Harmatos reggelek álmai

 

Úgy érzem, idővel ők is rájöttek, hogy a két megfogalmazott érv nevetségesen kevés ahhoz, hogy valakit kizárjanak a pártból. Ám valahol el kellett kezdeniük, időt kellett nyerniük. Mindez persze csak javaslat volt akkor, döntenie a járási pártbizottság elnökségének kellett, s az az elkövetkezendő hét csütörtökén ült össze. Kaptam tehát egy hetet, hogy valamit megpróbáljak tenni az ügyben.

Elmentem a bizottság elnökéhez, a járási megbízotthoz, hogy megpróbáljak négyszemközt beszélni vele. Meglepetésemre fogadott is, az volt a benyomásom, hogy nincs tisztában a saját lelkiismeretével, ő is beszélni akar a témáról, természetesen tanúk nélkül. Eleinte csűrte-csavarta a mondatokat, de amikor látta mennyire elszánt vagyok, s nem hagyom békén, azt mondta:

– Értse meg, kolléga úr – megint kolléga úr lettem-, nekem is két gyerekem van, s igazgatóhelyettes vagyok. Nem akarok kellemetlenséget sem magamnak, sem a családomnak.

Akkor azt kérdeztem tőle, hétfőn miért mondta nekem, hogy a többieket kellene kizárni a pártból, nem engem. Erre hímezett-hámozott megint, azt mondta, hogy akkor még nem látott tisztán meg hasonlókat, de azután, mikor teljesen a sarokba szorítottam, csak kirobbant.

– Nézze, kolléga – mondta -, négyszemközt vagyunk, s ha maga valahol ezt megpróbálja kijátszani, úgyis letagadom, és higgye el, ebben a helyzetben inkább nekem fognak hinni, mint magának. Én ezt az egészet feladatul kaptam és hétfőn tényleg úgy gondoltam, hogy ezek ott fönt alaposan melléfogtak. Ilyen értelemben konzultáltam a pártbizottsággal, de az ideológiai titkár azt mondta, itt nincs pardon, ki kell őt zárni. Ami ott le van írva, az elegendő ok kell, hogy legyen.

Nem maradt más hátra, mint felhívni a párt járási első titkárát, s megpróbálni vele egyezkedni. Szerdán este fogadott, úgy emlékszem a találkozásunkra, mintha ma történt volna. Hőség volt, talán harmincöt fok is, s ő egy szimpla alsónadrágban fogadott a járási pártbizottságon, mivel ott lakott, szolgálati lakása volt ott. Olyanokat kezdett nekem mondani, hogy most jön Pozsonyból, ahol kifogásolták, hogy eddig kevés párttagot zártak ki a lévai járásban. Ilyen nem létezik, mondták, ellenforradalomnak ott is kellett lennie, példát kell statuálni, az nem lehet, hogy egyes régiókban kaszálnak, másutt pedig hagyják megbújni a bűnösöket. Be is tartotta, amit mondott, a másnapi ülésen 56 embert zártak ki a pártból.

– Szóval te nem tudod, hogyan kerültél ebbe a második szórásba? – kérdezte kedvetlenül.

– Nem. Csak sejtem, hogy nem járási szintű kezdeményezés volt, mert akkor megcsináltátok volna mindjárt az első körben.

– A bizottság javaslata, nagyon jól tudod – nézett rám személytelenül. Azután gyorsan elkezdett beszélni mindenféle indiferens dologról, főleg arról, milyen nehéz megoldani, hogy a járás gazdasági teljesítménye újra a 68 előtti szintre jusson.

– Mindez fontos – mondtam neki -, de te is tudod, én másért jöttem. Mi lesz holnap az elnökségi ülésen?

– Nézd, én személy szerint nagyon csodálkozom, hogy te is belekerültél ebbe a csoportba.

Úgy beszélt, mintha véletlen folyamatról lenne szó, mintha este egy kivilágítatlan utcán gödörbe léptem volna.

– Te is tudod, hogy manipuláció az egész – próbáltam meg valamiképp hatni rá.

– Ott az a névtelen levél, hisz tudod – nézett rám. – Annak a tartalmát nem tudjuk megkerülni. Az embereid is mind ellened vallottak.

– Ez nem igaz – horkantam fel. – Egyébként is két nevetséges kicsiség miatt csak nem akarjátok lesöpörni az asztalról a többéves munkámat? Tudjátok, milyen iskolát csináltunk abból a periférián lévő intézményből! Ez a ti dicsőségetek is – próbáltam meg neki hízelegni.

– Nem erről van szó – mondta, szinte szomorúan. Nem tudtam megítélni, valóban úgy gondolja-e vagy csupán szerepet játszik. – Mondtam neked, milyenek az elvárások.

– Az elvárások miatt most bárkit el kell vágni? – kérdeztem, türelmemet vesztve.
– Nézd, én nagyon sajnálom, hogy így történt – próbált meg csitítani. – Tudod, hogy most százával vannak ilyen ügyek. Az igazság az, hogy a te ügyed részleteit nem is ismerem, ne is kívánd tőlem. Arra ott a jegyzőkönyv. Egyébként pedig csodálkozom, hogy így történt, mert én téged azok közé a magyarok közé soroltalak, akikkel lehet beszélni.
Ekkor jöttem rá, hogy én magyarként kerültem a listára, s valószínűleg az a megtiszteltetés ért, hogy a magyarok arányát kellett javítanom a pártrendcsinálás frontján. Ekkor világosodtak meg előttem olyan összefüggések is, amelyekre addig nem figyeltem fel eléggé.Mintha egy sötét ködből egyszeriben előbukkant volna sok minden, amit addig is tudtam, amit addig is magamban hordoztam, csak a kép addig nem állt össze egésszé.
Azon a híres dunaszerdahelyi konferencián például, ahol felszólaltam, mellettem ült Csemadok elnökségi tagkét az oktatásügyi minisztérium osztályvezetője is, egy bizonyos Beták. Szintén a járásból volt, jó ismerősöm. Mellette pedig a kulturális miniszterhelyettes ült, aki egy szót sem tudott magyarul. Amikor visszamentem a helyemre, az osztályvezető odasúgta:

– Nagyon melléfogtál ezzel a beszéddel.
– Miért – kérdeztem.
– A miniszterhelyettesnek nagyon nem tetszett.
– Hogyan? – csodálkoztam. – Hiszen nem is tud magyarul.
– Én fordítottam neki – nézett rám, úgy éreztem, nagyon furcsa tekintettel. Elöntött a düh.
– Nézd, az az ő dolga, tetszett-e neki vagy sem, én nem azért szólaltam itt fel, hogy mások előtt tetszelegjek, hanem azért, hogy elmondjam, amit az ügyről gondolok.
Jóval ezután gondoltam vissza, arról is beszéltem, hogy Léván éppen akkor akarták megszüntetni a pedagógiai szakközépiskolában a magyar osztályokat. Elpanaszoltam, hogy ennek az iskolának az élére egy nacionalista szlovák pedagógust neveztek ki. Megkérdeztem a plénumtól – így lényegében a miniszterhelyettestől is -, hogy fog majd ez a magyarokat nem szerető igazgató harcolni a magyar osztályok fennmaradásáért?
Azután eszembe jutott a névtelen levél ügye. Én ugyanis azonnal megtudtam, ki írta azt a levelet. Azon a bizonyos szombat estén, amikor a meghallgatás előtt eljött hozzám az új vizsgálóbizottság elnöke, csak kiprovokáltam őt. Azt mondtam neki, nézd, kollégák vagyunk, mond már meg nekem, mi van abban a levélben. Majd megtudod hétfőn, mondta.
– Ne hülyéskedj – válaszoltam -, van azért egyfajta kollegialitás is. Szeretnén tudni, mivel számolhatok.
– Semmi érdekes nincs benne – hajtogatta.
– Ha semmi érdekes nincs benne, akkor miért ne olvashatnám el?
Láttam rajta, neki is kezd kínossá válni a dolog. Ráéreztem, hogy nem akar az inkvizítor szerepében feltűnni előttem. Egyszer csak azt mondta: nézd, felőlem el is olvashatod. S amikor odaadta a levelet, azonnal tudtam, ki írta. Az egyik pedagógusom, R. János, aki ráadásul tagja volt a tágabb baráti körömnek. Ám egy évvel azelőtt a diákok létszáma úgy alakult, hogy az egyik pedagógusomat vissza kellett helyeznem az alsó tagozatra. Ez a visszaminősítés alacsonyabb fizetéssel is járt. Behívattam azt a két pedagógust, akinek nem volt meg a végzettsége a felső tagozatra – ő volt az egyik -, és elmondtam nekik, mi a helyzet. Megkértem őket, próbáljanak megegyezni egymás között, nem szeretnék én a döntőbíró lenni közöttük. Meg is egyeztek, a másik kolléga ugyanis távúton tovább tanult, s ez komoly előnyt jelentett számára. Délután, a tanítás befejezése után kezet is adtunk rá – csak hát mi történt, otthon beleszólt a felsőbb hatalom, az asszony. Jött utánam este a Jani, hogy nem lehetne-e visszacsinálni a dolgot, mert a felesége nagyon összeveszett vele emiatt.

– Nézd – mondtam, – most már nem lehet. Megegyeztünk, kezet adtunk rá, mivel indokolnám a másik kollégánk előtt, hogy megváltoztattam a véleményemet?
Bólintott, elment, de éreztem, hogy attól a naptól kezdve megváltozott a viszonyunk. Eléggé spórolós alkat volt, ezt mindannyian tudtuk róla, az írógépe is olyan öreg volt, hogy talán a múzeumokban, ha volt párja. Egy nagyon régi magyar írógépen írta a pedagógiai előkészületeit is, amelyen nem voltak szlovák írásjelek. Azonnal megismertem, mondtam is a megbízottnak:
– Nézd, én tudom, ki írta ezt a levelet.
– Honnan tudod? – kérdezett vissza.
– Ide figyelj – mondtam neki -, még egy ilyen írógép nincs nemhogy a járásban, de egész Csehszlovákiában sem.
S elővettem a tanítók munkaterveit, amelyeket leadtak nekem.
– No, most hasonlítsd össze a két írógépet.
Az igazság az, hogy még nevettem is a levél tartalmán.
– Ilyen hülyeségeket összeírni! – csóváltam a fejem. – S ti ezt komolyan veszitek?
– Én nem, hisz látod – nyugtatgatott. – De az elvtársak, ott fönt. Ki kell vizsgálnunk, ez az ukáz.
– Ha nincs jobb dolgotok – mondtam megnyugodva. – Ha a pártnak sincs más dolga, mint ilyen hülyeségekkel foglalkozni…
– Meg kell csinálnunk – válaszolta. – Ne félj, nem lesz semmi baj.
Évek múlva borozgattunk egyik barátommal, a csatai iskola tanítójával.
– Te tudod, hogy a Jani még jobban utál téged, mint annak idején az iskolában? – kérdezte.
– Engem, miért? – csodálkoztam. – Ha valakinek van neheztelnivalója valakire, akkor az én lehetnék, amiért megírta azt a szerencsétlen névtelen levelet. Azzal vágtak el engem.

– Igen ám – bólintott a barátom. – Csakhogy neki állítólag megígérték, hogy ha te elmész az iskolából, akkor ő lesz az új igazgatóhelyettes. S nem lett az. Máig szent meggyőződése, hogy bosszúból te fúrtad meg a kinevezését.

Utólag azt is megtudtam, hogy a szlovák helyettesem segített neki a fogalmazásban. Sejtettem, hogy ő is elégedetlen, szeretett volna nagyobb szóhoz jutni. Eléggé korlátolt ember volt azonban, nemigen fogadta el őt a tantestület sem, sok nála tehetségesebb ember volt ott, akik nem szívesen vették, hogy egy ilyen káder dirigáljon nekik. Ám mindenki érezte, a békesség kedvéért jó, ha a kis szlovák tagozat pedagógusa a helyettes. Ezt még csak lenyelték valahogy, de hogy basáskodjon is fölöttük, az már sok lett volna mindenkinek. Ezt nem engedtem, nem hiszem, hogy ez diktátorság lett volna. Az iskoláért én voltam felelős, s a tantestület is egyértelműen mellettem állt, amíg 69-ben szét nem robbantották az egészet.

Ott álltam tehát a járási első titkár előtt, én öltönyben és nyakkendőben, ő egy szál alsónadrágban.

– Šaňo – mondta-, én téged mindig azok közé a magyarok közé soroltalak, akik őszintén nyilvánulnak meg. Ezt becsültem benned.

Megint ott voltunk: nem a párttagról, de nem is a polgárról volt szó, hanem a magyarról. S az arckifejezés, amellyel mondta: mintha azt ordította volna az arcomba, ilyen hülye kell nekünk, ilyen aki őszintén elmondja, amit gondol, aki felfedi, kiszolgáltatja magát. Ez a mi emberünk, ilyenen kell nekünk példát statuálni!

Arra a járási elnökségi ülésre gondoltam, amikor a kisebbségi ügyekről tárgyaltunk. Arra a pillanatra, amikor azt mondta, szerinte butaság kiírni egy hentesüzletre magyarul is, hogy hús, amikor a kirakatban úgyis láthatja mindenki, mit árulnak ott.

– A magyar polgár van annyira intelligens, hogy felfogja, húsüzletről van szó!

Erre én nem bírtam magammal, felálltam és szinte üvöltve mondtam:

– Egyetértek a főtitkár elvtárssal! Nagyon pontosan megfogalmazta a problémát és a megoldási lehetőséget is! Tényleg, minek kiírni a húsüzletre meg a vasüzletre, mit árulnak ott, amikor valóban mindenki láthatja a kirakatban a szortimentet. Ám akkor ne írjuk ki szlovákul sem, már csak nem fogjuk megsérteni a szlovák nemzetiségű polgárt azzal, hogy feltételezzük, alacsonyabb az intelligenciaszintje, mint a magyaré! Ha a magyar rá tud jönni a kirakat tartalma alapján, milyen üzletről van szó, rá fog jönni a szlovák is. Nem kell tehát egy nyelven sem kiírni, és akkor minden rendben lesz.
Emlékszem az arcára akkor, most is valami hasonlót láttam rajta: gyűlölet és megvetés keverékét. Aztán mégiscsak megemberelte magát.

– Šanko – mondta-, egy dolgot tudok megígérni neked. Megpróbálom elnapoltatni a te ügyedet. Ha időt nyerünk, lehet, hogy tehetünk még valamit.

Ezt mondta, így, többes szám elsőben. Egy szál alsóban a harmincötfokos hőségben, én meg vacogtam a belső hidegtől, s valahol felmerengtek bennem régi álmaim az igazságosabb, értelmesebb társadalomról. Üvölteni szerettem volna, adjátok vissza az álmaimat, viselkedjetek az általatok meghirdetett normák szerint – de csak összeszorítottam a fogam, és szó nélkül sarkon fordultam.

Nagyon ideges voltam. Nem vagyok hívő ember, de akkor valamit megsejtettem a nagycsütörtök tartalmából. Ekkor némiképp megvilágosodott előttem a virágvasárnaptól nagypéntekig tartó út misztériuma. S egyre világosabbá vált előttem a rendszer működésének igazi filozófiája is.

Másnap este elmentem Ládel Ferihez, aki egy tisztességes magyar ember volt, a párt járási elnökségének tagja. Amúgy is csendes ember, ritkán beszélt, most is szótlanul fogadott. Behívott, leültetett.

Rákérdeztem.
– Voltál az elnökségi ülésen? – törtem meg a csendet.
– Voltam.
– S hogy döntöttetek?
– Kizártunk.
– Igen?
– Igen.
Egy darabig csend volt közöttünk. Ő szólalt meg először.
– Sanyi, énrám ne haragudj, én nem tehetek róla. Tudod, az úgy ment, mint a futószalagon, még csak azt sem engedték meg, hogy felszólaljunk. Mindent jóváhagytunk úgy, ahogy elő volt terjesztve.

Ez egyébként hihető volt, valószínűleg nem mertek kockáztatni, sejtették, ha vitát engedélyeznek, s esetleg valamelyik kizárási eset megkérdőjeleződik, akkor törvényszerűen jönnek az újabb kételyek, és senki nem tudhatja, hol áll meg a dolog.

Valami eszembe jutott.

– Te – mondom neki. – Az első titkár jelen volt?
– Persze – néz rám csodálkozva.
– Akkor is, amikor az én ügyemet tárgyaltátok? – Igen – csodálkozott. – De várj csak – mondja hirtelen. – Most, hogy visszagondolok, egyszer kiment pár percre.
– Mikor? Vissza tudsz emlékezni?
– Igen, mert váltig arra biztattam magam, hogy a te ügyednél fel kell szólalnom. Előtte azonban kiment, s az ideológiai titkár vette át az ülés vezetését. Attól meg mindannyian félünk, hisz tudod, miféle ember.
– Ezt a színházat megcsinálta?
– Tudta, hogy jelen vagyok. Tudja, hogy barátok vagyunk. Vagy csak voltunk?
– Vagyunk is.

Maga elé nézett.

– Még arra is emlékszem, hogy amikor visszajött, megkérdezte az ideológiai titkárt, hogy döntöttetek az előző ügyben.

Kizártuk, volt a válasz, ő pedig leült és folytatta tovább az ülés vezetését.

Így történt, s mindez röpke tíz nap alatt. A mai napig nem tudom, végül is miért, máig nem kaptam erről semmilyen írást. Írásos indoklás persze létezett, láttam is, mert amikor behívattak a pártközpontba, hogy felolvassák a verdiktet, arra kértem őket, adják mindezt írásban.

– Nem adjuk – volt a válasz.

– Akkor legalább adjátok ide a szöveget, hogy áttanulmányozhassam.

Azt megtették, én meg lejegyzeteltem. „ Az SzlKP Nyugat-Szlovákiai Kerületi Bizottsága 1970. 11.16-án jóváhagyta az SzlKP Lévai JB plénumának határozatát Ú.S. pártból való kizárása ügyében az alábbi okok miatt: Mint fontos feladattal megbízott párttag, az iskola igazgatójának posztján irányítania kellett volna az ifjúság kommunista nevelését. Ezt a fontos feladatot durva módon elhanyagolta és maga is elősegítette ennek megsértését. Magánéletében nem szolgált példaként a kommunista erkölcs megszilárdításához.”

Amikor azt kérdeztem, akkor miért kaptam egy évvel előtte kitüntetést, s miért hozták hozzám az összes szakmai küldöttséget, azt válaszolták, az akkor volt. Később, tették hozzá, túl sok hibát követtem el, túl sokat politizáltam a Csemadok KB elnökségében. Mindig csak gyűlésekre jártam és elhanyagoltam az iskolát.

– Sokat járattad a szád, Sándor, lásd be – mondta csendben az egyik ismerősöm, az apparátus tagja. Könnyek tolultak a szemembe, ám kínomban még mosolyognom is kellett a jegyzőkönyv utolsó mondatán, amely így hangzott: „ Nevezett a pártkönyvét fegyelmezetten leadta.”

Ott álltam és azt hittem, nagyon mélyre estem. A dinamikus munkáskádert, aki problémái ellenére a rendszer kedveltje volt, most nagyon fenéken rúgták. Azt hittem, padlót fogtam, a lehető legmélyebbre estem. Pedig dehogyis.

Fellebbeztem, természetesen, egészen Prágáig. A párt központi ellenőrző bizottságából egy hölgy jött le Pozsonyba, ott fogadott, hogy kivizsgálja az ügyemet. Vittem az egész dossziémat, a pozsonyi pártbizottság épületében találkoztunk. Nagyon kedves volt a tárgyalások sorám, pontról pontra átvette velem a problémákat. Látszólag jóindulatú volt – meg volt ez is csinálva! -, azzal váltunk el, hogy neki meggyőződése, hiba történt, s az a véleménye, hogy visszakapom a pártkönyvemet. Amivel vádolnak, mondta, az messze nem elégséges a pártból való kizáráshoz, s neki úgy tűnik, a vádpontok nagy része egyébként is alaptalan, nem lehet őket bizonyítani. Ezt mondta, s közben kedvesen mosolygott, a szemembe nézett és megszorította a kezem. Pedig biztosan tudta, hogy nem így lesz.

Augusztus utolsó hetében ülésezett a Csemadok elnöksége. Felmentem tehát Pozsonyba, ott azzal fogadtak:

– Sanyi, igaz, hogy kizártak a pártból?
– Igaz – mondtam.
Akkoriban már excitált személynek számítottam, amiatt is, hogy elmegyek-e a színházhoz vagy sem.

– Nos – mondták erre -, jól összezavartad a helyzetet.
– Én? – csodálkoztam. – Még jó, hogy azt nem mondjátok, én rendeztem meg az egész sztorit.

Így ugyanis, hogy nem voltam párttag, szó sem lehetett arról, hogy igazgató legyek. Annyira abban gondolkodtak, hogy én lépek be, hogy pár nap múlva, amikor a volt igazgató elment kulturális attasénak, igazgató nélkül maradt a színház. Akkor nagy hirtelen az egyik neves színészt tették meg átmenetileg igazgatónak. A minisztérium által ugyanis én voltam az egyedüli, akit jóváhagytak, más hivatalos jelölt nem volt.

Két nap múlva közölték velem, hogy nem lehetek iskolaigazgató sem. Profi módon csinálták azt is. 1970-ig egy igazgató alá tartozott a két iskola, a magyar és a szlovák. 1970. szeptember 1-jei hatállyal különválasztották két önálló igazgatóságra úgy, hogy a közös igazgatóságot megszüntették és két újat hoztak létre helyette. Az én státusom tehát formailag megszűnt, s értesítettek, hogy ezen okból felmentenek az igazgatói kötelezettségeim alól. Tehát nem azért hívtak vissza, mert kizártak a pártból, hanem azért, mert az átszervezésre való tekintettel megszüntették ezt a státust.

Az igazság az, hogy én előre tudtam erről a lépésről, hiszen szeptember elsejétől úgyis elmenőben voltam a tanügytől a színházhoz. Mivel azonban a színházba menetelből semmi nem lett, szeptember elsejétől kaptam egy kinevezést a zselizi alapiskolába tanítónak. Behívattak a járási tanügyi osztályra, mit szólnék hozzá, talán nekem is jobb lenne, ha elmennék Csatáról. Ezt egyébként magam is úgy gondoltam, beleegyeztem. Volt nekem ugyanis egy régi elvem,amit mindig is hangoztattam, hogy a munka, amit az ember elvégez, beszél helyette, megvédi őt. S váltig úgy éreztem, hogy azt az elvemet ez az egész intézkedés, amelyet velem szemben foganatosítottak, felrúgja, megsemmisíti – s ezzel tulajdonképpen engem is megsemmisít.

Nagyon kiábrándult voltam, néha ordítani lett volna kedvem: hol vanak itt az elvek, a szép ideálok, úgy éreztem magam, mint akitől mindent elloptak, mint akit totálisan kifosztottak. A lelkemet, a hitemet rabolták el. Én, aki úgy érezetem, mindent megteszek, nem ismerek családot, egyéni célokat, csak a közös ügyeinkért lótok-futok naphosszat – ezt mindenkinek látnia kellett. Üvölteni lett volna kedvem: adjátok vissza az álmaimat, adjátok vissza az életem értelmét. Mert nagyon üresnek éreztem magam körül a világot, s létemet így értelmetlennek.

A tantestület összejött augusztus végén, és a kollégák megtudták, mi történt velem. Addig ugyanis csak a párttagokat vonták be az augusztusi kihallgatásba. Most mindenki előtt világossá vált, mi történt, s azt is tudták, hogy a pártból való kizárásom automatikusan teljes kisemmizettséget is jelent. Arra azért egyikük sem gondolt – én magam sem -, hogy majd tanítani sem engednek. A tantestület reakciója az volt, hogy megfogalmaztak egy beadványt, amelyben tiltakoztak a kizárásom ellen, s azt mindnyájan aláírták. Mindnyájan, a névtelen levél szerzői is. A levelet tiltakozásul elküldték a járási pártbizottságra és a járási iskolaügyi osztályra is. A legjobb az egészben az, hogy én akkor már nem voltam a tantestület tagja, akkor már Zselizre jártam be naponta dolgozni. Az információim viszont pontosak voltak, mivel a feleségem a csatai tantestület tagja maradt.

A levél eredménye az volt, hogy kijöttek a járásiak és megkeresték a kezdeményzőket. Viszonylag gyorsan rájöttek, hogy a szálak három emberhez vezetnek, rájuk koncetráltak, a többiekkel nem is foglalkoztak tovább. A három embert pedig elhelyezték az iskolából, az egyiket büntetésből cigányiskolába, ő nemsokára otthagyta a tanítóságot. A másodikat is oda akarták helyezni, de a felesége befolyásos orvos volt, jó összeköttetésekkel, rúgkapáltak mind a ketten. Így aztán tanonciskolába helyezték el őt. Öt év múlva ő is otthagyta a pályát, hivatalnok lett. A harmadik viszonylag jól megúszta a dolgot, mert fiatal volt, s épp akkor ősszel hívták be katonának. Mire hazajött, megfeledkeztek róla, ám ő a mi nevelésünk volt, nem bírta a bigott normalizációs légkört a tanügynél, gyorsan más pálya felé nézett. S hogy teljes legyen a kép, a feljelentő, a névtelen levél írója sem tanított sokáig, ő is otthagyta a tanügyet. Bizonyára más okokból, mint az előbbiek.

Az iskola gondnoka, amikor megtudta, mi történt az igazgatóval, fogta magát és felment a járásra. Párttag volt, de nem az iskolai, hanem a falusi pártszervezet tagja. Elment, mint kommunista tiltakozni, hogy az igazgatójával ezt tették. S vitte magával azt a levelet, amelyet az alapszervezet 11 tagja közül kilencen aláírtak: „ Alulírott párttagok, a csatai pártalapszervezet tagjai ezennel kijelentjük, hogy Ú.S. elvtársat, jelenleg Želiezovce-i lakos, több, mint 10 éve ismerjük, hiszen mint a csatai iskola igazgatója (1960-1970) és párttag, nem különült el tőlünk, a falutól. Valóban egy volt közülünk. Mi, akik ezt a nyilatkozatot aláírjuk, olyan embernek ismerjük őt, aki sokat tett a társadalomért, aki hozzájárult a falu szocializálásához, a falu kulturális életéhez, Csata lakosainak szép együttéléséhez nemzetiségre való tekintet nélkül. 1968 kritikus időszakában is, amikor sok helyről megtévesztett, káros nyilatkozatokat küldtek, Ú.S. elvtárs volt az az ember, aki nagyon józanul, előrelátóan tárgyalt mindenkivel, a nyilvános gyűléseken is. A Csemadok egyik nyilvános közgyűlésén 1968 májusában, amikor egy nyilatkozat kidolgozására esett javaslat, amelyben a nemzetiségi kérdés megoldására akartak javaslatokat tenni, meggyőzte a jelenlévőket, hogy ez a kérdés a mi pártunk és állami szerveink kompetenciájába tartozik és hinnünk kell a pártnak, hogy ezt a problémát is megoldja a marxista eszmék és a helyes nemzetiségi politika alapján köztársaságunk minden lakosának megelégedésére. Abban a feszült helyzetben helyes nézetei voltak, hitt a párt akcióképességében és soha nem voltak nacionalista vagy soviniszta megnyilvánulásai. Mindig nyitott, egyenes, tisztességes volt. Ilyennek ismertük meg őt akkor is, ha ma már nem lakik községünkben. Olyan emberként marad meg emlékezetünkben, aki a proletár internacionalizmus osztályszempontjai szerint gondolkodik és cselekszik.”
 
Nem mindenki viselkedett persze így a faluban: volt, aki sajnált és szolidáris volt velem, de olyan is volt, aki elítélt, mondván, mennyire félreismeretük őt, mi azt hittük, hogy rendes ember, közben pedig mi mindent csinált, s mi nem is tudtunk róla. A gondnok azonban határozott volt, keményfejű. Őt is megpróbálták megfenyegetnui, tanfelügyelői bizottságot állítottak össze, hivatalosan meghallgatták, jegyzőkönyvezték a beszélgetést. Az öreg pedig kitálalt mindent alaposan, hiszen ő ismerte a legjobban a tantestület tagjainak minden megnyilvánulását. Próbáltak ráijeszteni, de hiába, így nem maradt más hátra, mint megkeverni a tantestületet. Sokakat áthelyeztek, néhány hét múlva rá sem lehetett ismerni a csapatra. Két hónap elteltével, amikor sikerült lakást szereznem Zselizen, a feleségemet is utánam helyezték. Pár nap múlva a fülembe jutott, hogy a Csemadok évzáró taggyűlésén Szentgyörgyön előjött az ügyem. A Csemadok járási elnöke is jelen volt, akinek szemrehányásokat tettek, miért nem védett meg engem a szervezet. Ha erre képtelen az elnök, mondták a szemébe, akkor majd megyünk mi és intézkedünk a járáson, elhozzuk ide vissza igazgatónak.

– Ne menjetek ti sehová – mondta a járási elnök -, a volt igazgató elvtársat nem a nemzetiségi ügyei miatt váltották le, hanem elhanyagolta az iskolát meg valami nőügyei is voltak. Addig-addig ismételgette ezt, míg a szentgyörgyiek elbizonytalanodtak és nem mentek sehová.

Nos, nemsokára furcsa dolgok derültek ki a fent meghatározott indokokról is. Ezt is később tudtam csak meg. A prágai hölggyel való beszélgetés után kaptam ugyanis egy levelet a párt központi bizottságáról, hogy a pozsonyi ideológiai titkár ismerteti velem a fellebbviteli értékelés eredményét. Nemigen hittem már bármiféle változásban, de azért felmentem Pozsonyba. Ott egy fiatal elvtárs fogadott, dinamikus, kedves ember, be sem mutatkozott igazán, tehát lényegében azt sem tudom, kivel beszéltem. Amikor ugyanis bejelentkeztem a kapun, mindjárt felvezettek egy helyiségbe azzal, hogy mindjárt jön X elvtárs. Nyílt is az ajtó, belépett, kezet fogott velem, kávéval kínált, majd azt mondta, van egy jó híre meg egy rossz. A jóval kezdi, mondta, s közölte velem, hogy sikerült tisztáznom magam az első két vádpont alól. Néztem rá, mint aki egy másik bolygóról jött.

– Igen – mondta -, az ellenőrzés nem tudta kimutatni, hogy ön elhanyagolta volna az iskolát vagy hogy az ön magánéletében komolyabb kibicsaklások lettek volna.

Azt hittem, rosszul hallok. Kirúgnak a pártból, leváltanak az igazgatói posztról, fél éve már egy másik iskolán tanítok, s akkor azt mondják, egy stikli volt az egész, az ellenem felhozott vádakat nem lehet bizonyítani.

– Hanem – folytatta -, a legsúlyosabb vád annál komolyabb bizonyítást nyert.

– Milyen legsúlyosabb? – kérdeztem meglepetten. – Erről a kettőről beszéltek eddig.

– Ugyan elvtárs – nézett rám és tegezett, pedig akár tíz évvel is fiatalabb lehetett nálam.- Az viszont megkérdőjelezhetetlen, hogy magyar nacionalista vagy. S mint ilyennek, nincs helyed a pártban.

Azt hittem, rosszul hallok. Az ötvenes években alkalmaztak hasonló trükköket, akkor csuktak be burzsoá nacionalista váddal sokakat, köztük éppen Husákot is.

– Mi vagyok én? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nézd elvtárs – vette hirtelen lojálisra a figurát a fiatalember. – Gondolkozz logikusan. Te azt állítottad annó a lévai pedagógiai iskola igazgatójáról, hogy nacionalista és magyarellenes. Tudod, hogy kizártuk őt emiatt a pártból. Gondolod, hogy ezután a te megnyilvánulásaidat figyelmen kívül hagyhatjuk? Gondolod, hogy ez helyes lenne? A szlovák nacionalistát kizárni a pártból, a magyart meg nem? Nem, ez nem lenne igazságos, te is tudod. Így tehát nem tehetek semmit érted. Česť práci – felállt és elviharzott. Értem meg bejött a kapus és lekísért az utcára.

Később tudtam meg, mi történt. Érezték bizonyára, hogy az eredeti vádak nevetségesek, rászálltak tehát a Csemadokra. Velük is kiértékeltették 68-at. Öttagú bizottságot hozattak velük létre járási szinten is, amelynek egy beadványban kellett kiértékelnie a történteket. Ezeknek a szerencsétleneknek azért annyi eszük volt, hogy ne áztassanak el senkit, a dokumentum első változata nem is tartalmaz konklúziókat, határozati javaslatot sem. Csakhogy amazok is résen voltak, s egy érdekes macska- egér harc kezdődött: ötször dobták vissza nekik az elemzést, amíg ki nem passzíroztak belőlük olyan megfogalmazásokat, amilyeket szerettek volna. Mind az öt változat a kezemben van, utólag sikerült nem teljesen tiszta utakon megszereznem mindegyiket. Döbbenetes, ahogy sakkoztak a nevekkel – s így az emberi sorsokkal is. Az első változathoz egy szlovák nyelvű határozatot mellékeltek, amely egyértelműen más gépen íródott. Itt jelennek meg először a fegyelmezésre javasolt nevek, amelyeket azután az elkövetkezendő változatokban valamilyen rejtelmes okok miatt tollal- ceruzával áthúztak más-más kézírású kezek. Volt, akit a harmadik változatban fegyelmi büntetésre javasoltak, ugyanőt az ötödikben ugyanolyan indoklással már kizárásra terjesztették fel. A negyedikben megint más kizárását ajánlották, ám az ötödikben visszaminősítették őt fegyelmezésre javasoltnak.

Csak néztem, nézem őket máig. Ez a diktatúra igazi arca, az emberek ott vannak egy hatalmas tenyéren, s valaki kénye-kedve szerint játszadozik velük. S a legfájdalmasabb azt látni, hogy a sajátjainkat használták fel erre eszközül.

A harmadik változatban már én is szerepelek, addig valahogy megkíméltek a selyemzsinórtól. Ott jelenik meg először az új minősitésem az 5. pontban: magyar nacionalista. Ez lett végül is az a billog, amit nem tudtam lemosni magamról, ami rajtam maradt évtizedekig.

„ A Csemadok Lévai JB vezetőségének 1968-69 évi tevékenysége.
 
A Csemadok húsz éves munkájának eredménye járásunkban is megmutatkozott a szlovák-magyar dolgozók közös békés együttélése terén. Járási bizottságunk törekvése mindenkor a párt vezető szerepének betartása volt, ami megmutatkozott a járási pártbizottság összetételében is, amikor is 50 JB tagból 33, az elnökség 15 tagja közül 13 párttag van. A járási bizottság mellett meg van alapítva a pártcsoport, melynek a járási pártbizottság irányelvei értelmében elnöke és két alelnöke van. A pártcsoport rendszeresen minden járási konferencia alkalmával összeül, hogy megtárgyalja a konferencia beszámolóját, határozatát és megvitassa a káderkérdéseket. Ezenkívül a pártcsoport összeül nagyobb aktívák alkalmával is, különösen ha szükség van a párttagok véleményét az aktíva tárgyalásához, programjához irányítani. A pártcsoport és annak vezetősége ülésezett az 1968-69-es években is. Ennek köszönhető, hogy a Csemadok JB nem fogadott el egyetlen olyan rezolúciót vagy felhívást sem, amely a Szovjetúnió, a párt vagy a szocializmus ellen irányult volna. A járási pártbizottság határozatai, melyek a Csemadok munkájára vonatkoznak, minden alkalommal le voltak tárgyalva az elnökségen, vagy a járási bizottságon, és azok be voltak illesztve a Csemadok JB határozataiba vagy munkatervébe. …
 
A Csemadok JB-a mint mindég, így az 1968-69-es években is elsősorban a párt marxista politikájának elősegítését tartotta szem előtt. Pozitívan kell értékelni járásunk szervezeteinek munkájában a járási konferencia azon határozatainak teljesítését, mely a Februári Győzelem 20 éves évfordulójának megünneplését illeti. Ezen ünnepélyt 47 alapszervezetünknél tartották meg és a járási bizottságunk ünnepi ülésével zártuk ezen ünnepeket. Ezen ünnepélyeken helyi szervezeteink vezetői nagyra értékelték a szocialista építés terén elért eredményeket.
 
Meg kell mondanunk azonban azt is, hogy a Csemadok KB által kidolgozott 1968.3.12-én elfogadott és a CSKP KB felhívására a felsőbb állami szervekhez előterjesztett, a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó ismert javaslat közzététele után járásunkban is félreértések keletkeztek a szlovák és a magyar polgártársak körében. A helyi szervezetek és a járási bizottság vezetőségi tagjai különféle viták során vádaskodásoknak voltak kitéve, amelyek a Csemadok ellen irányultak.
 
Szövetségünk vezetősége a Csemadok KB annak reményében dolgozta ki javaslatát, hogy ezáltal megszilárdítja a magyar dolgozóknak a szocializmusba vetett hitét, a párt iránti bizalmát, s hogy az ország föderatív átrendezésével egyidőben segít a pártnak a nemzetiségek problémáinak megoldásában. A Csemadoknak a nemzetiségi kérdés rendezésére tett javaslata pozitív szerepet játszott a nemzetiségekről való alkotmánytörvény kidolgozásakor, valamint a nemzetiségi kérdés néhány problémájának megoldása alkalmából. Kétségtelen pozitívumként könyvelhetjük el, hogy az állam szövetségi átrendeződésével egyidőben sor került a nemzetiségek helyzetét szabályozó alkotmánytörvény elfogadására, nemzetiségi bizottságok létrehozására a törvényhozó testületek és a végrehajtó szervek mellett. Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a Csemadok javaslata az egészséges és reális törekvések mellett szélsőséges megnyilvánulásokat is életre keltett, amelyek hozzájárultak a nemzetiségileg vegyes lakosú járásokban és falvakban a feszültség kiélezéséhez. Ilyen volt a területi átszervezésről szóló javaslat is.
 
Ma az új dokumentumok fényénél 1968 és 69 tavasza mindnyájunk szemében más megvilágosításban tűnik. Meg kell mondanunk, hogy a szenvedélyektől fűtött légkör a jobboldali erők bomlasztó tevékenységének kedvezett, a párt vezető szerepének gyengítését szolgálta. Azonban semmi esetre sem érthetünk egyet olyan véleményekkel, melyek összefüggésben teljesen negatívan értékelik a Csemadok KB 1968.3.12-i állásfoglalását és a nemzetiségi viszálykodásért csak a Csemadokot téve felelőssé. Tény, hogy nem számoltunk egyes lapok helytelen elfogultságával. Meg kell említenünk, hogy a sajtóban megjelent józan és jóindulatú cikkek mellett, mint pl. doc. Juraj Zvara írása, megjelentek nemkívánatos ellentéteket keltő hisztérikus cikkek is, amelyeket Olšinský, Gáfrik, dr. Okály írtak, melyek alapján csak elmélyült a szlovák és a magyar dolgozók között az ellentét, és így egymással szembe kerültek. A Csemadok nem vette kellően figyelmbe Leninnek azt az intelmét, hogy a nemzetiségi kérdést is fejlődési folyamatában kell látnunk, hogy az objektiv történelmi, társadalmi, kultúrális és pszichológiai tényezők alapos, sokoldalú elemzése és figyelembevétele az egyedüli célravezető út. Ennek ellenére sem állíthatjuk, hogy a súrlódást egyedül kiváltó ok a Csemadok márciusi állásfoglalása volt. A tényleges okot a párt akkori vezetősége néhány tagjának opportunizmusában, gyengeségében és jobboldali szocialistaellenes és nacionalista erőknek teret engedő szerepében kell látnunk. Ezt az állításunkat több tény is bizonyítja, de csak egyet említsünk, vegyük Oldřich Švestky elvtársnak a Tribuna 36. és 37. számában írt cikkét, melyben „Mi történt Csehszlovákiában 1968- ban” elemzi az akkori eseményeket.
 
Járási bizottságunk elnöksége a mai szemmel nézve és a tényeket ismerve hiányolja és hibásnak látja azt, hogy a Csemadok KB március 12-i állásfoglalása nem volt pártvonalon letárgyalva és magában a Csemadok szervezetben működő kommunisták nem voltak kellően felkészítve, miáltal több helytelen dolog elkerülhető lett volna. A Csemadok KB márciusi állásfoglalását a JB is megvitatta és helyeselte az 1968.3.16-i ülésén. Az állásfoglalás megtárgyalása után a Csemadok KB irányelve értelmében elfogadtunk mi is egy rezolúciót, melyet a járási pártbizottságra és a járási nemzeti bizottságra juttattunk el.
 
Meg kell mondanunk, hogy az akkori túlfűtött hangulatban a JB-n elhangzott viták alapján a rezolúcióba nálunk is bekerült olyan megfogalmazás, amely túlhajtott, teljesíthetetlen volt a rehabilitációval kapcsolatban az 1945-48-as időszakból. Járási elnökségünk javasolja a JB-nek ezen kitételt törölni a beadványból. A Csemadok KB és JB-unk körlevele alapján az alapszervezeteink is megtárgyalták a márciusi állásfoglalást és nagyrésze mellette foglalt állást. Helyi szervezeteink közül a JB-ra 19 küldött beadványt, amely beadványukat eljuttatták a járási pártbizottságra is. Ezek a következő helyi szervezetek voltak: Ipolyság, Sáró, Kéty, Nyirágó, Zseliz, Garamgyörgy, Garamsalló, Fegyvernek, Bese, Ipolyvisk, Marosfalva, Ipolybél, Deménd, Palást, Nagyod, Szalatnya, Mohi, Léva, Kálna. A már említett tények és hiányosságok alapján történhetett meg, hogy a helyi szervezeteink beadványaiba is bekerültek túlhajtott megfogalmazások, mint a rehabilitáció követelése az 1945-48-as évekből, sőt voltak, akik ennél is tovább mentek és kérték, hogy a Csemadok legyen érdekvédelmi szervezet. Ilyen megfogalmazások voltak a szalatnyai és ipolyviski beadványokban. Járási elnökségünk ismerve a tényeket úgy irányítja a helyi szervezetek vezetőségét, hogy ezek is értékeljék át az 1968-69-es évekből az esetleg túlhajtott, nem reális követeléseket vonják vissza a beadványból.
 
Csak az akkori túlfűtött légkörben történhetett meg az olyan állítás kitalálása is, hogy JB-unk néhány tagja, de különösen a zseliziek magyar nemzetiségű járást akartak alakítani. Ezen állítás alaptalan vád, kitalálás valamely rosszhiszemű egyének részéről. Volt még egy beadvány eljuttatva a járási pártbizottságra és a JNB-re 1969.2.13-án, amelyben javasoltuk a járási szervekben a magyar nemzetiségű dolgozók képviseletét, melyet az akkori KB funkcionáriusai, Dr. Szabó és Dobos elvtársak javaslatára készítettünk el. Miután ezek a javslatok nem raálisak és időszerűtlenek, javasoljuk, hogy ezen beadványunkat tekintsék tárgytalannak össztársadalmi érdekből.
 
A járási pártbizottság ideológiai osztálya felveti, hogy voltak egyes alapszervezetek, ahol ifjúsági klubokat szerveztek, s ezáltal az ifjúság egységét megbontották. Meg kell jegyeznünk, hogy a JB elnökségének és a Csemadok KB-nak e téren nem mindég egyezett a nézete. A Csemadok KB irányelve alapján is a Csemadok keretein belül óhajtottak és szerveztek klubokat, ami már régebbi keletű és nem 1968-ban indult meg, és csupán csak a Csemadok tagokra vonatkozott. Járási bizottságunk elnökségének nézete az volt, hogy amennyiben az ifjúság támogatására jobb előfeltételei vannak a CSISZ-nél, akkor itt építsék ki a klubokat. Az igaz, voltak törekvések az akkor megalakult központi szervek részéről járásunkban Grendelen keresztül, akivel a Csemadok JB funkcionáriusainak több esetben voltak vitái és nem értettünk egyert ténykedésével. Ami illeti az iskolaügy problémáját, igaz, voltak e téren is különböző kérelmek. Különösen ami illeti a szakiskolát, tanonciskolát, ovodát stb. nyitását magyar nyelven. Itt meg kell mondani, hogy ezen ügy a JNB iskolaügyi szakosztály hatáskörébe tartozik. JB-unk ennek tudatában volt és jelenleg is tudja, azonban kihangsúlyozzuk, hogy fontos lesz a jövőben ezen kérdést a helyi követelményeknek és lehetőségeknek megfelelően és nem csupán adminisztratív úton intézni. No lehetetlen a főiskolák minden vonalon való megnyitása, mely kérelmek túlhajtottak voltak és ezt még abban az időben is JB-unk megindokolta.
 
Ha a Csemadok JB munkáját értékeljük, nem volnánk objektívak, ha nem mutatnánk rá járási bizottságunk tagjainak hiányosságaira is. Nem mondhatjuk azt, hogy nem lett volna olyan tagunk, akik az akkori légkörrel egyidőben nem lettek volna túlfűtöttek, különösen ami a nemzetiségi kérdés rendezését illette. Azonban meg kell mondanunk, hogy egybevéve járási bizottságunk teljesítette internacionalista feladatát az 1968-69-es években is, ebben az időben is a párt politikájának platformján állt. A párt helyes politikáját igaz, csak úgy lehet teljesíteni, ha ezt a Csemadok járási bizottságában levő tagok, de különösen a kommunisták a legkritikusabb időben is helyesen látják. S meg kell mondanunk, hogy járási bizottsági tagjaink közül sokan vannak, akik 1968 március utáni időszakában, augusztus előtt és után is helyesen látták és irányították a Csemadok munkáját, úgy politikai, mint kultúrális téren becsülettel a Csemadok érdekeit teljesítették. Ezek közé sorolhatjuk Maczák, Patassy, Pásztor, Nagy mérnök, Kender, Somogyi, Szebellai, Furinda, Bajkay, Banda, Csontos, Dobrovicky, Molnár, Sánta, G.Tóth, Vilcsek elvtársakat. Járási bizottságunk tagjai közül közepesen minősíthetjük Nyustyin, Dr. Császár, Nyírőné, Turay, Drozdik, Grébner, Kassai, Kovács, Szilvás, Tipray, Veres, Bartal elvtársakat. Sajnos, vannak járási bizottsági tagjaink, akiknek munkájában bizonyos passzivitás mutatkozott, ez különösen a JB ülésen való részvételben mutatkozott meg. Ilyenek voltak: Mikus, Száz, Tóth L., Göbő, Gerő, Csenki, Gaál, Imre, Pető és Léhnerné. Mint fentebb említettük, sajnos voltak olyan vezetőségi tagok is, akik ebben az időben, vagyis 1968-69-es évben a felszólalásaik alapján olyan megfogalmazásokat javasoltak a rezolúcióba, mint az 1945 -48 rehabilitáció, sőt, hogy ki hová járassa a gyermekét iskolába, taníthat-e olyan tanító az iskolán, akinek gyermeke más iskolába jár, milyen legyen a területi átszervezés stb. Ezek közé tartoztak Újvári, Varga, Danis mérnök, Korpás, Lovicsek, Csekei elvtársak. Meg kell azonban mondanunk, hogy a nevezett elvtársak, a passzívak csakúgy, mint az utolsó csoport tagjai, soha nem voltak a Szovjetúnió és a Párt ellen, éppen ellenkezőleg, az augusztus előtti és az augusztusi napokban szilárdan a párt és az internacionalizmus pozícióin álltak. ( Ez a mondat a 3. variánsban tollal át van húzva és a későbbiekben így szerepel: Azonban meg kell mondanunk azt is, hogy ezen említett járási bizottsági tagjaink az előző időszakban aktív munkát fejtettek ki a Csemadokban és védték a párt vezető szerepének betartását, csupán ezen kritikus helyzetben való fellépéseik ártottak a járásunk szlovák és magyar dolgozói közös együttélésében.) Ami magát az augusztusi napokat illeti, meg kell mondanunk, hogy járási bizottságunk nagyon pozitívan foglalt állást, különösen ami a Varsói Szerződés tagállamainak segítségét illeti hazánkban. Járási bizottságunk egyetlen olyan felhívást nem fogalmazott meg, melyet vissza kellene vonni, sőt felhívást intéztünk 1968. augusztus 23-án tartott elnökségünkről a Csemadok vezetőségéhez és tagságához, melyben nyugalomra és a munkához való becsületes hozzáállásra hívtuk fel tagjaink figyelmét. Járási bizottságunk pozitívumaként könyvelhető el, hogy 1968. augusztus 29-én a Csemadok épületén a csehszlovák mellett ott lengett a szovjet zászló is, mely az akkori időben igen kevés épületen volt kitéve. Járási bizottságunk és az elnökség határozatainak, felhívásainak értékelésekor megállapíthatjuk, hogy járási bizottságunk és az egész szövetségünk az 1968. augusztus 27-i Moszkva-i megállapodástól aktív támogatója a párt konszolidációs törekvéseinek… Járási bizottságunk, figyelembe véve a Csemadok KB irányelveit, határozatait a következő időszakban leszögezi és hangsúlyozza:
 
-szövetségünk szilárd elhatározása, hogy két évtizedes hagyományaihoz méltóan a marxizmus-leninizmus eszméje alapján végezze további munkáját
 
-minden tevékenységünket a csehszlovák társadalom vezető ereje, a CSKP politikájának szellemében végezzük
 
-szövetségünk hagyományaihoz hűen ápoljuk és elmélyítjük Csehszlovákia valamint a Szovjetunió és a szocialista országok nemzeteinek és nemzetiségeinek internacionalista kapcsolatát és barátságát
 
-harcot folytatunk a szövetségünkben megnyilvánuló jobboldali nacionalista nézetek, kispolgári radikalizmus stb.ellen
 
-a Csemadok tevékenységének továbbra is alapvető célja és feladata a kulturális népnevelő tömegmozgalmi munka biztosítása.
 
Határozat:
 
Hogy járási szervezetünk teljesíthesse a fenti feladatokat az elkövetkezendő időszakban és továbbra is a Nemzeti Front szilárd láncszeme lehessen, az alábbi feladatokat hajtjuk végre:
 
1.Visszahívjuk az elnökségből Csekei E.-t és úgyszintén javasoljuk a KB-nak, hogy a fentiek alapján mérlegelje a KB-ban való tagságát
 
2.Az elnökségben végzett passzív tevékenysége miatt visszahívja az elnökség tagjainak soraiból Dr.Pompos, Dr. Császár, Nyirőné, Göbő ás Varga kultúrtársakat
 
3.Javasoljuk a vezetoségnek feltölteni az elnökséget a következő kultúrtársakkal: M.L.,D.I.,T.L.,Ny.F. és B.B.
 
4.Amnnyiben a járási vezetőségi tagjaink közül passzív hozzáállást tanusítottak Csenki D., Léhner L.-né, Sz.Á. és N.S., javasoljuk a nevezetteket a járási vezetőségből visszahívni.
 
5.Egyrészt a JB munkájában való passzív hozzáállásért, másrészt azért, hogy a párt megvonta tőle a bizalmat, vagyis ki lett zárva a pártból, javasoljuk a Csemadok KB-nak, hogy Ú.S. munkáját értékelje és egyben mérlegelje a Csemadok KB-ban való tagságát.
 
6.Ugyancsak javasoljuk a KB-nak, hogy mérlegelje Korpás P. KB tagunk munkáját, amennyiben járási méretben passzív magatartást tanúsít (ez a pont tollal át van húzva)
 
7.JB-unk megbízza az elnökséget, hogy vegye fel a kapcsolatot a KB titkárságával és tárgyalja meg a járási titkár tisztségének kérdését, valamint Csekei E.-nek az apparátusból való visszahívását és a munkaviszony megszüntetését.”
Így. Megint egy csomagban a szép elvek és a belőlük fakadó gyakorlat. Most azért javasoltak visszahívni, mert passzív voltam és kizártak a pártból. A pártból pedig azért zártak ki már korábban, mert túl aktív voltam – mint később kiderült, „nacionalista téren” is. Íme, a kör négyszögesítése internacionalista normalizációs módon.

Persze nem hagytam ezt sem annyiban, elmentem a csemadokos bizottság minden tagja után. Az elsőt a párt központi bizottsága jelölte a csapatba, ő felügyelte úgymond politikailag a történéseket, ám nekem azt mondta, ő jelen sem volt az üléseken. „Opýtaj sa svojich” – mondta.

A csapat másik tagja esküdözött, hogy ő csak szlovákra fordította az anyagokat, a tartalmukba nem szólt bele, azt sem tudja, volt-e egyáltalán közös ülése a csoportnak. A harmadik, a szakelőadó azt mondta, hogy ő csak leírta a szöveget úgy, ahogy az elnök lediktálta. Ezt el is hittem, nyelvi szempontból eléggé primitív szövegeket hoztak össze. A járási Csemadok-titkár már nagyobb bűntudattal védekezett.

– Én mondtam az elnöknek, hogy ebből baj lesz, én mondtam neki, de nem hallgatott rám – nézett rám ijedten. – Azt mondta, csend legyen, ezt így kell megcsinálni.

Egy levelet is megfogalmazott hirtelenjében, hogy „tisztázza” a képet. Ebben a levélben írásban hazudtolta meg a saját maga által írt jegyzőkönyv tartalmát. A vele való találkozás időpontjában sajnos még nem voltak birtokomban a fenti jegyzőkönyvek, így nem tudtam szembesíteni őt az általa jegyzőkönyvezettekkel.

„Kedves H. elvtárs! Ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak, de szükségét látom, hogy írjak, mivel is a következő dologról van szó. A Csemadok KB elnökségi ülés utáni napokban felkeresett Ú.S. elvtárs, aki teljesen felháborodva azzal jött be az irodába, hogy szerinted mi állítottuk, hogy a pártból való kizárása nacionalista megnyilvánulások végett is történt. Nem tudom, ki volt az a személy, aki ezt állította, de tudomásom szerint P. elvtárs a pártcsoport ülésén is kihangsúlyozta, hogy Ú.S. az iskola terén elkövetett hiányosságaiért lett kizárva a pártból és nem a nemzetiségi politikában vallott helytelen nézeteiért, vagy a Csemadokban végzett esetleg helytelen munkája miatt. Ilyenről mi sem tudunk. Kérlek, ezt a kijelentésedet mire alapozod és lehetőleg ne hivatkozz olyan dolgokra, amelyek alaptalanok. S.L. titkár”

Fogtam magam és elmentem az elnök után, aki egyébként egy jobb sorsra érdemes iparos ember volt, csak épp a kultúráról nem tudta, eszik-e vagy isszák. Az ötvenes évek végén húzták őt elő munkáskáderként, s tették meg néhány városi intézmény igazgatójává. Természetesen beléptették a pártba, elküldték mindenféle gyorstalpaló tanfolyamokra is. Ha az egyik igazgatói székben problémái akadtak, áttették őt egy másikba. Megbízható elvtársnak számított, s ezek jelentéktelen városi intézmények voltak, itt nagy károkat nem lehetett okozni. S mivel magyar nemzetiségű volt, megválaszttatták őt a Csemadok járási elnökének is. Csúnyán beszélt magyarul, primitív, konyhanyelvi szinten, néha kín volt hallgatni, ahogy kereste a szavakat. Ez is beleillett a képbe: az ő igazi feladata valószínűleg az volt, hogy elidegenítse a magyarokat a kulturális szervezettől, de tágabb értelemben talán az egész magyar kultúrától is.

Nem rajta múllott, hogy nem sikerült, bár hasonló csinovnyik elvtársak később, a normalizációs időszakban még nagyobb károkat okoztak nekünk. A magyar iskola igazgatónője például, aki fennhangon küldte a szlovák iskolákba az elsősöket beíratkozáskor. Az unokabátyja, aki egy közeli községben volt iskolaigazgató, akkor nyitott szlovák osztályt három elsős számára az általa igazgatott magyar iskolában, amikor a saját gyereke vált iskolakötelessé.

– Színvonalas képzést akarok adni a gyerekemnek – válaszolta, amikor megkérdezték, miért teszi ezt, miért nem hisz a saját iskolájában, illetve miért nem tud – ha már saját maga kételkedik benne – színvonalas képesítést nyújtani az általa igazgatott intézményben.

Igen, a megnyomorított lelkekről beszélek, a diktatúra csendben kimondott vagy csak szó nélkül érzékeltetett elvárásairól, a szolgalélek-attitűdről,amely oly meghatározójává vált a hetvenes-nyolcanas évek valóságának. Azokról az időkről, amikor a város vezetői mégcsak véletlenül sem lehettek a város polgárai, nehogy érzelmileg kötődjenek akár az épületekhez, akár a város szellemiségéhez, történelméhez, vagy a lakosság hagyományaihoz. Idegeneket hoztak az ideológiailag motivált városátépítési programok megvalósítására, ami a gyakorlatban általában a történelmi városmagok ledózerolását és helyükbe lélektelen betonmonstrumok felépítését jelentette. „A burzsoá hagyományokat el kell tüntetni, mi a modern, szocialista ember városait akarjuk felépíteni” – hangzott az ideológia. A magyar gyökerű városokban ehhez még egy – hangosan ki nem mondott – szlogan társult: minél több Bratislavát, Košicét, Levicét, Lučenecet tudunk felépíteni, annál kevesebb Pozsony, Kassa, Léva, Losonc marad. Történelem alulnézetből? Ez is szempont volt az internacionalizmus paplanja alá bújtatott szocinacionalizmusnak azokban az időkben.

Elmentem tehát a Csemadok elnökéhez, nyíltan elmondtam neki, hogy ismerem az értékelés mind az öt változatát.

– Most pedig szépen elmondod nekem, mitől vagyok én nacionalistább másnál – szegeztem neki a kérést.
Nyeglén válaszolt, nem kedveltük egymást, mindig is utáltam a primitívségét, s azt az állandó izzadságszagot is, amelyet magából árasztott. Az unszimpátia a jelek szerint kölcsönös volt: ő meg az állandóan furkálódó, piszkálkodó elemet utálhatta bennem. A mellébeszélése azonban feldühített.

– Nem idétlenkedni jöttem – üvöltöttem rá. – Mondd meg, mi van e mögött az egész mögött!

Továbbra is próbálta csűrni-csavarni a dolgot, kiabáltunk egymásra, izzott korülöttünk a levegő. A felesége ijedten nyitott be a szobába, hogy már csak meg ne öljük egymást. A végén, jó négy órás eszmecsere után kibökte, hogy az elvtársai szorították rá őt, meg kellett tennie.

– Sándor, ne haragudj – fogta már szinte könyörgőre -, ha tényleg ismered mind az öt változatot, tudnod kell, hogy nem akartunk senkinek rosszat okozni. Az első változatban egy nevet sem találsz. De látod, a múlt héten behívattak és azt mondták, vagy megteszem, vagy engem zárnak ki a pártból. Sanyi, nekem gyerekeim vannak. Meg kellett tennem.

– És nekem nincsenek gyerekeim, te szemét? – szinte fröcsögött rá a nyálam. – Az én négy gyerekemmel mi lesz, téged ez nem érdekel?

Üvöltöztünk még egy darabig, majd otthagytam őt. Akkor már tudtam, hogy ebből nem mászhatok ki.
Nem voltam egyedül, persze. Velem együtt akarták kizárni például a zselizi iskola igazgatóját is. Neki viszont a jelek szerint jobb összeköttetései voltak, maradhatott, de szörnyen meghurcolták őt. Évekig rászálltak, mindenféle ellenőrzésekkel nyaggatták. Akkor azt hittem, ő járt jobban. Azóta tudom, hogy nem: hat év múlva infarktusban meghalt.
Az igazság az, hogy tudtam én, mi történik velem és körülöttem, csak éppen elhinni nem akartam, megemészteni nem tudtam. Szívem szerint még arra a szerencsétlen Csemadok-elnökre sem tudtam haragudni. Az igazság ugyanis az, hogy két nappal azután, hogy a járási pártbizottság elnöksége kizárt a pártból, behívatott magához a járási ideológiai titkár. Furcsállottam a dolgot, az is furcsa volt, hogy este nyolckor akar velem beszélni a pártbizottságon. Ám a remény meg a kíváncsiság nem engedett otthon maradnom. Mi van, ha mégis meggondolták magukat, álmodoztam. Soha meg nem bocsátanám magamnak, hogy esetleg az én keményfejűségem miatt nem tudtuk korrigálni ezt a buta történetet.
Elmentem hát a találkozóra. A titkárt ismertem, ám az irodájában ott ült egy másik férfi is, viszonylag fiatal, az egész beszélgetés alatt egy szót sem szólt, csak engem nézett. A beszélgetés egyébként nagyon rövid volt. Azt mondja a titkár:

– Šanko môj, gondolkodtunk ezen a te ügyeden. Elképzelhető, hogy lehetne itt még valamit tenni.

Felcsillant a szemem. Nézd csak, gondoltam naivan. Mégiscsak rájöttek, hogy túllőttek a célon.

– Mondok neked három nevet – nézett rám, s kimondta hangosan a három nevet. A Csemadok járási elnökéét és két igazgató kollégámét.

– Kellemetlen alakok, túlságosan nagy a szájuk. El kellene beszélgetnünk róluk.

– Mit akartok velük? Mit mondjak én róluk? – kérdeztem tettetett naivitással.
– Néhány kijelentésük, néhány támadható cselekedetük biztos van – szinte megpróbált szuggerálni engem. – Egyszóval elmesélsz nekünk néhány történetet velük kapcsolatban, mondasz néhány adatot és visszakapod a pártkönyvedet.

– Nem mondok semmit, nem is tudok róluk semmit – vágtam oda nekik dühösen.

– Különben is, én nem vagyok spicli.

– Nem? – nézett rám a titkár gúnyos tekintettel. – Ilyen körülmények között nincs miről tárgyalnunk. Még találkozunk – nézett utánam, ahogy becsuktam magam után az ajtót.