Egy kis mosoly… – Titánka, a búsképű lovag

(Illusztrációs fotó: pixabay)

Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!

Ezt mondta, és azonmód készülődéshez is fogott. Szerzett valahonnan egy páncélt – igaz, némiképp megviseltet, energikus mozdulatokkal azonnal belé is bújt, kopjája markolatát még egyszer gondosan átsmirglizte, a nyakába nagyvilági maslit kötött. Miután küllemét ily módon kellőképpen figyelemre méltóvá tette, paripájához lépett.

Az igazság az, hogy a mén eléggé roskatag volt, ráadásul ez a pára is a nagy múltú Rocinante névre hallgatott. Mindeme idillt csupán ama apróság zavarta meg, hogy a jobb időket is megélt táltos a gyengébb nemhez tartozott, magyarán: vénkisasszony volt őkelme. Hősünket azonban ez egy cseppet sem zavarta, hangzatos hórukkal előírásszerű lendületet vett, hogy lóra pattanási szándékát végrehajtsa. A szelíd, ám eléggé lestrapált Rocinante azonban elszokott már az efféle megpróbáltatásoktól: szemérmes öreglány módjára enyhe fejrázással intette mérsékletre Titánkát, aki szerencsére nem volt érzéketlen az ilyen, változó korban előforduló elgyöngülések iránt. Ez viszont azt eredményezte, hogy a gondosan előkészített haditerv már az első percekben megváltozott: a vitéz pattanásból óvatos kászálódás lett csupán. Ám hősünket ez az incidens egy cseppet sem zavarta meg, előkelősködő szőrszálhasogatást látott csupán a vén ló finnyáskodásában. „Eb ura fakó“ – rikkantotta vidáman, köszönve jókedvét a nyeregbéli magaslati levegő élénkítő hatásának. Legendás pléhkalapját a fejébe csapta és már vágott is volna, neki a nagyvilágnak.

Rocinantéja azonban nem mozdult: elvei újabb barikádot emeltek cselekedetei elé. Váltig abban reménykedett ugyanis, hogy Titánka – modern eszmék hirdetője – majd partnerként kezeli őt, s mint ilyen, mellette ballagva teszi meg az utat. Hősünk azonban az eseménysor eme fázisában rettenthetetlennek bizonyult: csizmáin vadonatúj sarkantyúk fénylettek. Habozás nélkül vetette be őket, és eme elszántságának köszönhette, hogy Rocinante őnagysága, elveit átmenetileg feladva, lassan megmozdult, s hősünk így – itur ad astra – útra kelhetett.

Az út csábító volt, ékes: két oldalán virágba borult fák szegélyezték, Rocinante patkóinak zaja dús fűszőnyegben halt el. Hősünket mindez jókedvre derítette, s mit tagadjuk – a búsképű jelzőt igencsak megtagadva – vidám dalra fakadt. Csodák csodája, a dús illatok még a vén Rocinantéra is hatással voltak, aki szokásos zsörtölődéseiről is megfeledkezve, megadóan ballagott a puha földúton. Hősünk daliásan ült a nyeregben, lelkében öröm honolt. Kisvártatva egy ligethez értek: lovagunk, szükségét érezvén megálljt parancsolt, erre Rocinanténak sem volt ellenvetése: a szép ligetben együtt könnyítettek magukon.

Csodás paradicsom volt a liget: szépsége ámulatba ejtette hősünket, nem csodálkozhatunk hát, hogy költői megnyilatkozásra fakadt. Ledobálta magáról lovagi kacatjait, nyeregtáskájából lantot, papírt, pennát halászott elő, s késedelem nélkül öröm-bús helyzetének megéneklésébe fogott. Elsírta a ligetnek boldogságát és bánatát, rímekbe szabta szerelme, Dulcinea szépségét, tisztaságát, érintetlen bájait, és akkorát kesergett annak szíve keménységén, hogy a mardosó gyönyörűségtől még a könnye is kicsordult. Ez lett a veszte, mondhatná a bölcs: a szikrázó könnycseppeken át egy másik, távoli ligetet képe sejlett fel előtte, ahol Dulcineája épp egy másik – igaz, kevésbé búsképű – lovaggal enyeleg. Hősünkben semmivé foszlott a költői ihlet: csúnyán káromkodva törte darabokra lantját, pennáját, s csúszott vissza a lovagi lét durva ridegségébe. Kemény mozdulatokkal szedte újfent magára vértjét, s bánatát szenvedéllyel egy butykos szájába fojtotta. Rocinante hiába meresztette rá hideg arisztokratakék szemeit, gazdája pálfordulását nem tudta megfejteni, így biztonság kedvéért a sima utat választotta: ellenvetés nélkül vetette magát alá akaratának. Így történt, hogy a Titánka-Rocinante képződmény – ha nem is olyan idillikus hangulatban, mint reggel -, folytatta útját. Hősünk továbbra is peckesen ült a nyeregben, belső változását egy apró jel mutatta csupán: Dulcinea szemérmetes bájai helyett egy céda nőszemélyről énekelt nem kevésbé vidám, ám finomkodó füleknek igazán nem való éneket.

Titánka maga is meglepődött, mennyi tisztelet és csodálat kísérte útján. Amerre elhaladt, a nép kitódult a falvak szélére, köszönteni őt. Nem tudhatta, hogy különféle híresztelések előzték meg útját: nagy vezérről, csodálatos Valakiről beszéltek az emberek, aki majd új világot, szebb életet teremt nekik. A vén Rocinante is jobban érezte magát erre, úgy gondolta, a hódolat az ő kissé hervatag, ám saját megítélése szerint még mindig vonzó bájainak is szól. Búsképű lovagunk boldog volt és elégedett, szakadatlan királyi gesztusokkal köszöntötte a népet. Újból Dulcineáról álmodozott és – uram bocsá’ – még néhány új hexameter is az eszébe jutott.

Nemsokára egy városkához értek. A hatalmas tömeg már a város kapuinál fogadta, a sokaság élén maga a helyi maharadzsa köszöntötte őket. Hősünk sűrű üdvrivalgások közepette kászálódott le Rocinantéjáról, s engedve a maharadzsa unszolásának, készséggel szállásolt be a város legszebb palotájába.

A maharadzsa ünnepi vacsorát adott a tiszteletére. Szolgák serege hordta elébe a jobbnál jobb falatokat, ékesebbnél ékesebb serlegeket. A vendéglátók egymás után emelték köszöntésre poharukat, így történhetett, hogy Titánka feje kissé elnehezült, s a jelenlévők nagy csodálkozására mindhárom maharadzsára fenékig ürítette poharát. A maharadzsa jót derült a tréfán, csak akkor furcsállotta kissé a dolgot, amikor hősünk, lefekvés előtt, konokul mindhárom maharadzsával kezet is akart szorítani.

A városban kis idő múlva elterjedt a hír, hogy Titánka a csodás jövőalkotás első lépéseként a szélmalmok ellen vonul. A tisztelet és hősünk megbecsültségének hőfoka – ha lehet – erre még magasabbra hágott. Tornáca előtt éjjel-nappal nagy tömeg tolongott, a tehetősebb polgárok komoly ajándékokkal halmozták el őt. Maga a maharadzsa is kitett magáért, a legszebb lányát küldte át hozzá. Titánka boldog volt és elégedett, a fény és a megbecsülés mélyen elkápráztatta.

Kisvártatva elérkezett a nagy nap, a város fényűző pompával búcsúztatta őt. Hősünk kevélyen állt az erkélyen, karjával búcsút intett a tömegnek. A mindent elsöprő hangorkán – varietas delectat – melengette a szívét. „Íme – mondogatta magának -, íme, a világ meglátta bennünk a zsenialitást. Az új világ ígéretét. A mi fiatal generációnk csodás energiáit.”
Azután peckesen felcsatolta mellvértjét, fejébe nyomta kalpagját és a tükör elé lépett. A bajuszát fenyegetőre pödörte, s kopjáját pökhendi módon a jobbjába kapva odalépett Rocinantéhoz. A vénkisasszony, átélve a pillanat nagyságát, most csak egy enyhe mozdulattal intette őt mérsékletre. Hősünk nagylelkű volt: a tőle telhető legnagyobb kíméletességgel mászott fel a ló hátára.
A maharadzsa a tömeg élén a város határáig kísérte. „Ímhol“ – mutatott búcsúzóul a távolba, ahol egy elmosódott domboldalon három szélmalom sziluettje rajzolódott ki az égre. Hősünk megpödörte bajuszát, megdöngette mellvértjét, sarkantyúját óvatosan Rocinante vékonyába eresztette. A vén ló e korántsem barátságos mozdulatot zokon véve sértődötten rántotta oldalra a fejét, botrányt azonban nem okozott: ha lassan is, de elindult a halovány domb felé.

Az út hosszabb volt, mint azt eredetileg Titánka gondolta. A dombtető félnapi járás után is ugyanolyan távolinak tűnt, mint induláskor. Hősünket ez a tény azonban egy pillanatra sem riasztotta meg, elszántan folytatta útját. Rocinante kellő egykedvűséggel ballagott a sarjadó fűben.

Harmadnap ért a hegy alá. A feje fölött, kitöltve szinte az egész látószöget, ott magasodott az első szélmalom. Roppant vitorlái mozdulatlanul feszültek, eresztékeit csak elvétve ropogtatta meg egy-egy fuvallat. Hősünknek egy pillanatra még a lélegzete is elállt. „Ez hát“ – gondolta és furcsa bizsergést érzett. „Az új korszak küszöbe. Legfőbb ideje volt. Majd én, majd mi megmutatjuk, az új generáció… Előttünk béna kacsák jártak csupán. Majd mi, mi…” A hangja erős volt, észre sem vette, hogy csak magának beszél. El volt telve elszántsággal, amely a lelkében égett. Büszke volt magára, hogy a cselekvés pillanatában nem hagyta el a bátorsága, megfontoltsága sem: nem támadott hebehurgyán, mint híres elődje. Lekászálódott Rocinantéról, hosszan szemügyre vette az első szélmalmot, majd akkurátus alapossággal a harci előkészületekhez fogott.

Először Rocinantét masszírozta meg tetőtől talpig. A vén hölgy nem tudta mire vélni a dolgot, jóleső bizsergéssel adta át magát az ellazulásnak. Utána a saját vértezete következett: gondosan beolajozott, kifényesített minden apróságot, villogott az egész szerelés a tortúra után. Végezetül magára öltött mindent, zsebtükrében elgyönyörködött a látványban és Rocinantéhoz lépett.
Bősz hórukk volt a jel az indulásra, s a vén paripa ráérzett, hogy történelmet csinál: állapotát meghazudtoló fürgeséggel szedte a lábát, szinte repült a szélmalom felé. Az meg, mintha csúfot akarna űzni belőle, kissé megmozdította karjait, s lassan forogni kezdett. Lovagunk lihegett izgalmában, s ahogy közelebb került a szélmalomhoz, verejtékén keresztül mintha egy óriás arcát vélte volna felfedezni a rozzant zsúptető alatt. Az óriás csúfondárosan ráncolta a homlokát, ingerlő kacajjal lógatta felé a karjait. „Szóval így állunk” – villant volna át Titánka agyán, ha az egyik szélkerék nem éppen abban a pillanatban ért volna a malom bejárata előtti ama pontba, ahová Titánka is. Mondanom sem kell, hogy a szerencsétlen találkozásból inkább hősünk került ki megtépázva, szikrázó csillagesőt látva repült le hű kancája hátáról. Nagyot nyekkenve terült el a fűben, s egy pillanatig bizony azt sem tudta, az övé avagy Rocinantéé-e az a koponya, amely a nyaka végén lüktet. Hősünket azonban keményebb fából faragták: összeszedte magát, kirántotta rozsdától nemes kardját, s Dulcinea nevével az ajkán újabb rohamra indult. A rút óriásarc a zsúptető alatt azonban csak vigyorgott rá csúfondárosan. Hősünk ajkát egy sebzett oroszlán megszégyenítésére is alkalmas csataordítás hagyta el, ám mindez eredménytelennek bizonyult a szélmalom egy újabb lezúduló vitorlájával szemben. A vitézi delírium mit sem segített: hősünk újból elterült a szélmalom előtt.

Folytassam? Titánka néhány kísérlet után félholtra verve, törött kopjával és törött bordákkal, kék-zöld foltokkal tarkítva volt kénytelen elbicegni a szélmalom tövéből. A zsúptető alól mintha a hatalmas arc hahotája kísérte volna. Hősünk egy utolsó, kétségbeesett próbára szánta el magát. „Ez nem lehet, majd mi, az új gener…” – kiáltott fel és vaskemény akaratával újabb támadásra ösztökélte bénult izmait. A horpadt test állati erővel lódult meg: a szélmalom csúfondáros kéjjel állt meg, s a hatalmas arc gunyoros mosollyal nézte, ahogy hősünk elszántan, csupasz fejét előre szegve nekiront a masszív gránit alapnak. A hatalmas csattanás után Titánka nem mozdult többé.

Eltartott vagy fél óráig, míg visszanyerte eszméletét. Óvatosan mozdult meg, végtagjai tétován engedelmeskedtek. Lassan botorkált el a szélmalom alól és Rocinantéja keresésére indult. Esteledett, a sűrűsödő szürkületben furcsa csoportosulást vett észre a domb alján. „Hát így állunk…“ – villant meg a felismerés a fejében, agyában kihunyt az utolsó fénysugár.
Csendesen somfordált be a domb alján sorjázó donquijoték közé.

Csáky Pál, fb-jegyzet

Cikkajánló

Vállalni kell – Pozsonyi beszélgetés Duray Miklóssal

Ma egy hete, hogy 2022. december 30-án Duray Miklós elérkezett földi pályafutása végéhez. Közösségi oldalamon …