A „Hedvig saga”

Semmi kedvem nem volt beszállni ebbe a folytatásos történetbe, sőt, ellenszenvvel tekintek azokra, akik megpróbálnak  erről a szerencsétlen témáról még néhány bőrt lehúzni.

Annyi félremagyarázás, hozzá nem értés és manipuláció jelent meg azonban az utóbbi napokban ezzel a kérdéssel kapcsolatban, hogy mégis szükségesnek tartok egy tényszerű, szakmai írást megjelentetni – megpróbálva segíteni ezzel a tisztánlátást azoknál, akik ezt igénylik. Talán néhány félreértést is el tudunk oszlatni.

Az első csúsztatást az jelenti, hogy a média egy része azt sugallja, a szlovák kormánynak  végre megjött az esze és bocsánatot  kíván kérni Hedvigtől mindazért, ami vele történt. Vannak „elemzők”, akik néhány dekát rá is tesznek erre az információra, és már azt elemzik, hogy ezzel a lépéssel akarja az úgymond dörzsölt szlovák kormány jégre tenni az ügyet és kisemmizni Hedviget azzal, hogy bár bocsánatot kérnek tőle, de a bírósági eljárást folytatják vele szemben. A Magyar Nemzetben már az alábbi mondat is megjelent: „Radičováék egy ügyes huszárvágással előzték meg a Szlovákiát komoly presztízsveszteséggel fenyegető strasbourgi döntést: bocsánatot kértek Malina Hedvigtől, amiért sérültek emberi és állampolgári jogai.”

Nos, bosszantó kimondani, de mindebből  egy szó sem igaz.

A szlovák kormány egyáltalán nem jószántából teszi, amit tesz.

A helyzet a következő: Szlovákia is, mint az Európa Tanács mindegyik tagországa, belépése előtt aláírta és ratifikálta az Európai Emberjogi Konvenciót. Ez feltétele az Európa Tanácseli tagságnak. Ez a tartalmában egyébként eléggé szerény dokumentum egy jelentős nóvumot tartalmaz: létrehozta az Európai Emberjogi Bizottságot és felettes testületét, az Európai Emberjogi Bíróságot, ahová bármely tagállam bármely polgára fordulhat jogorvoslatért azokban a kérdésekben, amelyeket a konvenció tartalmaz. Magyarán: ha az állampolgár nem elégedett országának igazságszolgáltatásával, beperelheti eme bíróság előtt a saját országát és jogorvoslatot kérhet a konvencióban lefektetett elvek alapján. Megjegyzem, Szlovákiából több tucat beadvány érkezett az elmúlt években, s az eddig lezárt ügyek 95 százalékában Szlovákia elvesztette a pert saját állampolgáraival szemben. Ezek általában olyan ügyek voltak, amelyekben a szlovák bíróságok három évnél hosszabb időtartamban sem hoztak döntést a nevezett peres ügyében – megsértve ezzel az állampolgárok jogát a hatékony igazságszolgáltatásra. Nem elhanyagolandó, hogy Szlovákia jelentős pénzösszegeket fizetett ki saját polgárainak eme döntések értelmében nem anyagi természetű kártérítés okán is.

Nos, Hedvig ehhez a testülethez  fordult ügyvédje útján, s mivel a processzusok Strasbourgban is évekig tartanak, most ért el a folyamat abba a stádiumba, hogy a Bizottság azelőtt, hogy a Bíróságra továbbküldi az ügyet, peren kívüli megegyezésre szólítja fel a feleket. Ezt a szabályok szerint minden esetben meg kell tennie.

A lényeg tehát: a szlovák kormány nem megvilágosodott, hanem az Európai Emberjogi Bizottság procedurális kérdésére kell válaszolnia igennel vagy nemmel. Az igen azt jelenti, hogy kész tárgyalni a peren kívüli megegyezésről – de abból csak akkor lesz valami, ha Malina Hedvig beleegyezik a megegyezés minden részletébe. Ha ez nem történik meg, az ügy továbbmegy az Európai Emberjogi Bíróságra, ahol Hedvig nagy valószínűség szerint meg- nyeri az ügyet.

Ezen a ponton engedtessék meg egy rövid személyes kitérőt tennem. A tisztelt Olvasóban bizonyára felmerülhet a kérdés, milyen alapon prezentálom én itt magam szakértőként. Három okom van erre. Először is ismerem a folyamatot mindkét oldalról: voltam már ilyen procedúrában alperes is, felperes is. Miniszterelnök-helyettesként pedig sokszor együttműködtem eme kérdés kapcsán az ET szakembereivel, s több kényes nemzetközi ügy meg- oldásában vettem részt.

Talán néhányan még emlékeznek rá, hogy 1997-ben szülőként az Eu- rópai Emberjogi Bíróságra adtam Szlovákiát amiatt, hogy nem engedélyezi a kétnyelvű bizonyítványokat, vagyis nem biztosítja a szülő alkotmányos jogát arra, hogy gyermeke előmeneteléről tájékoztassák az iskola tanítási nyel- vén. Igen, én úgy lettem miniszterelnök-helyettes 1998-ban, hogy európai szinten perben álltam Szlovákiával, s beadványomat csak akkor vontam vissza, miután  a szlovák parlament megváltoztatta az oktatási törvényt.

Alperesi pozícióba 1999-ben kerültem. Arra is emlékeznek talán néhányan, hogy Mečiar miniszterelnöksége és Gašparovič házelnöksége idején két parlamenti képviselőt a szlovák parlament megfosztott mandátumáról:  Gauliedert és Spišiakot. Szlovákiát 1999-ig Mečiar kormánya megbízásából Robert Fico képviselte az Európai Emberjogi Bíróság előtt, akinek az volt a filozófiája, hogy az államnak mindig igaza kell legyen állampolgáraival szem- ben. 1999-ben az első Dzurinda-kormány  ugyanama döntés előtt állt, mint most a Radičová-kormány:  továbbvisszük-e az ügyet a Bíróság  elé, vagy megegyezünk peren kívül. Mivel én voltam a kormány ez ügyben illetékes tagja, én tárgyaltam Gauliederrel − aki nem volt hajlandó leülni Ficóval egy asztalhoz −, csakúgy, mint a strasbourgi Bizottsággal. Két hét alatt megállapodtunk: meggyőztem Čarnogurský akkori igazságügy-minisztert, hogy javasoljuk Fico leváltását erről a posztról, ami meg is történt. (Ebből az idő- szakból kelteződik a személyes ellenszenv Fico és köztem.) Mindkét képviselővel én fogalmaztam meg a szükséges dokumentumokat,  és a kormány megbízásából én írtam őket alá. Megjegyzem, mindkét  képviselőtől nemcsak bocsánatot kértünk, hanem jelentős anyagi kárpótlást is kaptak – joggal. Mindkét procedúra tető alá hozásához öt-öt kormánydöntésre volt szükség, ezek alapján írhattam csak alá a kormány nevében a szükséges iratokat.

Még két csúsztatásról essék szó, mielőtt a lényegre térünk. Az első tény- leg gyomorforgató: ez Daniel Lipšic KDH-s ifjúnacionalista belügyminiszter hozzáállása az ügyhöz. Tényleg nincs ember ebben a vacak koalícióban, aki azt mondaná neki, hogy ne arról meséljen, hogy az ügyet minél előbb le kell zárni (ugyanakkor a kormányban a lezárási javaslat ellen szavaz), hanem a szemébe vágná, hogy éppen az ő kezében van ennek a lehetősége. Az egész ügyet ugyanis a belügyminisztérium kreálta ilyenné, a belügyminisztérium – némi rendőrségi segédlettel – éltette napjainkig, és most a főügyészség éppen a belügyminisztérium dokumentumai alapján folytat eljárást a lány ellen. A belügyminiszternek  ugyanis, ha tisztességes, az alábbiakat kellett volna megtennie már tavaly: bekéretni az országos rendőrfőnököt, és utasítani őt arra, hogy vizsgálják fölül az ügyet legalább procedurális szempontból. Egy korrekt vizsgálat legalább négy ponton megengedhetetlen hibát − sőt, törvénysértést − találhat a rendőrség és a belügyminisztérium eddigi tevékenységében. A belügyminiszternek erre hivatkozva küldenie kellett volna egy feliratot a főügyésznek, akinek nem maradt volna más, mint leállítani a Hedvig elleni folyamatot. Megjegyzem: Lipšiccel négy évig ültünk egymás mellett a második Dzurinda-kormányban. Én tudom, hogy ezt a lehetőséget ő is ismeri. Csak hát: ifjúnacionalista. A nyilvánosság előtt meg szokás szerint játszik ide is, meg oda is.

A harmadik csúsztatást egy Új Szó-s újságíró terjeszti, mondván, hogy Rudolf Chmel hivatalosan bocsánatot kért Malina Hevdigtől. A Gaulieder- ügy kapcsán érintettem, hogy mind a tárgyaláshoz, mind a hivatalos bocsánatkéréshez kormányhatározat  szükségeltetik. Egy kormánytag nem bolyonghat csak úgy a levegőben, szigorú előírások alapján kell eljárnia. A hivatalos bocsánatkérésnek tehát írásos formája van, kormányhatározat alapján. Ergo: Chmel mesélt, mint mindig, s ebben az ügyben sem csinált semmi érdemlegeset. Az újszülötteknek pedig minden mese új.

Térjünk azonban a lényegre. Strasbourg  előtt ebben a pillanatban nem két egyenrangú fél áll. Hedvig az erősebb, ő áll nyerésre. Ha a szlovák kormány nem fogadja el Hedvig ésszerű feltételeit, biztosan elveszíti a pert, méghozzá két ok miatt. Először is: Szlovákia bíróságai 2006 óta nem voltak képesek döntést hozni az ügyben. Itt nincs miről beszélni, Hedvig joga az igazságos bírósági eljárásra sérült, a vonatkozó paragrafus alapján száz százalék, hogy emiatt Szlovákiát elmarasztalják és kártérítésre kötelezik. A második elem, ami miatt szintén esélye van a győzelemre, az, hogy jelen pillanatban is egyetlen hivatalos eljárás folyik az ügyben, mégpedig ellene. Ha a Bíróság elé kerül az ügy, ebből tényleg világbotrány lesz.

Hedvignek és ügyvédjének tehát most határozottságot és bölcsességet lehet ajánlani. Többről van ugyanis szó, mint magáról az ügyről, Szlovákia jogállamiságának szintje, a politikai alternatíva minősége és elvi tisztasága, illetve a szlovák társadalomra gyakorolható nevelő hatás a tét. Iveta Radičová kormánya

– Bugárék megbékélési maszlagjával egyetemben − ugyanis a mai napig ebben a kérdésben is száz százalékig Fico kormányának álláspontját vitte tovább – mint egyébként azt teszi a dunaszerdahelyi szurkolók ügyében is. Hol itt a változás Ficóékhoz képest? Hol látható itt az emberjogi kormányalelnök munkája?

A megállapodás szövege – ha létrejön – tehát olyan lesz, amilyet Hedvig elfogad. Ismétlem: itt már nem csak az ő személyes szempontjait kell mér- legelni; az ő sajnálatos sztorija a szlovákiai demokrácia egyik kardinális témájává nőtte ki magát. És ne meneküljünk  az álszemérem falai közé: joga van anyagi jellegű kártérítésre  is, két kategóriában. Az első az üggyel kapcsolatos eddigi kiadások: méltányos, hogy az állam megtérítse őket. A második: joga van kártérítésre a meghurcolása kapcsán elszenvedett lelki terror miatt is. Ismét megjegyzem: Gauliederék nem voltak szégyenlősek ebben a vonatkozásban sem, és én mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül írtam alá a meg- állapodásnak ezt a részét is. Tanuljon az állam, ne viselkedjen úgy a polgáraival, mintha azok rongydarabok lennének csupán.

Persze, megkerülhetetlen az utolsó pont: miért az állampolgár fizesse eme lépés kiadásait? És mi legyen azokkal a felelősökkel, akik ezt az ügyet elképzelhetetlen mélységek felé taszították? Mi legyen a nyilvánvaló politikai vétkesekkel?

Szerintem is meg kell keresni a felelősöket, s törvénysértés gyanújával bíróság elé kellene állítani őket. A jelenlegi koalíció tagjai persze gyávábbak ennél, s ezt nem teszik meg: szokás szerint inkább sumákolni fognak majd. Egy karakán kormánynak viszont meg kellene ezt tennie, elsősorban a demokrácia és a társadalmi tisztánlátás fejlődésének igénye miatt.

A nem anyagi természetű kárért fizetendő kártérítést pedig refundálja az adófizetőknek Kaliňák és Fico. Ők juttatták ilyen pályára az ügyet, ők okoztak megbocsáthatatlan lelki traumákat Hedvignek.

Megértem én persze Kvasnica úr álláspontját is, aki óvatos ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Bizonyára nem akar újabb támadási felületet nyitni a nacionalista hőzöngők számára. Elfogadom, de nem értek vele egyet, mert az igazság mellett ilyen esetekben szerintem demonstratív módon kell kiállni, az anyagi jóvátétel ügyében pedig én nevelő szándékot is látok a társadalom irányában. Ugyanakkor megértem azt a szándékot is, hogy a Hedvig-témát legalább a neutrális társadalmi fogadókészség sávjába húzza, nem akarja Hedviget kitenni újabb megrázkódtatásoknak.

Az ő álláspontját húzza alá a szlovák bulvármédia zászlóshajójának állítólagos telefonos közvélemény-kutatása, amelynek során arra a kérdésre: egyetért-e azzal, hogy Szlovákia bocsánatot kérjen Malina Hedvigtől, a válaszadók több mint 50 százaléka nemmel válaszolt. Ez nagyon szomorú, ez elsősorban a szlovák társadalmat sújtó agymosás eredményességéről szól.

Szerintem izgalmas lenne lekérdezni azonban egy pontosabban megfogalmazott másik kérdést is: „Egyetért-e Ön azzal, hogy miután bebizonyosodott, hogy Malina Hedvignek igaza van, s a szlovák állami szervek igazságtalanul hurcolták meg őt, a szlovák állam mindezekért bocsánatot kérjen tőle?” Aki ugyanis erre is nemmel válaszolna, az ugyanabból az indíttatásból tenné, mint Esterházy bírája 1947-ben, amikor azt kérdezték tőle, miért a halálos ítélet, hiszen nem követett el olyan bűnt, ami ezt indokolná, s még az ügyész sem kért halálbüntetést. A válasz egyszerű volt: „Lebo Maďar!”

Az ügyet tehát le kell zárni, ebben egyetértünk. De nem mindegy, hogyan.

(2011)

Cikkajánló

Európai körkép a Martfeszten – Schöpflin Györggyel

Milyen helyzetben van az Európai Unió? Milyen jövő vár rá? Mi várható a jövő évi …