Az identitás nem elavult fogalom

Hatalmas tempóban változik a világ körülöttünk. Ami tegnap megszokott volt, s elégnek bizonyult az érvényesüléshez  vagy a sikerhez, mára kiégetté, sok esetben használhatatlanná vált.

Átalakulóban van nézetünk a nemzetre, magára a fogalom tartalmára, illetve jövőbeli esélyeire vonatkozóan. Maga a folyamat természetesen érinti a mi szűkebb nemzettöredékünk, a szlovákiai magyar közösség lehetőségeit is.

Jó húsz évvel ezelőtt Francis Fukuyama professzor Amerikában a történelem végéről értekezett. Széthullott a Szovjetunió, megszűnt a bipoláris világ, teljesen átalakulnak az emberi lét alapvető téziseit meghatározó viszonyok

– ezek a megállapítások jellemezték munkáját. Új világ alakul körülöttünk, nemcsak a makropolitikai  feltételek megváltozásával, hanem a nagyon fel- gyorsult modernizáció hatására is. A történelem a klasszikus értelmezésben megszűnik.

Fukuyamára egyik kollégája, Samuel Huntington replikázott nem sokkal később: ellenkezőleg, sokkal nehezebb és bonyolultabb  kihívás vár ránk, a civilizációk konfliktusa – jósolta. A civilizációk összecsapása  és a világrend átalakulása című könyvében azt állította, hogy a 21. század nagy háborúja a muzulmán és a keresztény civilizáció közötti összecsapás lesz. Tette mindezt közel egy évtizeddel az Al-Kaida USA-elleni  támadása és a rákövetkező afganisztáni és iraki inváziók előtt.

Európa válsága

Ebben a globális képben az európai civilizáció mintha nem állna nyerésre. Bár mindannyiunk számára világos, hogy itt és most elsősorban civilizációs problémákról beszélünk, hazudnánk magunknak, ha nem látnánk, hogy e mögött demográfiai, politikai, gazdasági és pénzügyi folyamatok is meghúzódnak. Magyarán: hiába expanzív filozófiájában egy kultúra, ha nincs mögötte politikai, gazdasági és pénzügyi erő, nem sok esélye van az érvényesülésre. Napjainkban a muzulmán világ és Kína törekvései azok, amelyek fel tudják maguk mögé sorakoztatni az előbb említett jellemzőket, s ezáltal globális játékossá tudtak válni.

Miért fontos ez számunkra? Mert meghatározó módon fogja befolyásolni Európa jövőjét, a mi szülőföldünk jövőjét is. Ebben a globális folyamatban, sajnos, az összmagyarság nem meghatározó tényező, mint ahogy a nálunknál sokkal nagyobb nemzetek sem azok. Európa kifelé egészében úgy-ahogy fontos játékos, az európai potenciál növelése alkotja lényegében az európai egységesülés tétjét. Európa stratégiai partnere pedig ebben a folyamatban elsősorban az Amerikai Egyesült Államok lehet – bár ez sem olyan egyszerű kérdés, hiszen az amerikai társadalom is dinamikusan változik.

Európa befelé viszonyt gyöngélkedik, enyhe identitásválsággal küszködik – s ez már kulturális probléma is.

Ötszáz évvel ezelőtt ugyanis mindenki számára világos volt, mit jelent az európai kultúra, az európai civilizáció. Ötszáz évvel ezelőtt Európa azért tudta kolonizálni a világ más kontinensein elterülő részeit, mert fejlettebb volt, jobban meg tudta magát szervezni – és nem utolsósorban tudta, hogy mit akar. Ma Európában közel ötvenmillió muzulmán él, s napjaink Európájában nincs olyan jelentősebb város, ahol ne lenne legalább egy mecset, a nyugat- európai autópályák mellett vagy a repülőtereken a keresztény kápolna mellett muzulmán imaterem. Ám míg az előbbi általában kong az ürességtől, az utóbbi naponta ötször tele van. Európa toleráns, ám mintha nem pontosan tudná, merre akar tovább menni. Világos, hogy nem lenne okos dolog elzárkózni a világ többi része elől, lehetetlen Fort Európát, Európa Erődöt kialakítani. Ez biztosan vesztes folyamat lenne, lásd Kína és a Nagy Fal történetét. Ráadásul nem is lenne ésszerű, látván a demográfiai folyamatokat. Európa belegyöpösült a jólétbe – és kihalóban van. A kérdés tehát nagyon pragmatikusan így is hangzik: ki fogja megkeresni negyven-ötven  év múlva gyerekeink számára a nyugdíjra valót?

Az Európai Unió megpróbál a szabályozott bevándorlás eszközéhez nyúlni – nem igazán sikerrel. S az egész folyamat kikezdte az identitását is: egyre nehezebb megmondani, ki és mi az európai, mitől vagyunk egyediek, s ez miért fontos nekünk. Ez a világszél befolyásol bennünket, felvidéki magyarokat is, s hogy ez mekkora  mélységű probléma, megmutatták az európai alkotmány szövegezésekor fellángolt viták.

Nincs univerzális  együttélési modell

A képet bonyolítja, hogy az emberiség napjainkig nem termelt ki valóban jól működő együttélési modellt a különböző kultúrák, nemzetek számára. Amerikában sokáig az ún. olvasztótégely-modellre esküdtek, amelynek lényege, hogy Amerikában mindenki amerikai, aki nem úgy vált nemzeti identitást, hogy egy másik nemzet identitását veszi fel, hanem  úgy, hogy egy újat vesz fel, amelyben bizonyos alsóbb szinteken megtarthatja a saját eredeti nemzeti gyökereit, mint hivatkozási alapot. Mára maguk az amerikaiak mondják, hogy ez a módszer nem működik igazán hatékonyan. Az USA bizonyos tagállamai az ún. mozaiktársadalom-modell  felé fordultak, amelynek lényege, hogy az egyes nemzeti-kulturális közösségek viszonylag zárt csoportokként békében élnek egymás mellett. Sajnos azonban ez sem működik igazán.

Európában hasonló a helyzet. Franciaország például az olvasztótégely- modellt preferálta, ám maga Sarkozy elnök mondja – az időnként lángba boruló párizsi külvárosokkal a háta mögött –, hogy ez nem igazán hatékony megoldás. Nagy-Britanniában  és Németországban inkább a mozaik-modellel kísérleteztek, s az eredmény: Merkel kancellár és Cameron miniszterelnök jelentette ki a közelmúltban, hogy ez sem igazán sikeres módszer. Önmagában az a tény is, hogy legmagasabb politikai szinten tesznek ilyen nyilatkozatokat, mutatja a probléma súlyát.

Kisebbségek a világviharban

Ebben a változó világban kell megtalálnunk nekünk is az új helyünket. S bár a világmozgásokat – s így a mi kis, néha periférián sodródó történetünket is – számos tényező befolyásolja, számunkra a legfontosabb mégis az, hogyan tudjuk mindezt feldolgozni magunkban, illetve meg tudjuk-e találni szerves helyünket ezekben a folyamatokban, milyen következtetéseket tudunk mindezen ismeretekből leszűrni, s legfőképpen: milyen és mennyire hatékony cselekvési programokat leszünk képesek megálmodni és megvalósítani jövőbeli esélyeink növelése érdekében. Nekem ugyanis meggyőződésem, hogy alapvető szemléletváltásra, paradigmaváltásra van szükségünk, e nélkül nem fogunk tudni előrelépni.

A szlovákiai magyarság 20. századi alapfilozófiája a statikus önmagunkba zárkózás, a konzervatív védekezés volt. Az akkori világ viszonyai között hatékony nemzeti önvédelmi eszköz volt ez, amely a többé-kevésbé zárt falusi-városi közösségek létén és önfenntartó tevékenységén alapult. Ezek fenntartásához elég volt azok alapviszonyait megtartani, újratermelni.

Mára azonban nagyot változott a világ, dinamikussá  vált, a mobilitás minden téren meghatározó jellemzője lett. Ha nem akarunk tempót veszíteni, nemcsak a világlátásunkat kell átalakítanunk, hanem szervezettségünk módjait és az alkalmazott eszközöket is úgy, hogy sikeresek lehessünk. A tét már nem az, hogy átalakuló szülőföldünk képes-e fenntartani ősi kultúrájának minden vonását, hanem az, hogy annak meghatározó elemeit fenn tudja-e tartani. E paraméterek legfontosabbika a nyelv, a kultúra  és az oktatási  rendszer. S ötven év horizontján  a kérdés valószínűleg már nem is úgy hangzik, hogy a magyar falvakból szlovák falvak lesznek-e, hanem az, hogy egyre erőteljesebben betagozódva Európa folyamataiba, hogyan fognak a mi leszármazottainkkal együtt élni a kínai, muzulmán stb. bevándorolt közösségek.

Az eddigi statikus világlátás helyett a dinamikus vállalás az, ami felé haladnunk kellene. S itt meg kell állnunk egy újabb pillanatra: lehet, hogy bántó a feltételes mód, de igaz. Sajnos, a fenti kívánalomnak egyelőre az ellenkezője jellemző ránk. A dinamizálódó folyamatok között épp önmagunk felvállalásának ereje csökken. A tudati bástyáink zilálódtak szét a legerősebben. A kedvezőtlen demográfiai folyamatok mellett erősödik az asszimiláció és az elvándorlás is. Egyre gyöngül közösségünk belső megtartó ereje.

Nem szabad elfáradni

Az a közösség, amely elfárad ebben a folyamatban, biztosan a vesztesek oldalára kerül, csakúgy, mint az, amely rossz válaszokat ad a 21. század által gerjesztett új kérdésekre. Kemény folyamat ez, amely alaposan leteszteli az egyes közösségek életképességét. Az alaptézis világos, bénítóan egyszerű és kegyetlen: az a közösség, amely vállalja magát, fenn tudja tartani erős belső összetartó erejét, meg tudja szervezni önmagát és megmaradásához meg is tudja teremteni legalább a minimális feltételeket, fennmarad. Amelyik nem, eltűnik.

(2011)