Az a szörnyű mondat

A mai európai migránstörténetet a legtöbben a jelen szempontjából értelmezik. Tömegeket látunk, amelyek Európába özönlenek, gyerekeket, akiket szüleik (vagy mások, akik kihasználják őket) gyakran érzelmi zsarolásra használnak fel.

Arra számítanak, hogy az európaiak megsajnálják ezeket a valóban kiszolgáltatott gyerekeket, s ezáltal szüleik – de a tömegben mások is – kedvezőbb elbírálást nyernek.

S közben jönnek a hírek arról is, hogy a menekülttáborokban a muzulmánok megkéselik a keresztényeket. Németországban órákig tartó tömegverekedések törtek ki a különböző migránsok között. S az ilyen hírek hallatán az ember sejteni kezdi, hogy itt egy sokkal bonyolultabb folyamatról van szó, mint aminek ez (Merkel kancellár számára is) az első pillanatban kinéz.

Mert a német kancellár, a brit miniszterelnök és a francia köztársasági elnök már néhány évvel ezelőtt kimondta a félelmetes kulcsmondatot, de úgy látszik, maguk sem mérték be annak igazi mélységét. Ez a mondat pedig így hangzik: a multikulturalizmus nem működik, a multikulturalizmus megbukott.

Nincs itt most lehetőségünk arra, hogy végigelemezzük, mennyi válfaja lehetséges az ún. multikulturális modelleknek, illetve egyáltalán ki mit ért alatta. A francia, német és brit bejelentés ugyanis egy félelmetes igazságot takar: a három országban létező három, egymástól különböző kulturális együttműködési modell közül egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Magyarán: az európai őslakosok (ez alatt a megjelölés alatt az elmúlt ötszáz év lakosságát értem Európában) az elmúlt évtizedekben nem talált olyan együttműködési modellt az említett társadalmakba már az elmúlt évtizedekben beáramlott nem európai eredetű emberekkel való együttműködésre, amely hosszabb távon biztosítani tudná a konfliktusmentes együttélés lehetőségét. A feszültségek a felszínen vagy alatta, de mindenütt jelen vannak, s a szakemberek szerint a probléma gyökere pszichológiai jellegű: az évszázadokig nem európai körülmények között élő emberek egy része nem tud – és nem is akar – beintegrálódni az európai körülmények közé, idegennek érzi itt magát, s ez gyakran – nem minden esetben, persze – frusztrációhoz, feszültségekhez vezet. Ha nem az első generációs bevándorlók esetében, akkor a gyerekeik vagy unokáik esetében. Szakemberek különösen a második-harmadik generáció lelki válságáról beszélnek gyakran. Míg szüleik akár valóban hálásak is azért, hogy az európai társadalomban új otthonra leltek, a gyerekek, unokák már máshogy láthatják ezt a világot – amely egy napon nagyon üressé és tartalmatlanná válhat számukra. S akkor felkereshetnek egy szélsőséges nézeteket valló imámot – mert a magát hamisan toleránsnak valló európai társadalom a szélsőséges muzulmán hittérítőket is tolerálja sok esetben –, aki esetleg majd elküldi őket egy pakisztáni Korán-táborba, amely a valóságban a jövő öngyilkos harcosait kiképző központ – s utána az történik, ami a londoni metróban történt…

Mindeközben pedig özönlenek Európába az arctalan tömegek, a német kancellár pedig szelfizik velük. Ez így nem jó, ez így nagyon nem jó, ezen változtatni kell.

Csáky Pál

(Megjelent a Szabad Újságban)

Cikkajánló

Vállalni kell – Pozsonyi beszélgetés Duray Miklóssal

Ma egy hete, hogy 2022. december 30-án Duray Miklós elérkezett földi pályafutása végéhez. Közösségi oldalamon …