Bolond világ?

kezekÉvekkel ezelőtt láttam egy érdekes, de furcsa interjút. Oliver Stone, A szakasz cimű film amerikai fenegyerek-rendezője készítette Fidel Castróval. Stone csinált jó filmeket is, ám az amerikai társadalomról és történelemről készült kvázi tényfeltáró filmjei óvatosságra intenek. Ezekben ügyesen keveri a valóságot a fikcióval, bizonyára sok pénzt is keres velük, s mindegyik alkotásának van némi igazságmagja is. Csak épp a bizonyítatlan – vagy bizonyíthatatlan –, néha kocsmai szintű sejtetések hozzákeverésével jelentősen csökkenti azok ténybeli értékét.

Vonzalma Fidel iránt is bizarr. Én is olvastam a világhálón olyan megnyilvánulásokat, amelyek szerzőjük Fidel iránti csodálatát tükrözik vissza. A legtöbben tökösnek, igazi forradalmárnak mondják Fidelt, aki a végsőkig ellent tudott állni az amerikaiaknak. Ez az egyértelmű Amerika-ellenességből fakadó nézet egyértelműen torzult, hamis értékelés, s erről az idén, kubai utamon magam is meggyőződhettem. Fidel nem hős, hanem egy paranoid őrült, aki állati kegyetlenséggel, egy durva rendőrállam kiépítésével és működtetésével katasztrófába hajtotta Kubát. Az esetleges Fidel-tömjénezőknek pedig azt ajánlom, hogy próbáljanak legalább egy évig megélni havi 38 euróból (ennyi az átlagkereset Kubában). Kuba önerőből 100 évig sem fog tudni kijönni abból a gödörből, ahová Castro őrülete taszította. A végeredmény az lesz, hogy amerikai „befektetők” kilóra veszik majd meg az országot, s néhány emberöltő távlatában az összkép épp ellentétes lesz azzal, amiért úgymond Castroék küzdöttek.

Van azonban a filmben egy figyelmet érdemlő mondat. Castro azt mondja Stone-nak: „Maguk engem diktátornak tartanak, de nem vagyok az, csak rendet akartam tartani a társadalmunkban, és ideológiát akartam neki adni. Most viszont azt látom, hogy a világ egyre kormányozhatatlanabbá válik, s ezt nagyon veszélyesnek tartom. A Katrina hurrikán után mit tettek maguk? A Nemzeti Gárdát vetették be New Orleansban tűzparanccsal. Látja, ha a társadalom kormányozhatatlanná válik, az nagyon veszélyes lehet, s ilyen vonatkozásban nem igazán tudom, merrefelé megy a világ.”

Nos, ha körülnézünk napjaink valóságában, akkor mi is megismételhetjük a kérdést: jó irányban halad-e a világ? Mert sok jelenség egyenesen nyugtalanító.

2016-ban egy világvárosban, amely a demokratikus világ egyik központjának számit, hazugságok tömegét hirdetik felelőtlen emberek a jelenről és a jövőről. A kampány félelmetes méretű indulatot gerjeszt mindkét oldalon, a város szívében egy parlamenti képviselőnőt is megölnek az egymásnak feszülés hevében. Az eredmény kaotikus, a nagyhangú kakasok egymás után gyorsan elhúznak a színről, s ott marad az egyre inkább gennyesedni látszó probléma.

Nem Afrikáról beszélek, s nem is Ázsia gyomráról. Londonról beszélek és a Brexitről. S a szégyenletes gyilkosságról, amely nem a harmadik világban, hanem London szívében következett be.

Az USA-ban két nagyon furcsa jelölt küzd az elnöki posztért. Az elmúlt évtizedek két legrosszabb jelöltje, mondják az elemzők. Katasztrófa remélhetőleg nem várható, mert fejlett az ország demokratikus intézményrendszere, de azért mégiscsak elmondható, hogy a helyzet nem igazán megnyugtató.

Németországban Merkel tavalyi buta, átgondolatlan döntésével sikeresen felhozta a szélsőjobbot, ráadásul a CDU-ban is megalakult az új „csodafegyver”, a muzulmán szekció. Spanyolország lassan egy éve él politikai káoszban, Keleten Putyin az izmait próbálgatja – egyelőre „csak” Ukrajna irányában. Néha átláthatatlannak tűnő zűrzavar uralkodik Afrika és Ázsia több régiójában, soha nem látott őrültek a legkegyetlenebb terrorral próbálnak minél több hatalomhoz jutni. S a világ legerősebb országai ezt az esetek többségében méregdrága, jól magasról ledobott intelligens bombákkal akarják megoldani – aminek a hadiipar örül a legjobban. Az egész játszma terheit persze az adófizetők állják.

Van, aki azt mondja, hogy világunk úgy állt be, hogy az emberiség 5 százaléka – aki birtokon belülre manőverezte magát – vezeti orránál fogva (a sajtó és egyéb manipulációs eszközök segítségével) a maradék 95 százalékot.

Sokszor félelmetesnek tűnik, hová jutott a világ a 21. század elejére.

Ám egy dolog „vigasztalhat” bennünket. Ott vagyunk a képben mi is, felvidéki magyarok. Gondolta volna valaki akár egy évvel ezelőtt is, hogy a szlovákiai magyar aktív választók kb. 40 százaléka egy Most-SNS-Smer koalíciónak fog tapsolni? Hogy szlovákiai magyar szavazatok így áttételesen a Smer és az SNS kormányzását tették lehetővé és támogatják?

Túlzás, ha néha úgy érzi az ember, hogy egy megbolondult világban élünk?

Csáky Pál

(Megjelent a Szabad Újságban)

Cikkajánló

És utánunk mi marad?

Gondolatok a felvidéki magyar közéletiség ethoszáról Pozsony belvárosában sétálgatok 2023 őszén, egy nyugodt hétvégén. Ismét …