumot végzett srác vagyok. Az ilyesmi szokatlan volt abban a közegben, kinéztek maguk közül.

Gimnazisták közt szegénygyerek voltam, inasok közt meg gimnazista. Fekete bárány itt is, meg amazok közt is.