Emléknapunk

Ha valaki azt kérdezné tőlem, miben különbözik egy több évszázados, megállapodott demokrácia a mi átmeneti társadalmunktól, azt válaszolnám: ott viszonylagos nyugalom, kiszámíthatóság és rend van.

Biztonság, előreláthatóság uralkodik, s az a fajta, zsigereket tépő bizonytalanság, amely minket oly sűrűn megpróbál, egy normális társadalomban csak elvétve üti fel a fejét.

Nálunk az államigazgatásban dolgozók egy része váltig azzal van elfoglalva, hogy megrendszabályozzon bennünket. A sors szomorú fintora, hogy egyszer az adóinkból származó, a saját kultúránk támogatását szolgálni hivatott állami hozzájárulást faragják le, máskor könyvtárosokkal töltetnek ki szerencsétlen kérdőíveket, miért magyar könyveket vettek a magyar községek könyvtáraiba. Havi rendszerességgel apukák, anyukák, pedagógusok orra alá dugnak gyanús, helytelen magyarsággal megfogalmazott kérdőíveket, amelyekben már-már alkotmányt sértő módon próbálnak meg olyan információkhoz jutni, amelyeket egyébként minden jogállamban a legfőbb törvény véd.

Felemás világban élünk, kétségtelen. Befolyik az életünkbe a politika, körülnyaldos bennünket, vonaglásának hatásait szinte naponta érezzük életviszonyainkon, életszínvonalunkon. A megállapodott társadalmakban megállapodottak, általánosan elfogadottak a játékszabályok is. Ott a polgárok megengedhetik maguknak, hogy esténként legyintsenek a politikusok bugyuta játékaira. Itt ez még nincs így. Az állami ingerencia végigkíséri minden lépésünket, itt az állam még nem szolgáltatni akar nekünk, hanem uralkodni felettünk. S teszi ezt a legtöbb esetben figyelemreméltó dilettantizmussal: csoda-e hát, hogy az idegesség a világnak ezen a táján életünk velejárójává vált, s az elhalálozási statisztikák rémítő volta sem képes megálljt parancsolni ennek a szomorú tendenciának. Számunkra aligha lehet vigasz Paul Johnson már-már klasszikusnak számító mondása sem: „Közismert, hogy az emberek különösen kegyetlenül és mások érdekeit figyelmen kívül hagyva rendszerint nem haragtól, hanem az igazság iránti megvadult vágytól vezéreltetve viselkednek.” A történelem folyamán a legkirívóbb rossz cselekedetek nem végrehajtóik rosszat akarásából születtek, hanem egy deformált, bomlott agyúak által megfellebbezhetetlenül jónak tartott, átpolarizált „jóakarat” fanatikus végrehajtásából.

Sokan vannak Szlovákiában is, aki szerint a szlovákiai magyarok számára az egyedüli boldogító út a lefelé való nivellálódás, az önfeladás, az asszimiláció lenne. Ezt akarják tűzzel-vassal keresztülvinni, mivel ún. felsőbb érdeknek tartják. Ennek érdekében nem restek bevetni a legkülönfélébb praktikákat, a legaljasabb hazugságokat sem. Suttogó propagandájukkal azt sugallják az embereknek, hogy a magyar gyerekek csak szlovák iskolából érvényesülnek – holott a statisztikák éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítják. A kormányzat legújabb dokumentumai szerint mi ismét magyarul beszélő szlovákok vagyunk, s ez az írás is, amelyet a tisztelt olvasó jelenleg a kezében tart, szerintük magyar nyelven írt szlovák publicisztika. Nagyon jellemző, hogy   mindezt nem a színvonalon gondolkodó szlovák értelmiségiek sugallják nekünk, hanem olyanok, akiknek szellemi szintje ügyében méltán ébrednek bennünk kételyek.

Ezek a nem könnyű idők megviselnek bennünket. A közelmúltban a Csemadok három legfelsőbb vezetője került nagyon komoly diagnózissal kórházba. Gyengébb idegzetű parlamenti képviselők nem tudnak aludni a parlamenti ülés előtt, állandóan arra gondolva, mivel fognak újból megvádolni bennünket. A közelmúltban két kollégánknál állapítottak meg erős szellemi kimerültséget, infarktus előtti állapotot, egy harmadikat pedig meg kellett műteni kiújult gyomorfekélye miatt.

A másik oldalon felemelő volt látni két hete Komáromban a fegyelmezett, többezres tömeget. Biztató volt érezni, mennyire egy hullámhosszon gondolkodunk. Ott nem kellett beinteni, mint a parlamenti szavazásoknál, mikor kell felemelni a kezeket: a tapsok, a reakciók önmagukért beszélnek.

Ezekben az emberpróbáló időkben különösen fontos, hogy megbecsüljük az emberi helytállást. Ezért alapítottuk tavaly Pro Probitate – A helyt – állásért díjunkat, ezért nyilvánítottuk május 15-ét a Szlovákiai Magyarság Emléknapjává. Nem elsősorban Esterházy János személyéhez, hanem tettéhez kötve magunkat. Ő 1942-ben mert nemet mondani az intolerancia, a másokat megsemmisíteni akaró igyekezet embertelen megnyilvánulására, amikor majdnem egész Európa behódolt az erőszaknak.

Tavaly napvilágot látott néhány kételkedő írás, helyesen cselekedtünk-e. Azt hiszem, az azóta történtek csakúgy, mint napjaink viszonyai, egyértelműen bizonyítják: igen. Nekünk továbbra sincs más utunk, mint elutasítani mindennemű türelmetlenséget, mindenfajta diktatúrát, legyen az akár ideológiai, akár nemzeti indíttatású.

Akadtak tavaly olyan, magukat értelmiséginek tartó szlovákiai magyarok is, akik azt sérelmezték, hogy a parlamenti képviselők őket meg nem kérdezve döntöttek ebben a fontos kérdésben. Egyikük azt is leírta, nem tartja kizártnak, hogy valamilyen módon bojkottálni fogja ezt a napot.

Bizonyosan nem lehet mindenről népszavazást tartani. A parlamenti képviselők többek közt azért is kaptak a titkos választások alkalmával bizalmat, hogy hasonló döntéseket meghozzanak, vállalva érte természetesen a felelősséget is. Aki pedig esetleg bojkottálni akarna, ne tegye. Mindenkire nagy szükségünk van. Ha szabad, inkább az ellenkezőjére kérünk mindenkit. Arra, hogy ezen a napon pár percre mindannyian arra gondoljunk, milyen konkrét hasznos tettet valósíthatunk meg közösségünkért. Nem ilyen vagy olyan szintű vezetőinkért, nem parlamenti képviselőinkért, nem is csupán iskoláinkért, tanítóinkért, gyerekeinkért, hanem mindannyiunkért, a hatszáz – ezres szlovákiai magyar közösségért.

Konrad Lorenz Nobel-díjas tudós mondta: az emberiség megszűntéhez elég, ha a modern ember elveti magától az összes morális értéket.

Mi, Szlovákiában élő magyarok, egyéni és közösségi szinten sem szeretnénk megszűnni. Vállalnunk kell tehát mindazt, ami erkölcsösségünk, személyiségünk elkülöníthetetlen része: ragaszkodásunkat identitásunkhoz, nyelvünkhöz, kultúránkhoz.

Május 15-én pedig lélekben egy picit ünnepeljük meg a jobbik énünket.

(1996)

Cikkajánló

Egyenlő mérce kell az Európai Unióban!

Az azonos mérce szerinti megítélés szükségességéről beszélt Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője hétfői, …