A nagybácsi érkezése

A nagybácsi évente kétszer jelent meg nálunk: karácsonykor és húsvétkor, bár akadt olyan év is, amikor csak karácsonykor, húsvéti érkezését hiába vártuk. Olyankor, tőle szokatlan módon levelezőlapot küldött, rövid szöveggel: nem tudok jönni, ne várjatok.

Érkezései azonban általában rendszeresek voltak, s az is, hogy mindig az utolsó pillanatban jött, az ünnepek kezdetén, s utánuk gyorsan távozott.
Apának, anyának is volt testvére elég, de számunkra mégis ő volt a nagybácsi. Az igazi, a valós. Szikár, hajlott hátú, kidolgozott kezű ember volt, az arca szinte megnyúlt a mély vonásoktól, és az öltözete: mindig csak flanelingben és sötétzöld bársonyzakóban láttuk, másban talán már el sem tudtuk volna képzelni őt.

Jövetelét olyankor, ünnepek táján, izgalommal vártuk. Nem önös érdekből, mert a fejenkénti egy csomag olcsó cukor, amit ilyenkor kaptunk tőle, nem volt különösebben érdekes számunkra: apa, maga is vándormunkás lévén, hétvégi hazajöveteleikor bőven ellátott bennünket édességgel. A nagybácsi jövetelében maga a történés volt az érdekes: hogy végre megmozdul valami abban a csendes, leülepedett közegben, hogy az idegennel – mert hiába vártuk őt annyira, számunkra mégiscsak idegen maradt, rendszeresen megérkező és eltünedező idegen – valami más, izgalmas érkezik a házba. Amiben biztosak lehettünk, azok a hajnalig tartó mesélések, beszélgetések voltak ilyenkor – mindez már hozzátartozott az ünnephez és fényt, titokzatosságot kölcsönzött neki.

Maga az érkezés egyébként nem volt különösebben ceremóniás. A legtöbbször mi, gyerekek mentünk ki elébe a kis falusi buszmegállóba, várni őt, néha naponta többször is, a feltételezett érkezés napján. Levelet ilyenkor nem írt, egy-két alkalomra emlékszem csak, hogy apa hosszabb levelet kapott tőle, amit azután lassan, szertartásosan fel is olvasott nekünk a családi asztalnál. A kis égő fénye szinte misztikus körbe vonta ilyenkor a családot. Apa lassan olvasott, kihangsúlyozva minden szót, és mi szájtátva hallgattuk, mintha valami csoda történne, ahogy levele elején jó egészséget kívánt mindnyájunknak, ahogy az magának, hála Istennek, meg is van. Majd rátért a levélírás korosztályuk által elképzelt szabályai szerint az ottani kedvezőtlen időjárás taglalására, amelyet a végén egy cirkalmas körmondattal zárt le annak reményében, hogy itthon talán mégiscsak kedvezőbb a helyzet, a kalászosok meg a kukorica meg a répa meg miegyéb számára. Aztán egy kis kitérőt tett a gyümölcsfák irányában, amelyeket ott eléggé megviselt egy hirtelen májusi fagy: a szomszédja a szó szoros értelmében meg is siratta az egyébként jónak mutatkozó termést. Majd, mielőtt az állatokról is ejtett volna néhány szót, apának valami közös ismerősüket emlegette föl, akivel együtt voltak valahol annak idején, és aki most általa tisztelteti apát. Apa erre sűrűn bólogatott, megszakítva a felolvasást, fél testtel anya felé fordult és néhány mondatos magyarázatot fűzött a nagybácsi által leírtakhoz.

Nekünk érthetetlen volt az egész, de anya megértően bólogatott, látszott rajta, hogy többet tud apa dolgairól nálunknál, egyszer vetett csak közbe valami pontosító kérdést. Apa pedig türelmesen végigolvasva a nagybácsi cirkalmas szövegét, elért a tulajdonképpeni kéréshez: megkéri apát, hogy intézzen el neki valamit a járáson, a közjegyzőnél. Erre a két megjelölésre határozottan emlékszem, bár akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a csoda lehet az a közjegyző. Anyát faggattam azután sokáig, aki pechjére olyan ügyetlenül mondta el nekem az egészet, hogy mindent összekuszált bennem annyira, hogy utána fél óráig tartott, míg úgy-ahogy sikerült rendet söpörnie a fejemben. A fény azonban csak két hét múlva tisztult ki igazán az agyamban, amikor anya magával vitt a városba, ügyet intézni, s ott találkozhattam egy valódi, hús-vér közjegyzővel.

Mit mondjak, első látásra úgy nézett ki, mint egy közönséges ember, a különbséget csak akkor regisztráltam, amikor anya egy kacsát adott neki egy jókora táskában, s azt már az akkori fejemmel is tudtam, hogy anya közönséges halandónak nemigen ad csak úgy kacsát ajándékba. A közjegyző pedig erre mintha engem is komolyabban vett volna, emlékszem kezet is adott, s én – kételyek ide vagy oda – bátran belecsaptam a tenyerébe. Valahogy hathatott rám, mert egyébként szégyenlős gyerek voltam. Egyszer, amikor egy nálamnál valamivel idősebb rokonlánynak akartak bemutatni, egyszerűen megszöktem a celebrió elől. Akkor azonban bátran a szemébe néztem a közjegyzőnek, és nagyot csaptam a tenyerébe, amire ő felnevetett egy kicsit. Anya pedig mindjárt ott előtte meg is dicsért, tetszik látni, közjegyző uram, bátor gyerek ez, ő lesz majd az örökös annak idején. Megint egy kifejezés, amivel nem tudtam mit kezdeni – s mire felderítettem a tartalmát, már nem is volt rá szükség, tekintve, hogy az állam néhány év múlva elvette minden vagyonunkat.

Akkor azonban még nem úgy álltak a dolgok, a család reménykedett és megpróbált gyarapodni. Apa mondogatta is néha, hogy keményen dolgozunk, de legalább megvan a látszatja. Akkor vásárolták meg a ház másik felét, kertet is hozzá, pincét, majd bútort: új fedelet is kapott a ház. Látkai úrral azonban – anya szólította így a közjegyzőt, tisztelettel ejtve ki a nevét – többé nem találkoztam. Anya ugyanis az első út örömére megetetett mindennel – fagylalttal, csokoládéval, törökmézzel –, csak épp a rendes ételekről és a gyomrom érzékeny voltáról feledkeztünk meg. Anya szemmel láthatóan élvezte, hogy kiszabadult a faluból, felszabadult volt és jókedvű, s szerette volna, ha az utazás számomra is felejthetetlen élménnyé válik. Azzá is vált, bár nem egészen úgy, ahogy gondolta, a döcögő buszban ugyanis hamar rosszul lettem, a busznak kétszer is meg kellett állnia miattam. A dicsőséges ügyintézéses kirándulásoknak így végük szakadt, anya legközelebb egyedül vette nyakába a járást, engem pedig otthon, a nagymamára hagyott.

Visszatérve azonban a nagybácsi látogatásaihoz, Ádám-Éva napján már kora reggel kimentünk a megállóba, az első érkező busz elé. A nagybácsi persze a legtöbbször csak délre érkezett meg, így rendszerint csalódottan ballagtunk vissza a reggeli járatoktól. Aznap nem tudtunk játszani igazán, hiába volt iskolaszünet, hiába a játékok. Nem vonzottak az udvaron feltornyozott hóból épített erődítmények sem, a jókora bástyák, a hóba vágott alagutak. Aznap csak csellengtünk az udvaron, tengtünk-lengtünk a házban – és a történést vártuk, a nagybácsi érkezését. 

Délre azután beteljesedett a vágyunk, megjött a nagybácsi. Örök flanelingében, a legkeményebb telekben is ugyanabban a bársonyzakóban, ugyanazzal a hajlott háttal kászálódott le a buszról, és mi örömujjongással fogadtuk. A buszsofőr is csodálkozással nézte a jelenetet, ahogyan három-négy gyerek valódi fiesztát rendez egy öregedő, megtörtnek látszó ember érkezése okán. Emlékszem, csataordításnak is felfogható üdvrivalgásunk őt magát is meglepte, kicsit hátra is hőkölt a sok gyerek láttán, majd lelépve a buszról, táskáját, hátizsákját a hóba téve, akkurátusan megszámolt bennünket, és mindannyiunk kezébe egy-egy zacskó cukorkát nyomott. A cukorka nem volt különösebben értékes, de messziről hozott ajándékként magasztosult fel előttünk, maga az érkezés beteljesülése pedig olyan érzést váltott ki belőlünk, mintha akaratunkkal sikerült volna irányítanunk valamit a világegyetem titokzatosan mély történései közül.

Otthon a legtöbbször anya fogadta őt, sütés-főzés közben. Nemsokára előkerült apa is, s már indult is a mesélés. A nagybácsi táskát, hátizsákot letéve részletesen mondani kezdte, mióta utazik, s hol mit látott, kivel, mivel találkozott az útja során. A szöveg nagyjából ugyanaz volt minden évben, mi már kis híján fejből tudtuk az átszállásokat: hol van több idő, hol kell sietni, melyik csatlakozás szokott késni, a nagybácsi kiélte magát abban, hogy egy szelet nagyvilágot hozott be ebbe a csöndes falusi szobába. Anya bólogatott, de sürgölődött is közben, egyik szeme állandóan a sütőn volt, tett-vett, forgolódott, a nagybácsi pedig Csehországról kezdett el mesélni, a Szudétaföldről, ahogy hangsúlyozta, az ottani életről és az ottani hóról, az állatokról, a traktorokról, meg a főnökről a státni statekban – igen erre a státni statekra határozottan emlékszem. Nem tudtam, hogy mit jelent, de a nagybácsi olyan jelentőségteljes hangsúlylyal mondta ki ezt a két szót, hogy világos volt, nagyon fontos információ hordozója ez a kifejezés. Azután megint az emberekre váltott, az ottani ismerősökre, akik általa tiszteltetik apát, s közben azt is beleszőtte mondandójába, hogy ki van jól és ki beteg, kinek volt bármilyen gondja, problémája. Apa erre gyakran és mélyen bólogatott, itt-ott kérdezett csak közbe, mi pedig nem értettük, miről is beszélnek, apa honnan ismeri azt a sok embert, magyarokat és cseheket egybevéve – de jó volt hallgatni őket és a lelkünk mélyén büszkék voltunk arra, hogy ilyen fontos apánk van, akit íme, még az ország másik feléről is tiszteltetnek. Anya ekkor már tányérokat szedett elő, ebédelj velünk Lajos, invitálta őt is. Ugyan, ettem a városban, mondta erre a nagybácsi, minden évben ugyanazt az elhárító mozdulatot téve meg ennél a mondatnál. De, együnk valamit – mondta erre apa is, tudod, mi sem ettünk semmit reggeltől, böjtölünk – meg hát téged is vártunk. A nagybácsi erre csak beadta a derekát, a hátizsákjába nyúlt, várjál csak no, mondta, és egy üveg pálinkát húzott elő. Nem tudtam mást hozni, de majd legközelebb, mentegetőzött minden alkalommal, s most apa tett elhárító mozdulatot, már miért a tiédet innánk, hozok én mindjárt egy kis hazait. Már hogy hoznál, tiltakozott a nagybácsi, stampedlit hozzál, hogy megkóstolhassuk, mert hazai ez is, nehogy azt hidd, főzünk mi is ott, értenek azok is hozzá, különösen a volt szomszédjaitok, a Feriék, el ne felejtsem, tiszteltetnek azok is. Apa erre megint mélyet bólintott és apró poharakat szedett elő a konyhaszekrényből, a nagybácsi pedig sorra vette az ismerősöket, már a harmadik szomszédnál járt, amikor észrevette, hogy apa csak két stampedlit vett elő, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy anyát ki akarja hagyni a koccintásból. Nem úgy van az, állt meg a mesélésben egy pillanatra a nagybácsi, hárman vagyunk, ugye Böske, fogta pártját anyának. Anya bólintott, bár nemigen vett a szájába italt, most kivételt tett, koccintott velük, de alig ivott a kis pohárból. Azonnal köhögés rázta meg őt, nem szoktam, hiába, mondta szégyenlősen. Ugyan, igyál egy kis vizet rá, szólt a nagybácsi, erős anyag ez, én mondom, megvan ez hatvan fokos is. Értenek hozzá azok a csehek, nagyon is értenek, mondta, és fenékig hajtotta a stampedlit. Jó anyag, mondta apa is, és elismerően csettintett hozzá. A nagybácsi cinkosan kacsintott vissza, és már folytatták is a beszélgetést, dőltek belőlük a történetek, egyik a másik után, szinte bevilágították, bearanyozták cirkalmaikkal a hatalmas szobát.

Hanem aztán, jó egy óra múlva, a nagybácsi egyszer csak felemelkedett. Elmegyek egy kicsit lepihenni, szólt, mégiscsak kifárasztott az éjjeli utazás. Hát persze, menj csak, mondta anya, megágyaztam neked, dőlj csak le nyugodtan, majd estefelé beszólunk. A nagybácsi még egy utolsót magyarázott apának, valami sikerületlen vasúti csatlakozásról meg egy nagyhangú kalauznőről, azután fogta a táskáját és beballagott a szobájába. Az ő birodalma volt csak az a szoba, a bútor is az övé volt, minden, mint ahogy az egyik kamra is, abban is csak az ő ingóságai voltak felhalmozva, egészen a mennyezetig. Apa mondta is neki eleget, miért kell oda bezsúfolni mindent, van itt hely elég, de a nagybácsi csak a fejét rázta, ugyan, mondta, használjátok csak ti a többi helyiséget. Elég nekem egyelőre ez a két szoba, mit vagyok itthon, alig pár napot egy évben, miért lábatlankodnának előttetek a holmijaim fölöslegesen. Hanem, mondta apának, nézd, milyen elsőrangú tükröt sikerült ott szereznem, meg ezt a kis komódot is, elsőrangú iparosmunka ez is. Sok minden van ott még, amit nem vihettek magukkal a németek, ott megy csak tönkre. Most többen árulnak mindenfélét, nagyon olcsón számítják, küldök nektek mindent, amire szükségetek van, ne menjen ott tönkre. Apa, emlékszem, néha már mérlegelte is a dolgot, anya azonban mindig határozottan közbeszólt ilyenkor.  Igen, anya nagyon határozott hangon megvétózta a kezdődő alkut, szó se lehet róla, vágott ilyenkor mindig közbe, nekünk nem kell a másé. Nem ingyen akarnám, szólt apa, de anya hajthatatlan maradt, hagyjátok azonnal abba, én erről hallani sem akarok.

Nem elég, hogy olyan szerencsétlenségbe estek azok a szegény emberek, még ti is csak élősködni akartok rajtuk, hová gondoltok, az Isten megbüntetne ezért. Azt hiszitek, tudnánk élni olyan bútorok között, tudnánk aludni olyan ágyban, ami a másé, hisz azok a szerencsétlenek nem önszántukból mondtak le minderről. S hiába ágált a nagybácsi, hogy a megtörténteken már segíteni úgysem lehet, az ottmaradt tárgyak pedig gondoskodó emberi kéz nélkül tönkremennek, az elvittek sorsában pedig ez már nem oszt és nem szoroz. Igen, erre is határozottan emlékszem, a nagybácsinak erre a suta nem oszt, nem szorozjára, amin anya megint csak felpaprikázódott, majdhogy sírva nem fakadt. Nem féltek az Istentől, csattant rájuk, mit szólnátok akkor, ha ti lettetek volna az ő helyükben, ami nem is olyan lehetetlen feltételezés, hiszen megvolt már nekünk is a fehér papírunk, pecséttel, aláírással, kitelepítésre szemeltek ki bennünket is, mint a marhát. Hajszál híja volt csak, hogy magunk is hasonló sorsra jutunk, s nem tudom, mit éreznétek, ha most valakik a ti ingóságaitokra alkudoznának ilyen hévvel. A két férfi üzleti kedve azon nyomban lehervadt az ilyen szavak hallatán, s végül is az történt csak ismét, ami a világ rendje: a házban most is arrafelé mentek a dolgok – legyen a nagybácsi otthon vagy Csehországban – amerre anya akarta.

A nagybácsit általában este fél ötkor ébresztette apa, kis időt adva neki, hogy ötre, mire a család anya vezényszavára az asztal köré gyülekezik, rendbe szedje magát. Anya akkorra vizet melegített neki egy kis edényben borotválkozáshoz, apa pedig ilyenkor rendszerint már az asztal körül forgolódott: az évnek ezen az egy napján, Ádám-Éva délutánján láttam csak, hogy az asztali munkában is segédkezett anyának. Igaz, ekkor sem a klasszikus asztalterítési procedúrákat végezte, hanem ő mászott fel a padlásra dióért, ő ment le a pincébe almáért, borért, a kamrába mézért – tehermentesítve ezzel anyát, bekészítve minden fontosat az ünnepi asztalra, mert a vacsora egyes fogásainak fontos szerepük volt az est folyamán. Egyszóval apának megvoltak az ilyenkor hagyományos szerepei, amelyeknek zokszó nélkül eleget is tett, sőt néha egész határozottan azt éreztem, élvezi is az egészet. Igen, akkor egész nap alig ettünk valamit, estére viszont anya olyan tornyokat halmozott fel élelemből, hogy az már szinte ijesztő volt. Ötkor azonban mindenki ott volt az asztalnál, ünneplőben, pontosan ötkor megszólaltak a harangok is, és anya, lett légyen akármilyen hideg is odakint, kiment a folyosóra, az eresz alá, és ott a hideg kőre letérdelve imádkozott. Mi, gyerekek, hátulról néztük őt, néha odasomfordáltunk mellé, odavonzott bennünket a kép titokzatossága, anya azonban, mélyen magába merülve, nem is érzékelt bennünket. A két férfi mozdulatlanul állt mögötte, egészen addig, míg a harangok szava el nem halt a levegőben.

Azután jött a vacsora, jöttek az éneklő gyerekek, anya mindegyiküket megjutalmazta. Azok megköszönték az ajándékot és már fordultak is volna ki az ajtón – minél több helyre eljutni ilyenkor, a gyerekeknél ez volt a szándék –, ám a nagybácsi is magához intette őket, szertartásosan benyúlt zöldbársony zakója zsebébe, előhalászott onnan néhány szem cukorkát, és azt olyan pátosszal nyújtotta át nekik, mintha legalábbis aranyrögöket adna. Nesztek, én is adok valamit, amiért olyan szépen énekeltetek, mondta nekik ilyenkor, ez nagyon messziről van, valódi cseh cukorka, kóstoljátok csak meg, milyen finom. A szeme a legtöbbször könnyes volt ilyenkor, egészen elérzékenyült, és hogy, hogy nem, a gyerekek is mintha megéreztek volna valamit a lelkiállapotából, mert úgy vették át a pár szem cukrot tőle, mintha valóban kincset kaptak volna. A nagybácsi az est folyamán aztán egyre inkább elérzékenyült, talán a pálinkaszopogatás is közrejátszott ebben, mert apával a vacsora alatt is sűrűn töltögettek, s közben persze a régi időkről beszélgettek. A gyerek- és a fiatalkoruk volt a leggyakoribb téma közöttük, no meg a kiapadhatatlan háborús történetek, amelyek közül egyet s mást maguk éltek meg, a többi mesét pedig mástól hallották – így mentek a történetek szájról szájra. Dúsan bújtak elő tudatukból a negyvenes-ötvenes évek történetei, kitelepítések és meghurcolások, a Szudétavidék kietlen falvainak belakása, majd a hazatelepülések ravasz történetei. Az azóta történtek, a jelen vagy a közelmúlt történetei csak intermezzóként bújtak elő itt-ott a mesefolyamból, néha az volt az érzésem, hogy a két ember a háború utáni cselekményes évek után megszűnt élni.

Így beszélgettek karácsony estéjén is, majd egyszer csak énekléshez fogtak maguk is, karácsonyi énekeket énekeltek hamisan, lendülettel, egy cseh változattal is megpróbálkoztak, de abba belesültek. Azután világi dalok következtek, vidámabbak, sőt pikánsak is, míg anya rájuk nem szólt és vissza nem térítette őket az este szolid hangulatába. Mindennek persze mi már nem voltunk tanúi, hiszen vacsora után mi is útra keltünk, sorra jártuk az ismerősök, rokonok házait, az ablakok alatt mi is elkántáltuk azt az egy-két éneket, amit tudtunk. Amikor hazaértünk, apát és a nagybácsit már igencsak jókedvükben találtuk, ami egyáltalán nem volt csoda, hiszen a pálinkásüveg már jócskán megürült – vagy éppen már egy másik állt a helyén. Egy újabb cseh karácsonyi énekbe is belekezdtek volna, de a nagy akarat kudarcba fulladt, nem tudták sem a dallamot, sem a szöveget. Hogy is van tovább, csavargatta nyakát a nagybácsi és segélykérőn nézett apára, aki csak a vállát vonogatta. A nagybácsi megpróbált memorizálni, mint annyiszor, hasonló helyzetben, de hiába, megint csak a dal közepéig jutott el.

Szerencséjére az ablak alatt épp akkor szólalt meg egy kései gyerekcsapat, így apró pisszenésekkel mintegy okát is adva hirtelen elcsendesedésének, végighallgatta őket, majd a szertartásos cukorkaátadás után az éppen elmenni készülő gyerekek vezérét magához intve, a hét nyelven beszélő cseh cukorka dupla adagját beígérve neki arra próbálta meg rávenni őt, hogy a félig sikeredett cseh karácsonyi éneket befejezze vele. Ígérhetett azonban tízszeres adagot is, a gyerekek csak megszeppenve néztek egymásra, anyára, apára. Aztán, hogy a nagybácsi maga kezdte el a dalt és rozsdás kornyikálása ismét csak elhalt a dallam közepén, az öreg pillanatnyi tétovázását kihasználva gyorsan kislisszoltak az ajtón. Nem tudom, látod, már ezt sem tudom, nézett a nagybácsi szomorúan apára, ezt már nem, azt meg még nem. Nem vagyok én otthon se itt, se ott, te érted ezt, meredt apára. Apa semmi jelét nem adta, hogy a nagybácsi kérdésére bármiképpen is reagálni óhajtana, semlegesen ingatta csak a fejét, amit némi jóakarattal igenlésnek, de ugyanannyi kétkedéssel tagadásnak is lehetett vélni. Mint ahogy akkor sem fejezte ki a véleményét, amikor alig negyedóra múlva egy remegő hangocska kései szólóéneklése után a hang tulajdonosa, egy törékeny kislány megállt a nagybácsi előtt, és ezt mondta neki: 

– Nagyapa, anyu és a nagymama azt üzeni, hogy holnap hozzánk is legyen szíves eljönni.
    Szépen mondta a kislány, kereken a mondatot, mintha verset szavalt volna, érződött rajta, hogy otthon alaposan begyakoroltatták vele. A nagybácsi azonban csak elnézett a semmibe, a nagy csöndben, az egyre erősödő, hatalmasodó csöndben leszegte a fejét, s egyszer csak lassan megmozdultak az ajkai:
– Mondd meg otthon, hogy nem megyek. Neked meg nesze, finom cseh cukorkát adok, két zacskóval.
– Ugyan Lajos – szólalt meg anya, amikor a kislány már kint volt, túl a kerítésen –, nem kellene mégiscsak elmenned?
– Nem – csattant föl szinte támadóan a nagybácsi. – Csak tudom, mit csinálok – mondta oly határozottan, hogy szinte ropogtak a fogai.
Apa csendben volt, anya sem erőltette tovább a dolgot, csak villanyoltás után hozta föl ismét az ügyet apának.
– Azért elmehetne hozzájuk, nem gondolod? Ott a helye a családjánál, miért nem mondod neki te is?

Apa erre dörmögött valamit, látod, milyen keményfejű, valami ilyesmit mondott, nem lehet bírni vele. És már szinte azt is látták mindketten, ahogy másnap délelőtt a kislány újból beállít, de mielőtt benyitná az ajtót, a nagybácsi – aki az ablakból lesi jöttét a többéves koreográfia szerint – gyorsan megindul a szobája felé, anyának még mentében odaszólva:
 – Mondd azt neki, hogy elmentem.
 – Ugyan Lajos – szól vissza ilyenkor anya –, ezen a szent ünnepen is…
De a nagybácsi már nem hall semmit, már csukja is be maga mögött az ajtót, anya egy pillanatra tanácstalan, a szeme, mint ilyenkor mindig, teleszalad könnyel, s amikor a kislány benyit az ajtón, még mindig habozik, egy-két tanácstalan lépést tesz is a nagybácsi szobája felé. Talán arra gondol, hogy az egész helyzet kulcsa most az ő kezében van, igen, most egy lépéssel mindent meg tudna oldani. Azután az álldogáló kislányra néz, és talán arra gondol, hogy a leghelyesebb dolog az lenne, ha most fogná magát és erőnek erejével idecibálná a nagybácsit, ez elé a csöppség elé. De nem meri megtenni. Elrebegi csak hideg, élettelen hangon, hogy a nagybácsi éppen nincs itthon, de talán majd délután vagy holnap, hiszen úgyis… Belezavarodik, nem tudja, hogy folytassa a hiteltelen magyarázkodást, szégyelli is magát, iszonyatosan szégyelli magát ez előtt az ártatlan gyermek előtt, aki persze sokat nem ért meg ebből a helyzetből, a szövegét elmondta, a választ meghallgatta, a szőrös, hajlott hátú ember pedig amúgy sincs itt. Köszön hát és fordul kifelé az ajtón, s anya érzi, valami nagyon elromlott megint ebben az ünnepben, a megjelenő nagybácsihoz még ereje megfeszítésével sem tud egy szót sem szólni.

A nagybácsi érzi ezt, nem is kérdez semmit, szótlanul kimegy az udvarra, hagyja anyát, hadd dolgozza föl az egészet. Igen, szinte menetrendszerűen látják mindezt előre, anya hallja a nagybácsi kulcsának csikorgását a zárban, maga is szinte már előre dadog, tanulgatja a szöveget, nem tudom, angyalom, nem tudom, hová ment, azt sem mondta, mikor jön meg, de majd megmondom neki, hogy újra kerested. Erre gondolt akkor is, amikor este a nagybácsi sokadik próbálkozása is elhalt a karácsonyi énekmondás mezején. Amikor egyszer csak felállt az asztaltól és feléjük fordult:

– Jó életünk van, ugye Sándor, mondd meg nekem, jó életünk van nekünk is odakint meg nektek is itthon. Mondd meg nekem az igazat, jó életünk van, ugye?
– Nem tudom, mit akarsz ezzel – válaszol apa zavartan.
– Tudni akarom, hogy jól élünk-e, mit van ezen mit csodálkozni – torkollja le apát. Apa hagyja.
– Nos? – kérdi a nagybácsi türelmetlenül.
– Jó életünk van, Lajos – mondja apa csendesen.
– Akkor meg hol a baj? Á! – kiált fel szinte diadalmasan. – Akkor minden rendben van, nincs igazam?
– De igazad van, Lajos.
– És helyesen cselekedtünk akkor is és most is, úgy van-e? – csap egy tompát az asztalra.
– Helyesen cselekszünk, Lajos.
– Akkor is helyesen cselekedtünk?
– Nem tudom, mit akarsz ezzel, Lajos.
– Helyesen cselekedtünk vagy nem cselekedtünk helyesen? – kérdi már támadóan. Apa hallgat.    
– Helyesen vagy sem?
 – Helyesen, Lajos.
– És hűtlenekkel nem állunk szóba!
– De Lajos… Anya int a szemével, és mi, gyerekek, már megyünk is kifelé.
– Hűtlenekkel nem állunk szóba még akkor sem, ha a feleségünk volt, nincs igazam?
– Hagyjuk ezt Lajos, gyere, menjünk aludni.
– Kurvákkal nem…  – veri az asztalt a nagybácsi.
– Igazságtalan vagy, Lajos – szól közbe erre már anya is. – Igazságtalan vagy vele szemben. Te elmentél akkor…
– Muszáj volt! Vittek!
– Két apró gyerekkel nem mehetett utánad idegenbe, télvíz idején. Bocsáss meg neki, békülni akar.
– Elvált tőlem, ő vált el tőlem…
– Durva voltál hozzá. De nem ment férjhez, békülni akar. Ami történt, megtörtént, beszélned kellene vele.
– Elhagyott…
– Nem lehet halálig gyűlöletben élni, Lajos. Ő nem tehet róla, hogy kitelepítettek titeket, s ő a két apró gyerekkel az utolsó pillanatban maradhatott.
– Tönkretették az életemet… Itt se vagyok már senki, meg ott se…
 – Nem ő tehet róla. Beszélned kellene vele.
 – Számomra ő már nem létezik.
– De létezik, Lajos. Számodra ő már mindörökre létezni fog. Szenvedsz miatta. El kellene menned hozzá.
– Eh, mit értesz te ebből? Idegen vagyok mindenütt, a saját bőrömben is. De ott kint legalább nem fáj állandóan. Jól élünk, hazudtad az előbb. Száműzetés az odakint is, itthon is. Az jó élet?    

Monológja, mint rendesen, nyögdécselésbe fulladt. Ahogy este is, lefekvés után, a szobájából előszűrődő hangok.
– Elrontotta, megint elrontotta az ünnepünket – hallottam még anya hangját a sötétben. A szerencsétlen. De ha nem jönne haza, az talán még rosszabb lenne. Minek itattad őt annyira?
Apa, mint ilyenkor mindig, most sem válaszolt.

Cikkajánló

Habodász István: Elvtársak, válságom van!

Politikai szatíra Írta: Csáky Pál Előadja: Habodász Miklós színművész A kisfilmet készítette Oriskó Norbert. Szervető: …