Együtt, méltóságban

Tisztelt Szili Katalin elnök asszony, képviselő hölgyek és urak, államtitkár úr, nagykövet úr, tisztelt vendégeink! Külön szeretettel köszöntöm csehországi és magyarországi vendégeinket, akik otthonról jöttek – haza. Kedves ünneplő pozsonypüspökiek, hölgyeim és uraim!

 

Miről lehet, miről szabad és miről kell szólni ma itt, Pozsonypüspökiben?

Négy dologról feltétlenül.

Az első kérdés, amit meg kellene válaszolnunk: mi történik ma itt, Pozsonypüspökiben.

Szerintem nagyon egyszerű a válasz. Szabad emberek, szabad európai polgárok jöttek össze azért, hogy a véleményformálás, a véleménynyilvánítás szabadságát gyakorolják. Megdöbbenek néha, hogy a 21. század elején, Európa közepén, egy európai uniós tagállamban ezzel kapcsolatban kérdés és kétely merülhet fel. Ilyen 21. századot akartunk? Ha azt mondják, hogy az Európai Uniót mi is alkotjuk és formáljuk, akkor ilyen Európai Uniót akarnánk? Mi nem. Mi ma példát adunk abból, hogyan kell méltósággal és tisztességgel ünnepelni, senkit nem bántón, de önmagunkat, illetve azokat tisztelve, akik előttünk jártak, és akiket meghurcoltak. Azt hiszem, hogy mindenki számára, aki a közéletbe sodródott, addig, amíg Magyarország, Csehország, Szlovákia vagy bármely más állam polgárai ezt sebbe tört tüskének, kibeszéletlen témának tartják, nekünk közéleti embereknek kötelességünk, igenis kötelességünk erre a témára odafigyelni, ha jól akarjuk ellátni a feladatunkat. Azt hiszem, hogy azzal kapcsolatban, ami itt ma történik és ahogyan történik, senkinek semmiféle kételye nem lehet.

De nézzük meg a második kérdést: miért történik, ami történik? Miért találkoztunk, miről van szó itt, Pozsonypüspökiben. Revánsot akarunk? Bántani valakit? Elhangzott itt egy hangosabb szó is bárkivel szemben? Azt hiszem, nem. Hiszen felnőtt emberek vagyunk mindannyian, és a felnőtt ember ilyen esetekben, akár egy ilyen megrázó film után is, mint a mostani volt, drámai módon kell, hogy tapasztalja: sajnos a lehetőségeink – a politikusok lehetőségei is – korlátozottak. Nem tudjuk meg nem történtté tenni ezeket a dolgokat. Nem tudjuk azt mondani, hogy mindez csak egy rossz álom volt, s térjünk vissza abba a miliőbe, amit szeretnénk. Becsapnánk magunkat. Elhangzottak itt utalások a Beneš-dekrétumokra. Azt hiszem, nem lenne korrekt, ha most a saját szavaimmal mondanám el véleményemet Benešről. De azt hiszem, hogy az sem volna helyes, ha szégyenkezve vagy bármilyen más okból megkerülnénk a nevét, illetve e mostani témánkat. Engedjék meg tehát, hogy az egyik legjobb és legismertebb cseh történészt idézzem, aki szerint Beneš egy kisstílű intrikus volt, egy ügyeskedő ember volt, aki több nyelvet tudott, s a háttérintrikát, a háttérpolitikát nagyon jól tudta csinálni. Karel Kaplan szerint azonban Dr. Eduard Beneš a cseh történelem legnagyobb törpéje volt. Dr. Eduard Beneš ugyanis három alkalommal találta magát olyan helyzetben, amikor megmutathatta volna államférfiúi kvalitásait, mind a három alkalommal megbukott a történelem előtt – ezt nem én mondom, cseh történészek mondják. Először 1938-ban, amikor köztársasági elnökként egy olyan állam vezetője volt, amely egyetlen puskalövés nélkül átengedte a németeknek a szudétanémet területet, majd nem sokkal később, néhány hét múlva ő maga Nagy-Britanniába menekült. (Ehhez a gondolatmenethez később még visszatérek.) Második alkalommal éppen 1944– 1945-ben, a kassai kormányprogrammal bukott meg. Amikor nem volt képes felfogni, hogyan üt majd vissza az ő szerencsétlen gondolatmenete arra a Csehszlovákiára, amelynek egyik létrehozója volt. Eduard Beneš 1916-ban Romboljátok le Ausztria–Magyarországot! címmel megírt egy széltében-hosszában, főleg Franciaországban terjesztett francia nyelvű pamfletet, mely szerint a történelmi magyar királyság többek között azért nem jogosult, hogy tovább létezzen, mert az 1910-es népszámlálás szerint annak legfőbb államalkotó eleme, a magyarság elvesztette többségét, azaz 50 százalék alá csökkent – s ez valóban így is volt. Ám nézzék meg a Beneš-rajzokat, térképeket 1918-ból, 1919-ből, 1920-ból. A Magyar Nemzeti Múzeumban vannak olyan Beneš által rajzolt, piros ceruzás térképek, amelyek alapján a jelenlegi Magyarországból durván Pest megye maradt volna csak meg. Tehát egy kapzsi, minden szellemi horizontot nélkülöző ember volt, akinek az elképzelései szerint s az általa javasolt stratégiai határokon belül létrehozandó Csehszlovákia 13,5 millió lakosából mindössze 5,5 millió lett volna a csehek száma. Nézzük csak meg közelebbről: az 5,5 millió a 13,5 milliónak szintén kevesebb mint 50 százaléka, ugye? Tehát amit a történelmi magyar királyság esetében 1916-ban kifogásolt, az a megalakítandó Csehszlovákia esetében is valóra vált volna, s ezért kellett T. G. Masarykkal kitalálniuk a csehszlovák nemzetnek – a szlovákságot is cseheknek tekintő – fikcióját, amelyet a szlovákok soha nem fogadtak el. Valahányszor a 20. században megbillent a történelem, mindig is probléma volt ezzel a fikcióval, s végül 1992-ben is azért bukott meg Csehszlovákia, mert kezdettől egy hazugságra épült. Beneš persze mindebből mit sem érzékelt, s ez volt az ő második nagy tévedése. Vagyis hogy egy országot, mely eleve többnemzetiségűként alakult, nem lehet arra építeni, hogy a kisebbségi kérdést vagonkérdésnek fogom fel, s ennek érdekében kitelepítem a németeket is, s a magyarokat és a többieket is, ahelyett, hogy tisztességes kisebbségi politikát vittem volna véghez. Ismétlem: cseh történészekre hivatkozom, s őket idézem akkor is, amikor most Beneš harmadik tévedésének 1948-at nevezem meg. Hiszen akkor is könnyűszerrel kapitulált a hatalomátvételre készülő Gottwald előtt. Vagyis, megismételve Karel Kaplan szavait: a cseh történelem legnagyobb törpéjét kell látnunk benne. Érett emberek, gondolkodó emberek módjára tehát nézzük meg azt is, hogy meg tudjuk-e fogalmazni a véleményünket az általa kiadott dekrétumokkal kapcsolatban. A Beneš-dekrétumokat támadni valószínűleg nem érdemes, mert azok léte mind a csehek, mind a szlovákok számára a történelmi folytonosság kérdését jelenti, s ezért érzékenyen érinti mindannyiukat. A lényeg, hogy 1945-ben ne a Protektorátus vagy ne Tiso Szlovákiája, hanem a Beneš által összehazudott, a valóságban akkor éppen nem létező Csehszlovákia legyen a győztesek tárgyalópartnere. Ezért reagál érzékenyen erre a kérdésre a cseh politika, és ezért reagál erre a kérdésre érzékenyen a szlovák politika, amire én is azt mondom: rendben van, ne bolygassuk a Beneš-dekrétumokat. Az MKP tehát nem javasolja a dekrétumok kérdésének megnyitását, s azok megszüntetésére sem tesz javaslatot most. Mi ugyanis a következmények orvoslásáról beszélünk. S ha egyszer megfogalmaztuk, hogy mit nem akarunk, azt is meg kell tudnunk fogalmaznunk, hogy mit akarunk?  Hogy miként jöhetnénk ki ebből a helyzetből, és mi az, amit szeretnénk.

Kedves Barátaim, a válasz nagyon, de nagyon egyszerű. Ha konfliktus van egy családban, ha konfliktus van egy munkahelyen, ha konfliktus van a barátok között vagy akár egy futballcsapatban, egy tűzoltóegységben, hogyan oldjuk azt meg, s mit kell tennünk, ha valaki megbánt valakit? Mert az kétségtelen, hogy valakiket itt megbántottak. Ha valaki megbánt valakit, akkor azt hogy szoktuk egymás közt lerendezni? Egyetlen aprócska dolog kell hozzá, egy picike szó, az, hogy: bocsánat. Hányszor elhangzik ez a szó, ugye, a civil életben is, és hányszor képes csodát tenni. És azt is tudjuk, akik az életben már egyszer is elég erősek tudtunk lenni a bocsánatkéréshez, hogy aki képes rá, az nem kisebb, hanem nagyobb, az nem gyengébb, hanem erősebb lesz általa. Ezért kedves szlovák kollégáimnak – politikus kollégáimnak – is mondom, illetve üzenem, hogy nem azzal segítik és erősítik a szlovák társadalmat és a társadalom kohézióját, hogy bennünket támadnak, hanem azzal erősítenék, ha békejobbot nyújtanának nekünk, ha az itt élő magyar közösséget egyenrangú partnerként fogadnák el. Aminél mi sem egyszerűbb. S ha mindehhez még annyi lelki erőt és jóakaratot is találnának magukban – és találnánk együtt, mi, politikusok –, hogy még egy kárpótlási törvényt is el tudjunk fogadni, akkor azt hiszem, nagyon egyértelműen és nagyon elegánsan, nagyon emberi módon a kérdés végső megoldását is megtalálnánk ezzel, és pontot tudnánk tenni az ügy végére.

Hölgyeim és Uraim, marad a harmadik kérdés. Az élet, a sors – s a pozsonypüspöki CSEMADOK is – nagyon jó rendezőnek bizonyult most is, mert október 6-án került sor itt e mai találkozónkra Pozsonypüspökiben. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de én a lelkemben sosem tudtam elfogadni október 6-ra vonatkozóan a meghatározást, hogy: nemzeti gyásznap. Számomra ez a nap nem nemzeti gyásznap. Ha ugyanis október 6-át elfogadnánk nemzeti gyásznapnak, akkor lényegében azt is mondanánk, hogy a magyar történelem 1849. október 6-án többé-kevésbé véget ért. Márpedig ez nincs így. Nézzük csak meg, mi történik velünk, magyarokkal, amikor 1848–1849-re emlékezünk?Miért van az, hogy közel százhatvan évvel a történések után is büszkén megyünk március 15-én ünnepelni, és méltósággal emlékezünk október 6-ra? Mazochisták lennénk? Önpusztítók? Egy vesztett folyamatot, egy tragikus szabadságharcot ünnepelnénk? Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Inkább arról, hogy mi magyarok történelmi nép vagyunk, akik egyet s mást megéltünk már a Kárpát-medencén kívül is, de az elmúlt ezerszáz évben a Kárpát-medencében is. S bár biztos, hogy fontos dolog a mindennapi életben a politika számára, a kormányok számára, a parlamentek számára, hogy gazdasági, szociális és pénzügyi kérdésekkel foglalkozzanak, hiszen ezek az emberi lét alapját képezik, de korántsem jelentik az egészét. Mert miről is volt szó itt ebben a filmben? M ről is van szó ma? A kitelepítésekkel, illetve október 6-val kapcsolatban? A lélekről is szó van, s ha megnézzük az elmúlt ezerszáz évünk történetét, ha megnézzük magyar történelmünket itt, a Kárpát-medencében, rá kell jönnünk, hogy vannak és voltak olyan döntések és fordulatok, olyan események ez idő során, amelyeket meg tudunk érteni politikusi és történészi fejjel, amelyeket meg tudunk érteni emberi kalkulációval, de vannak olyanok, melyeket nem. Nem akarok én itt ismét túl drámai képeket festeni, de engedtessék meg, hogy visszautaljak egy kétszáznegyven évvel ezelőtti úriember rólunk alkotott véleményére, ama bizonyos híres-hírhedt herderi jóslatra. Ezt írta rólunk, magyarokról Herder: „…élt itt egy nép Európa közepén, tehetséges nép volt, nagy nép volt, sokat adott Európának, csak, sajnos nyomtalanul eltűnt a szláv és a germán népek tengerében.” Nem én vagyok az egyedüli ebben a teremben, akitől gyakran megkérdezik Brüsszelben, Párizsban, Londonban, Washingtonban is: hogyan lehet az, hogy kilencven évvel az impériumváltás után a Szlovákiában élő magyar közösség, a kárpátaljai, az erdélyi, a délvidéki – tehát az elszakított területeken élő – magyarok ennyi évtized után is ragaszkodnak a nyelvükhöz, kultúrájukhoz, szülőföldjükhöz, identitásukhoz. Mi az az erő, az a lelki erő, amely ide hozott bennünket ma is?Mi az a lelki erő amely azt mondja bennünk ma is, hogy ezt és ezt fontosnak tartjuk, és ragaszkodni akarunk hozzá. Szerintem, kedves barátaim, az adja ezt az erőt, hogy a történelem, ha egyik oldalról meg is tépáz bennünket, a másik oldalon meg is edz. Ezért úgy látom, hogy 1849. október 6-a a magyar vállalás napja, amikor olyan emberek, olyan tábornok urak is vállalták a magyarsággal való sorsközösséget, akik nem is tudtak magyarul. De valamit adott nekik ez a sorsközösség. Ezért engedtessék meg kijelentenem, hogy nem akármi történik ma, 2007. október 6-án sem Pozsonypüspökiben, mert az, hogy a magyar Parlament ötpárti küldöttsége eljött ide, s az Elnök asszony is eljött ide, az szintén történelem. S azt hiszem, itt is joggal mondhatnánk, hogy talán a magyar szolidaritás, a magyar vállalás, a magyar kölcsönösség napját is ünnepeljük itt ma, Pozsonypüspökiben.

Végezetül marad az utolsó kérdés, amit megfogalmazhatunk ma: jól tettük-e, hogy találkoztunk? Lehet-e valamilyen hiányérzetünk e mai nappal kapcsolatban, érezhetjük-e azt, hogy valamilyen hibát követtünk el, illetve hogy nem egészen jól tettük, amit ma tettünk.

S bár a magam részéről azt gondolom, hogy nem követtünk el hibát, ennek nem lenne kellő súlya, ha nem volna itt a kezünkben az a papírlap, pontosabban kettő, amelyen egyfelől a Magyar Koalíció Pártja vázolta fel elképzeléscsomagját azzal kapcsolatban, hogyan lehetne valóban pontot tenni történelmi problémáink végére, hogyan lehetne megbékélnünk egymással és innentől kezdve már csak a jövő felé tekinteni. Másfelől itt van a Magyar Országgyűlés öt pártjának azzal kapcsolatos aláírása is, hogy ezt a megbékélési szándékot támogatják. De ne hagyjuk magunkat beleszorítani egy olyan helyzetbe, amikor majd mások fogják megszabni, hogy jól tesszük-e vagy nem tesszük-e jól azt, amit éppen teszünk. Nem vagyunk, nem voltunk, és nem is leszünk vétkesek. Mi tudjuk, hogy mit akartunk, és az, amit akarunk, az vállalható. Baráti jobbot nyújtottunk és nyújtunk továbbra is mindenkinek, aki ezt a baráti jobbot el akarja fogadni, és meg tudja érteni a szavunkat. A szlovákiai magyar közösség se akar mást, csak egyetlen apróságot: miután soha nem mondtuk azt, hogy különbek vagyunk másoknál, azt sem fogadjuk el, hogy akár egy milliméterrel is alávalóbbak, mint mások. Egyenrangú életet, egyenrangú helyzetet akarunk ebben az országban.

Hölgyeim és Uraim, ha mindezek a gondolatok otthonra lelnek a lelkünkben, máris értelme volt eljönnünk ide, Pozsonypüspökibe, s értelme volt méltósággal ünnepelni, mert emberibbek, értelmesebbek és talán humánusabbak lettünk ezen ünnep által.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

(Elhangzott a kitelepítettek pozsonypüspöki találkozóján 2007. október 6-án)

Cikkajánló

Egyenlő mérce kell az Európai Unióban!

Az azonos mérce szerinti megítélés szükségességéről beszélt Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője hétfői, …