Haragszomrád

Miklósi Péter interjúja a Vasárnapban, 1993

– Képviselő úr, milyen ma a felvidéki magyar ember közérzete?

– Nagyon nehéz megmondani, hogy az emberek otthon, a családban hogyan érzik magukat, mi az, amitől félnek, s félnek-e egyáltalán. Hitelesebbnek tartom hát, ha inkább egy, 1992 decemberében készült közvélemény-kutatásra utalok. Eszerint a felvidéki magyarok közül sokan éreznek belső bizonytalanságot, mert az önálló Szlovákia gazdasági, szociális és nem utolsósorban nemzetiségi gondjaitól tartanak.

– Ön szerint mit kellene ellenérvként felhozni azon vád ellen, hogy Szlovákiában a délvidék a gyűlölködés fészke lett?

– Azoknak az ajkáról, akik Szlovákiában az 1992-es parlamenti választások nyomán vezető tisztségekbe kerültek, sajnos, mostanában eléggé gyakran elhangzanak különböző, nem éppen szeriőz kijelentések. Többek közt az ön által idézett is. Az ilyen alaptalan vádaskodásokra csupán azt felelhetem, hogy jó lenne, ha az egyszerű halandók a szlovák–magyar határvidéken a jövőben is azzal az egymással szembeni tisztességgel élnének, mint eddig. A valóság ugyanis az, hogy amíg épp a vegyes lakosságú területeken a kölcsönös toleranciáról beszélhetünk, addig a színtiszta szlovák vidékeken erős lett a magyargyűlölet. Erről szintén konkrét közvélemény-kutatási adatok tanúskodnak.

– Egyáltalában megvalósítható nálunk az igazi rendszerváltás, ha Szlovákiában 1990 tavaszától a nacionalizmus felerősödését, 1992 nyarától a folyamatos balratolódást, az önállóság kikiáltása óta pedig a gazdaságban is a pártállami szótárhasználatra emlékeztető politikusi beszéd felülkerekedését tapasztaljuk?

– Szerintem képtelenség azt hinni, hogy a gyökeres rendszerváltáshoz elegendő két-három év. Képtelenség, mert az igazi rendszerváltás lényege a gondolkodási stílus megváltoztatásában rejlik, ami bizony hosszabb lejáratú  folyamat. Sőt! Talán egy teljesen új nemzedéknek kell felnőnie ahhoz, hogy a dolgok minden tekintetben új irányt vegyenek. Szlovákia helyzetét nehezíti, hogy az értelmiségnek egy fölkészülten ellenzéki rétege híján az itteni változásokat jobbára Prágából importálták. Bizonyítja ezt, hogy a szlovák választópolgárok többsége 1992 júniusában félreszavazott, s itt azóta a visszarendeződés jelei tapasztalhatók. A szlovák értelmiség most így egy új történelmi kihívás előtt áll: mielőbb ki kell termelnie önmagából egy rokonszenvesen, demokrata módon gondolkodó réteget. Ellenkező esetben az ígérgetők, az összevissza csapongó kalandorok hangja lesz a mérvadó, amiért mind idehaza, mind a világ előtt komoly árat kellene fizetni. Okulásként szolgálhat az a tapasztalat, hogy az 1989-es fordulat nyomán hiába kerültek demokratikus szemléletű emberek a különböző fontos tisztségekbe, ha nem tudták magukkal ragadni a szlovákiai társadalom nagyobbik hányadát. Sajnos, ennek a levét még inni fogjuk egy darabig.

– Persze, ez nem is annyira a szóban forgó demokratákat, mint inkább magát a társadalmat minősíti!

– Természetesen, s ezzel rögtön a demokrácia alapjainál vagyunk. Hogy lehet-e egy, a szellemiségében nem éppen legfejlettebb társadalomban gyors és mélyreható változásokat eszközölni. Szolzsenyicinnek 1990-ben jelent meg a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című könyvecskéje, amelyben egyértelműen a felvilágosult abszolutizmus megteremtését javasolja, mert országának szellemi nívója alkalmatlan a nyugati értelemben vett demokráciára. Őszintén szólva, én is hajlok arra, hogy társadalmunk egyik legalkalmasabb berendezkedése a felvilágosult abszolutizmus lehetne. A bökkenő pusztán abban rejlik, abszolutizmus révén vannak-e garanciák arra, hogy felvilágosult marad.

– E kérdés továbbgondolása nyilván egy adott társadalmi helyzet, s nem kevésbé politikai ízlés dolga. A riporter viszont legyen ennél sokkal konkrétabb: a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom – Együttélés koalíció 1990–1992 között vajon miért nem keresett több érintkezési pontot az időközben ellenzékbe került, vagy még a parlamentből is kibukott demokrata erőkkel?

– Látni kell, hogy a szlovákiai magyarságnak négy pártja van, amelyek nem mindig politizálnak egymás között – enyhén szólva – az etika szabályai szerint. Az érem másik oldalát tekintve viszont azt sem árt tudatosítani, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, azaz a hajdani VPN fölült annak az 1990- ben kitalált áskálódásnak, hogy eleinte az Együttélés, majd a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, végül pedig a kettő koalíciója a Szlovák Nemzeti Párt magyar megfelelője. E tévhit révén nem az 1992-es választások után történt meg először, hanem már korábban is előfordult, hogy valaki hatalmi pozícióból nem figyelt ránk. Nyolc-kilenc hónapig is eltartott, amíg a VPN először önmagát, majd minket is kiismert. A pozsonyi parlament demokratikusabb erői lényegében 1991 tavaszán jöttek rá arra, hogy bennünket nemcsak támadni kell, hanem számítani is lehet ránk. Az akkori kormányválság időszakában világos volt, kinek a pártján állunk, valamint az is, hogy a mi parlamenti támogatásunk nélkül életképtelen lett volna a Čarnogurský-kormány. Hogy ennek ellenére miért kerültünk – úgymond – testközelbe? Nos, Pittner úr belügyminiszterkedése alatt történtek az első táblairtások. Ennél is lényegesebb, hogy akkoriban a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalmat is egy bújtatott nacionalista pártnak kellett tartanunk. Feltevéseinket a Klepáč- szárny későbbi kiválása igazolta.

– Gondolom, e konkrét tények ellenére azért egy kis önvizsgálat sem árt. Elvégre a mi köreinkben sem mindenki talpig demokrata.

– Kétségtelen, hogy mi sem vagyunk makulátlanok. Önmagunkat is fölülbírálandó írtam például az Együttélés legutóbbi kongresszusára küldött üdvözletemben azt, hogy a politizálásunkban – valamennyi kül- és belföldi partnerünk vonatkozásában – egy kiszámítható, tényleges demokratikus irányvonal szükségeltetik. Való igaz, hogy egyelőre mi is keressük az igazi arculatunkat, a mi politizálásunkban is sok a görcs, az előre gyártott elem. Ezért akár azt is mondhatnám, hogy mielőbb nagykorúsítani kell a szlovákiai magyar politizálást.

– Valóban: hogyan tudhatnánk túllépni a folytonos nyilatkozatosdin, a gyakran tapasztalható esetlegességeken, netán az amatőrizmuson?

– Csakis úgy, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten komolyan vesszük önmagunkat. Ellenkező esetben továbbra is csupán egy rögtönözgető, bizonytalankodó politikusgárda maradunk. A továbblépés érdekében két alapvető dologra kell tehát összpontosítani a figyelmünket. Az egyik a regionalizmus, annak valamennyi gazdasági és önkormányzati sajátosságával együtt, a másik pedig egy olyan működőképes szerkezet megteremtése, amely országos szinten fogja érinteni az identitásunkat, a kultúránkat, oktatásügyünket. Ha ezt a két dolgot képtelenek vagyunk megvalósítani, akkor kár minden memorandumért. Már csak annak okán is, hogy aligha lehet örökösen csak panaszkodni. Meggyőződésem, hogy a Csehszlovákia kettészakításával egy időben megszűnt prágai Szövetségi Gyűlésben is másként: aktívabban és összefogottabban kellett volna tevékenykedni érdekeink megvalósításáért. Ehelyett ott az történt, hogy az egyik magyar képviselő nemegyszer ellentmondott a má sik magyar képviselőnek. Ez nemcsak azt mutatta, hogy képtelenek vagyunk megegyezni, hanem a megosztottságunkat is jelezte.

– Csáky úr, immár több évi képviselői gyakorlattal a háta mögött, miben látja a szlovák–magyar jó viszony megteremtésének hazai előfeltételeit?

– Úgy vélem, ha egy felvilágosult kormány, egy előretekintő politikai garnitúra irányítaná az immár önálló Szlovákia ügyeit, akkor két alapvető szempontra koncentrálva, aránylag rövid idő alatt egyezségre juthatnánk. Az egyik alapkövetelmény, hogy a pozsonyi parlament végre szembenézzen az 1945– 1948 közötti időszak magyarüldözésének tényével. Erre a lépésre a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának kell elhatároznia magát – ahogy korábban azt a parlament megtette a zsidókkal, németekkel és az 1950-es évekbeli kommunista terror áldozataival kapcsolatban. Itt hozom szóba, hogy az egykori Csehszlovák Köztársaság, illetve az első Szlovák Köztársaság és az akkori Magyarország között történt problémás ügyekre viszont államközi szinten kellene mielőbb pontot tenni. Teljes jogbiztonságunk második alapeleme pedig ama bizonyos önigazgatás lenne, amely a kultúra, az oktatásügy és a regionalizmus vonatkozásában érvényesülne. Hogy ne jöhessen egy miniszter, úgy, mint most, aki egy rossz álom után nekilát a szlovákiai magyar iskolák átformálásának. Az efféle zaklatások ellen csupán az alkotmányosság, a törvényes garanciák nyújtanak biztonságos védelmet.

– A szlovákiai magyarságot gyakran éri szlovák részről a vád, hogy túllihegi a panaszait, hiszen az itt élő németek, ukránok, ruszinok távolról sem „izgágáskodnak” annyit…

– Ennek nyitja végtelenül egyszerű: a szlovákiai magyarság létszáma jóval a kritikus arány fölött van, s ebből adódóan politikai közösségként tudja artikulálni önmagát. Nem mondható el ugyanez a Szlovákiában élő németségről, zsidóságról, az egymás között is tisztázatlan viszonyoktól szenvedő ukránokról és ruszinokról. Egyébként az az érzésem, hogy a közeljövőben a Szlovákiában élő csehek fognak közösséget teremteni, és sok tekintetben a szövetségeseink lesznek. Mi nyitottak vagyunk ebben az irányban is.

– Képviselő úr! 1993 februárjának egyik legfelkapottabb belpolitikai csatározását az ön strasbourgi „kalandja” jelentette. Feltéve, ha politikai kalandnak minősíthető, hogy ön a pozsonyi parlament Strasbourgban tárgyaló küldöttségének tagjaként, úgymond magánszorgalomból, egy, a szlovákiai magyarság helyzetét tükröző dossziét adott át Egon Klepschnek, az Európa Parlament elnökének.

– Továbbra is úgy érzem, hogy Strasbourgban semmi különös nem történt. A küldöttségünknek hat tagja volt, ebből négyen a jelenlegi Szlovákiáról  alkotandó „igaz” képbe illettek bele. A Kereszténydemokrata Mozgalom képviselője több konkrét kérdésben már más véleményen volt, jómagam pedig alaposan kilógtam a sorból. De hát ebben nem volt semmi különös, elvégre az Európai Parlament a Szlovákiából érkező küldöttség pluralizmusára volt kíváncsi. Ezért nemcsak azt kérte, hogy egy magyar képviselő is tagja legyen a küldöttségnek, hanem a kisebbségek helyzetét és Bős kérdését kötelező érvénnyel javasolta megtárgyalásra. Természetesen részt vettem a hivatalos tárgyalásokon, ahol képviselőtársaimhoz hasonlóan, én is nyíltan kifejtettem álláspontomat. Ezenkívül – egy előzetes megállapodás alapján és a természetes pártközi kapcsolatok keretében – különtalálkozót is kértem Egon Klepsch úrtól, a német CDU vezető politikusától. Neki azonban sürgősen Bonnba kellett utaznia, így a hivatalos tárgyalások után csupán háromnégy percet szentelhetett nekem. Ez tényleg csak arra volt elég, hogy a lényeget vázolva bemutatkozzam, ő pedig átvegye tőlem az idehaza előzőleg már közzétett dokumentumokat tartalmazó dossziét. Tény, hogy a pozsonyi parlament elnöke, Gašparovič úr, nem értette a beszélgetésünket, hiszen ő is, a tolmácsok is távolabb álltak, Klepsch úr viszont angolul társalgott velem. Tény az is, hogy küldöttségünkben a különtalálkozót nem egyeztettük, mint ahogy nem egyeztette különtalálkozóit a Kereszténydemokrata Mozgalom vagy a Demokratikus Baloldal Pártja Strasbourgban tartózkodó képviselője sem. Szeretném azonban leszögezni, hogy Ivan Gašparovič nem a fölöttesem, a parlamentben ugyanúgy csak egy mandátuma van, mint bárki másnak, az elnöki tisztség betöltéséért pedig csinos fizetség jár. Én elsősorban a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a szlovákiai magyar mozgalmak parlamenti koalíciójának véleményét voltam hivatott képviselni, amit végig meg is tettem. Számomra így nem az itthoni hercehurca a mérvadó, hanem például az, ahogy a brit konzervatívok egyik képviselője, Thomas Spencer úr nyilatkozott a szlovák sajtóügynökségnek: véleménye szerint „korrektül, határozottan és elegánsan” képviseltem a szlovákiai magyarság érdekeit. Hasonlóképpen nem én hívtam el Strasbourgba a velem ott is magyarul társalgó Habsburg Ottót, aki saját elhatározása alapján jelent meg a tárgyalások kisebbségvédelmi részénél. Strasbourgban újfent kitűnt, hogy a jelenlegi szlovák politikusok nem igazán européerek. Többségükben ráadásul azt hiszik, hogy az Európai Parlamentben éppúgy bábuként rángathatók a képviselők, mint egyes honatyák jelenleg a pozsonyi parlamentben. Ezek a fals megnyilvánulások azóta szúrnak szemet, amióta a szlovák politizálás súlypontja áthelyeződött Prágából Pozsonyba. Pozsonyban  eddig minden különösebb következmény nélkül lehetett karakánkodni, hiszen a prágai diplomácia mindent elsimított. Ez most megszűnt, így a szlovák politikusoknak bizony viselniük kell kijelentéseik, ballépéseik súlyát. Tiszta lelkiismerettel állíthatom: Strasbourgban nem azért mondtam el a valóságot, illetve különtalálkozót sem azért kértem a német CDU képviselőjétől, hogy bemocskoljam a szlovák kormányzat által pingált „igaz” képet, hanem azért, ami az ellenzék kötelessége: hogy mindig és mindenütt a saját véleményét mondja el. Szó, ami szó, az Európai Parlament képviselői sűrűn jegyzeteltek, amikor szót kaptam.

– Ebben nincs is bökkenő. Egyesek szerint azonban sportszerűbb lett volna mondjuk postán elküldeni Klepsch úrnak azt az ominózus iratköteget…

– Miért? És az sportszerű, ami 1992 júniusa óta Szlovákiában és Szlovákiával történik? Én semmilyen hazardőr politikához nem kívánok asszisztálni. A véleményalkotáshoz viszont – állampolgárként is, képviselőként is – demokratikusan biztosított, alkotmányos jogom van. Ráadásul nincs semmi titkolnivalóm, amit suttyomban, postán kellene eljuttatnom a címzettnek.

– Csáky úr, milyen elvek alapján választotta ki a dossziéba helyezett iratokat?

– Azokat a tömören fogalmazott, precízen érvelő alapdokumentumokat válogattuk össze, amelyeknek címzettje eredetileg is az Európai Parlament volt.

– Ne haragudjon a kukacoskodásért, de lényegesnek tartom szóba hozni, hogy van ennek az afférnak még egy vonatkozása. Míg a Magyar Polgári Párt és a szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke idehaza az ön pártját fogta, a látszatellenzékként lavírozgató Demokratikus Baloldal Pártja erősen kikelt magából a Strasbourgban történtek miatt. Sőt! A leghevesebben a kommunisták utódpártjának magyar nemzetiségű képviselője, Varjú János szedte le Csáky Pálról a keresztvizet!

– Természetesen, Varjú képviselő úrnak joga van az önálló véleményre. Ezen túlmenően azonban mindaz, ami a strasbourgi „gubanc” ürügyén lejátszódott, engem a Kétezer szó körüli hisztériára emlékeztet, maga a hűhó pedig a magyar pártok megfélemlítését szolgálta. A recept viszont a régi, hiszen Csehszlovákia létrejötte óta a mindenkori hatalom mindig keresett magának valakiket, akiket ki lehetett játszani az itteni magyarokkal szemben. Sajnos, e törekvések megvalósításában – mind az első köztársaságban, mind a kommunista rendszerben – a behódoló magyarok voltak a cinkosaik. Itt szeretném leszögezni: a szlovákiai magyar pártok koalíciójának a pozsonyi parlamentbe jutott tizennégy képviselőjét a hivatásos politizálás gyakorlatlanságából eredően nem egy dolog miatt lehet bírálni, ám egyvalami biztos. Közülünk senkit sem tudtak megkörnyékezni, pártütésre bírni. A nézetkülönbségeket kezelni tudjuk, közülünk senki sem játszható ki a másik ellen. Közvetlenül az 1992-es választások után Vladimír Mečiarnak volt egy emlékezetes beszéde, amikor az ő, azaz a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom magyarjait emlegette, mondván, majd ők képviselik igazán a szlovákiai magyarság érdekeit. A kormányfőnek ez a terve nyilván meghiúsult, mert úgy tűnik, mostanában nemcsak a kormányzati politikában, hanem a nemzetiségi kérdésben is a Demokratikus Baloldal Pártjának feladata a falazás. Strasbourgban a saját fülemmel hallottam, amikor a Klepsch úrral való rövid eszmecserém után Peter Weiss arról tájékoztatta Ivan Gasparovičot, hogy az egyelőre még csak otthon terjesztetett, legújabb memorandumunkban is szerinte vérlázító dolgok vannak. Ám – mint mondta –, nincs különösebb baj, mert a mi magyarjaink holnap felszólalnak ez ellen a parlamentben! Szeretném hát megüzenni a „mi magyarjainknak”, hogy önálló véleményt formálva gondolják meg, mihez aszszisztálnak!

– Csáky úr, Michal Kováč elnökké választása után ön is kapott egy levélkét a Tiso Társaságtól?

– Igen, ez többünknek szóló, közös levél volt. Tulajdonképpen nincs ebben semmi meglepő, hiszen 1990 tavaszától folyik már Szlovákiában a szemezgetés Tisóval. Számomra megdöbbentő volt, hogy a bánóci Tiso-emléktáblát például a nyitrai bíboros szentelte föl. Tiso portréja szinte valamennyi tömeggyűlésen, emlékünnepélyen feltűnik. Ez azért veszélyes, mert egy adott pillanatban félrecsúszhatnak a dolgok, hiszen az említett levél pecsétjének szövege: „Slovensko Slovákom!”, azaz: „Szlovákiát a szlovákoknak!” Az ilyesmi mellett nem mehetünk el szó nélkül, ezért is interpelláltuk a belügyminisztert.

– Ön a szlovákiai magyar értelmiség lévai találkozóinak egyik életre hívója. Úgy érzi, megteremthető a szlovákiai magyar akarat?

– 1992 őszén egyszerűen elkerülhetetlen volt, hogy végre párbeszédet kezdjünk egymással. Meggyőződésem ugyanis, hogy együtt-cselekvés nélkül nem tudunk előre lépni. Óriási hiba volt, hogy 1992 júniusa előtt, több mint két éven át, kijátszhatóak voltak egymás ellen a szlovákiai magyar pártok. Szerintem a jövőben e mozgalmak uniójára van szükség.

– A szlovákiai magyar pártok és mozgalmak kölcsönös viszonyában tehát felfüggesztendő a mosolyszünet. De mi lesz a parlamentben, ha Strasbourg ürügyén megvonják öntől a mentelmi jogot?

– E tekintetben bármi elképzelhető, hiszen a mentelmi bizottságban a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom abszolút többséget élvez. Persze, politikailag ez hatalmas öngól lenne, de legalább világossá válna, hányadán állunk.

– A szavak súlyával játszva mondom: képviselő úr, köszönöm az interjút.

Miklósi Péter