A felvidéki magyarság jelene és jövője

Honismereti Konferencia Tiszti Pavilon Komárom, 2021. 9. 18.

Hölgyeim és uraim!

Érdekes kérdés körüljárására kaptam felkérést, köszönöm szépen a megkeresést. Elemezni a felvidéki magyar közösség jelenlegi helyzetét és kilátásait a jövőt illetően megtisztelő, komoly feladat. Szeretném előrebocsátani, hogy előadásomban értelemszerűen a saját véleményemet tudom tolmácsolni, ám nyitott vagyok az értelmes vitára. Azt hiszem, 2021-ben legnagyobb szükségünk az igazsággal való szembenézésre van.

A változó világ kihívásaira adandó hatékony válaszok szükségessége

A kiindulópont talán az lehet, hogy komoly kereszteződésre érkeztünk. Az új kihíváshalmaznak külső és belső elemei vannak. Nézzük először a külsőket.
Első helyen a modernizáció hatásait említeném. Hangsúlyozom, ezek a hatások világjelenségként értelmezendők, amelyek megváltoztatták világunk képét, s amelyek kihívásokat jelentenek a legfejlettebb nemzetek számára is. Van egy nagy mondás ezzel kapcsolatban, amely úgy szól, hogy a jövőt nem azok a közösségek nyerik meg, amelyek ma a legerősebbek vagy legműveltebbek, hanem azok, amelyek a legjobban tudnak alkalmazkodni a modern világ kihívásaihoz, s a leghatékonyabb válaszokat képesek megfogalmazni és megvalósítani túlélésük és megerősödésük érdekében.

Elsőnek a virtuális tér hatásait említeném, amelyek korunkban a legerőteljesebb hatással vannak az emberek tudatára, így nemzettudatára és belső értékrendjére is. Ez azért kardinális kérdés, mert egy számbeli kisebbségi közösségnek alig van intézményrendszere. Ha esetleg bír egy hatékony autonómiaszerkezettel, az kétségkívül növeli az esélyeit a hatékony önszerveződésre. A szlovákiai magyar közösség távol van ettől: mai állapotai eléggé kaotikusak és erőtlenek, a magyar nyelven írt sajtó hatása a felvidéki magyar tudatra nem egyértelmű, sőt itt olyan maszlaggal is lehetett politikai pontokat szerezni, mint hogy „mindegy, milyen az orvos, a tanító, a pap nemzetisége, a fő, hogy tegye a dolgát…”. Kaotikus körülmények között az a felhívás, hogy „tegye a dolgát”, nem egy koherens, megmaradáspárti igyekezet felé vitte a dolgokat, hanem a szétszóródás felé. S ezt nem valamiféle szlovák nacionalisták okozták, hanem azok a sajátjaink, akiknek személyi és csoportérdekei a mi közösségi érdekeink elé tolultak. A végeredmény a belső lelki támfalak meggyengülése és az asszimiláció felgyorsulása. S ha megnézzük, milyen platformokat kínál a reális tér és a kibertér is eme problémák megvitatására, a kínálat sajnos gyenge, a kibertér esetében katasztrofális: lelki beteg emberek és esetleg buzgó titkosszolgák ellehetetlenítenek bármely érdemes dialógust a kibertérben. Ezért tartom fontosnak mai találkozónkat is, mert lehetőséget kínál legalább korlátozott mértékben néhány probléma felvetésére és megvitatására. Sok ilyenre volna szükség, ám a modern kor azt is hozta, hogy az érdeklődés az ilyen fórumok iránt csekély, hatásuk nem átütő. Ezt a megállapítást különösen itt, Komáromban tartom fontosnak az asztalra tenni, hiszen erre a városra tekintenénk úgy, mint a szlovákiai magyar közösség szellemi fővárosára. Nem véletlenül használom a feltételes módot, természetesen, szeretném, ha a város felnőne ehhez a feladathoz.

Nagy szükségünk lenne tehát annak megvitatására, melyek lehetnek a felvidéki magyar közösség megmaradásának és megerősödésének alaptételei. Nagy szükségünk lenne belső kohéziós erőnk növelésére, közösségi példákra és a minket egyben tartó vektorok megerősítésére.

Magam egyelőre az ellenkező hatású erőtereket látom erősebbnek – s így veszélyesebbnek is. Ezért volna fontos megbeszélnünk, képesek vagyunk-e egyáltalán közösségi koordinátákban gondolkodni, vagy nézzük csak kívülről a folyamatokat, majd csak lesz valahogy. Én a termékeny együttgondolkodást tartanám kívánatosnak, megpróbálni definiálni, melyek az időszerű kihívások, s megvitatni, vannak-e rájuk válaszaink. Erős és hatékony válaszaink.

Engedjék meg, hogy egy példával érzékeltessem, mire gondolok. A példát a foci világából veszem, mert a politika mellett ez az a terület, amelyhez mindenki ért.

Új idényt kezdett a dunaszerdahelyi helyi focicsapat, amelyben 1 darab helyi játékos volt csupán, a többi afrikai és balkáni idegenlégiós. Ismétlem és hangsúlyozom, hogy az ilyesmi világjelenség, Dunaszerdahely tehát nem tett mást, mint lépett egyet a világtrendek útján. Egy elkötelezett ős-szurkoló (egyetemet végzett ember) a mérkőzés előtt feltett egy biztató szlogent a facebookra, emígyen: „Mindent bele, fiaink, a miéinknek szurkolunk!” Valaki megjegyezte neki: miféle miéink, hiszen mindegyik behozott, idegen. A válasz: de a szív bennük, az szerdahelyi! Gondoljanak csak bele ebbe a történetbe, kérem, ha az Dunaszerdahely főutcáján esik meg, néhány Szerdahelyre beköltözött, magyarul nem tudó idegen esetében. S ez nem fikció, ez mindennapi jelenség.

Vannak persze közöttünk olyanok is, akik már a kérdés ilyen jelegű felvetését is maradinak tartják. A felvidéki magyar közösség él Európa központjaihoz geográfiailag legközelebb, a polgárosodás és a liberalizmus hatása itt érvényesül a legerősebben a leszakított nemzetrészek közül. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy bár a felvidéki, egymás szempontjából heterogén régiókban történelmi okokból nem alakult ki olyan közösségi tudat egymás irányában, mint Erdély esetében, ez csak a fáziskésés időbeli eltolására elég. Erdélyben, a Délvidéken és Kárpátalján is jönnek majd ezek a dilemmák, részben már jelen is vannak. A válaszokat tehát közösen is kereshetnénk – ám megtalálásuk korántsem lesz egyszerű.

S itt vannak az újabb jelenségek is: az elvándorlás, az agyelszívás (ez ügyben Csehország is eléggé vitézkedik napjainkban), mindez régióink kiürüléséhez vezethet. S ha ehhez hozzátesszük a nálunk is jelen lévő európai nagy probléma hatását, a demográfiai hullámvölgyet, kerekebb és veszélyesebb képet kapunk. S rohanó életvitelünk sem tesz jót a közösségi aktivitásoknak: a vélt vagy valós időhiány alibit szolgáltathat a passzivitásra, a távolmaradásra. Minderről sokat tudnának beszélni színházaink, kultúrotthonaink, múzeumaink vezetői és civil szervezeteink aktivistái. Ez is világjelenség, persze, amely viszont a kisebbségi társadalmakat erőteljesebben sújtja, mint azokat a nemzeti közösségeket, amelyek a saját államukban élnek.

A belső szervezettség szükségessége

Nem szeretném, ha a problémák felvetését hallva bárkiben túlságosan pesszimista érzések keletkeznének. A problémákat meg kell nevezni, megoldásokat kell(ene) találni rájuk, ugyanakkor az is látható, hogy a felvidéki magyar közösség még mindig félmillió embert jelent, s ez a kritikus veszélyeztetettségi szintet ma még meghaladja. Intézményeink vannak, iskoláink, civil szervezeteink – bár tény, hogy utóbbiak hatásfokát illetően komoly kételyeink lehetnek. S az a tény, hogy az elmúlt évtizedben a felvidéki társadalomba a szlovákiai magyar politika által begyömöszölt alternatívák közül a nemzeti került ki győztesen a multinacionálissal szemben, mutatja, hogy a nemzettudat sem sérült még végzetesen – annak ellenére, hogy 30 évvel ezelőtt kétségkívül magasabb szinten lobogott.

Persze, nem szabad lebecsülnünk a demográfiai problémákat, a kétségkívül erős asszimilációt, az agyelszívás és az elvándorlás hatását – amely eredményképpen épp azok a mobilisabb, vállalkozó szellemű, jobban képzett emberek mennek el, akikre a legnagyobb szükség lenne közösségünk helyi és regionális sejtjeiben. Új, hatékony fórumokra is szükségünk lenne, hogy a közösségi energiákat jó irányba tudjuk fordítani és felhasználni. Értelmiségünk megerősítésére is szükség volna, értelmes vitákra, közéleti fórumokra.

Az elmúlt 30 év nagy elmozdulása a közösségen belül az individualizmus felé való eltolódás volt, s ez minden közösségre káros hatással van. Meggyengítette, megosztotta értelmiségünket, felhigította az emberek gondolkodását. Ezen a ponton nem szabad megfeledkeznünk a magyarországi – pozitív és negatív – hatásokról sem, ez is befolyásolja a szlovákiai magyar közéletet. Az anyaországi társadalom beteges politikai megosztottsága pedig tőlünk is energiákat vesz el.

Kereszteződésre értünk

Nem hiszem, hogy csak én látnám: civilizációs kereszteződésre értünk. Mivel a nyugat-európai társadalmak e téren is előttünk járnak, az ő példájukon látható a két út, amely előttünk áll: a közösségi megerősödés vagy a közösségi lecsúszás útja. A jóléti társadalom a kisebbségi közösségeket is erősen megpróbálja, s a szimbolikus lét felé sodorja őket. Nézzük meg, mi történt a Minority SafePack aláírásgyűjtési akciójában: a nyugat-Európai kisebbségek nagy része csődöt mondott. A sikeresebbek (Dél-Tirol, frízek…) önszerveződésüknek, intézményrendszerüknek és a törvényi garanciáiknak köszönhetően jobban vannak. A többség azonban csúszik lefelé. Még együtt sörözgetnek, táncikálnak, énekelgetnek, de érdemi helyzetben nem lehet támaszkodni rájuk. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni: egy kisebbségi közösség megmaradása erkölcsi kérdés is. Az önbecsülés, a helyes önértékelés, a hatékony önépítés és a modern kor kihívásaira való helyes válaszok ügye is. Egy kisebbségi közösségnek nincs saját közösségi rendőrsége, hadserege, igazságszolgáltatása, adminisztrációja – agya és szíve, tudata és lelke van. Gondolatvilága és érzelmi világa – s ezért nagyon nem mindegy, hogy ott mi lakozik, mert ez jelentheti megmaradásának kulcsát, de negatív tartalmak esetén eltűnésének okait is. Ezért nem mindegy tehát, hogy egy közösség értelmisége ad-e valamit – értékrendet, elkötelezettséget, gondolatokat, önbecsülést – közössége tagjainak, vagy sem. Magam ezért írok publicisztikát is, ezért adok ki évente könyveket, hogy eme misszió kívánalmainak megfeleljek. Engedjék meg tehát, hogy végezetül átnyújtsam önöknek legújabb kiadványomat, a Büszkeség és harag című kötetet, amely bővebben szól mindenről, amelyről a kedves felkérésnek – de az időkorlátnak is – engedelmeskedve röviden szólhattam.

Csáky Pál

Cikkajánló

Missa Missio – avagy: misék ideje?

Nem volt kedvem végignézni azt az agóniát szeptemberben, amit az MKP produkált Rimaszombatban, így inkább …