Harmatos reggelek álmai

 

Azt hittem, azzal, hogy kizártak a pártból, leváltottak az igazgatói posztról, s áthelyeztek egy másik iskolára, véget ért a kálváriám. Az élet megy tovább, próbáltam meg vigasztalni magamat, nem okvetlenül szükséges a boldogsághoz, hogy az ember igazgató legyen. Megpróbálok más területeket találni magam számára.

Tévedtem, többszörösen tévedtem. Fantasztikus, hogy az élet – még a diktatúra is – mennyire képes felülírni az ember fantáziáját!
Megint rá kellett jönnöm, mennyire sérülékeny is az ember, milyen gyorsan tönkretehető nemcsak a természetfeletti erők, de a másik ember által is.

Először is azt kellett megtapasztalnom, hogy kezd elfogyni körülöttem a levegő. Apróságokon vettem ezt észre. Mindig aktív ember voltam, munka nélkül nem lehettem meg – s most egy csomó szabadidő zuhant a nyakamba. Kezdeni akartam magammal valamit, gondoltam, magasabb képesítést szerzek. Rögtön azután, hogy kizártak, elmentem Budapestre, s beíratkoztam az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Persze tudtam, hogy a felvételi termínusokat lekéstem, ezért gondoltam, a legjobb lesz, ha személyesen járok utána. Nagyon kedvesek voltak, azt mondták, ha hozok Pozsonyból egy jóváhagyást az oktatásügyi minisztériumból, fel vagyok véve. Rögtön intézkedtem, a következő Csemadok KB elnökségi ülésen megkértem a mellettem ülő miniszterhelyettest, tudna-e segíteni az ügyben.

– Természetesen – mondta -, kell egy beleegyezés a járás iskolaügyi osztályától, s egy kérvény részedről, amelyben megindokolod a kérést, és azonnal elintézzük. Nekem küldd el személyesen, rögtön elviszem az illetékes osztályvezetőhöz, minden rendben lesz, ne félj.

Hazajöttem nagy lelkesen, másnap elmentem az iskolaügyre, s ott az osztályvezető – akinek egyébként sok kifogásolható megnyilvánulása volt 68 után – azonnal aláírta. Ezen kellemesen meglepődtem, bár volt egy olyan érzésem, hogy némileg tapasznak szánták, elégtételnek, gesztusnak a részükről. Ez az osztályvezető ugyanis húsz évig atyaúristen volt az oktatásügyben, minden tanítónak görcsbe rándult a gyomra, ha csak hallotta a nevét. Most valami miatt túllépett a saját árnyékán, amivel kellemesen meglepett. Egy pillanatra úgy éreztem, újabb esély nyílt előttem.

Megírtam a kérvényt is, azonnal elutaztam Pozsonyba, nem akartam a postára bízni a dolgot. Személyesen adtam oda a miniszterhelyettesnek, rendben van Sanyikám, mondta, három nap múlva megkapod a jóváhagyást. Hazajöttem, teli tervekkel, kezdtem már hozzászokni az új helyhez – s vártam a postát. Eltelt egy hét, két hét, nem jött. Kicsúsztam a termínusból, amit az Eötvösön adtak, fogtam magam, felmentem Pozsonyba. A miniszterhelyettes azonnal fogadott, kedvesen hellyel kínált. Mondom, mi a probléma, meglepődött.
– Te, becsületszóra magam vittem el az illetékes osztályvezetőhöz, azt ígérte, másnap küldik a választ egyenesen neked. Várj csak, megkérdezzük Betákot, a központi magyar tanfelügyelőt.

Ez az Beták szintén Csemadok KB elnökségi tag volt, a harmadik faluból származott a Garam mentéről. Ő volt az, aki azon az ominózus dunaszerdahelyi konferencián a magyarul elmondott szövegemet tolmácsolta a kulturális miniszterhelyettesnek. Ő figyelmeztetett arra is, hogy a felszólalásom nem aratott nagy sikert az elvtársnál.

Ami most következik, az volt a legnagyobb pofoncsapás, ami abban az időben ért. Ott ültünk tehát a két Csemadok KB elnökségi tag egymás mellett, viszonylag jó hangulatban, nyílt az ajtó, megjelent Beták, szervusz, szervusz, paroláztunk vele is, mosolyogtunk.

– Foglalj helyet – mondta neki a miniszterhelyettes.

– Parancsolj – mondta amaz -, mi a probléma, miben segíthetek?

A miniszterhelyettes ránézett.

– Te Imre, kérlek, a Sanyinak azt a jóváhagyást elküldtük, ugye?

Csönd.

– Na mi van, miért vagy csendben, nem emlékszel, magam adtam oda neked s kértelek, intézzétek el minél gyorsabban. Az Eötvösön akar tanulni, nem emlékszel?

– Emlékszem.

– S elküldtük, nem?

Csönd, talán öt másodpercig.

– Nem küldtem el.

– Hogyhogy nem küldted el? – nézett rá megütközve a miniszterhelyettes. – Hiszen a főosztályvezető aláírta, nemde?

– Aláírta.

– Akkor pedig mi van?

– Én nem küldtem el.

– Hogyhogy nem küldted el?

Hosszú szünet, a miniszterhelyettes értetlenül nézett rá.

– Nézd István – mondta a Beták lassan -, ha te vállalod, hogy egy ilyen opportunista személy az Eötvösön tanuljon, az a te dolgod, de én nem vállalom.

Döbbenet szállt közénk, majd megszólalt a miniszterhelyettes, meglepetést színlelve:

– Sándor, ne haragudj, de én nem tudtam, hogy te opportunista vagy. Így azért más a helyzet.

Beták felállt.
– Mehetek?

– Igen, köszönöm, hogy bejöttél.

Akkor már Beták nem is köszönt, csak megfordult és kiment az irodából. A miniszterhelyettes pedig felállt és azt mondta:
Sanyi ne haragudj, én erről nem tehetek.
Ez volt az első olyan pillanat, amikor azt hiszem, sírtam, kijöttek a könnyeim. Pedig nem szoktam, tényleg nem.
A teljes képhez persze az is hozzátartozik, hogy mi a Betákkal ismertük egymást jóval korábbról. Egyszer lent volt központi ellenőrzésen mint tanfelügyelő, azután este bent szórakoztak Léván. Többen voltak ott a járásból, igazgatók is. Késő este telefonon felhívtak, nem vinném-e őket haza. Ez persze akkor történt, hatvannyolc első felében, amikor még igazgató voltam. Miért ne, válaszoltam. Autóba ültem, az egyik igazgatót kitettem Zselizen, a másikat Oroszkán, s vittem tovább a Betákot Kéméndre, mert ő onnan származott. Akkor eléggé barátságos hangnemben elbeszélgettünk, és én valami olyasmit találtam mondani neki, hogy ha neked lennék, a központi tanfelügyelőséget nem vállalnám el.
– Miért? – kérdezte meglepetten.
– Négy gyereked van és mind a négy szlovák iskolába jár. Neked jó példát kellene mutatnod, nem ilyet. Ne haragudj, de ezt mi itt lent nem nézzük jó szemmel.
– Nézd Sanyi – mondta erre-, te is tudod, hogy szlovák a feleségem. Én keveset vagyok otthon, a feleségem foglalkozik a gyerekekkel. Én most ezért nem lehetek tanfelügyelő?- kérdezte.
– Én nem lennék, ha neked lennék – mondtam erre.
Ilyen beszélgetések megtörténtek járási szinten is, bár azt is sejtettem, hogy a bizalmas körben elmondott vélemények visszajutnak a címzettekhez. De nem bántam, a belső feszültség hajtott, ezért volt az, hogy gyakran szemébe mondtam sokuknak a véleményemet, s ha a helyzet úgy hozta, nyilvánosan prezentáltam is azt. Ilyen szempontból érthetőbb, hogy az történt velem, ami, s úgy, ahogyan. Hiszen azért súlya volt akkoriban az ilyen kijelentéseknek. Az a bizonyos igazgató is, aki a saját gyerekei számára hozott létre szlovák osztályt, amikor megtudta, mit mondtam erről nyilvánosan, megállt nálam, akkor még Csatán, hogy elbeszélgessünk. Aztán egyszer csak, mintegy véletlenül, rákérdezett, igaz-e, hogy ilyet mondtam róla nyilvánosan. Mondom, igaz, s akkor az egészet még egyszer, jóval keményebb változatban az arcába vágtam. Ő megpróbált magyarázkodni, én meg azt mondtam erre, mosakodhatsz nekem, ahogy csak bírsz, te is olyan jól tudod, mint én, hogy a tanító – és még inkább az igazgató – falun példakép kell, hogy legyen.
– Te lehetsz jó tanító, de ilyet nem tehetsz, az ilyesmit megbocsátani nem lehet, ez árulás, bűntett a falu népe ellen is.
Ez a téma persze felmerült országos szinten is, s más magas beosztású magyarokat is érintett, sok vita volt körülötte.
Még egy sztori későbbről, a zselizi évekből. Ott is megpróbáltam irodalmi színpaddal foglalkozni, hogy lekössen magam. Akkortájt a Csemadok képes hetilapja meghirdetetet egy pályázatot irodalmi színpadi összeállításra. Fogtam magam, megcsináltam, beküldtem. A pályázat természetesen jeligés volt. Egyszer csak megjelent nálam a Csemadok új központi titkára.
– Sanyi, te küldtél be összeállítást a pályázatra? – kérdezte.ű
– Miért kérded? – próbáltam meg kibújni az egyenes válasz elől.
– Te is tudod, ne hülyéskedj. Azt mondd meg, küldtél-e vagy sem. Amelyik Nagy Lászlóval kezdődik a tiéd, ugye?
Nem volt mit tenni, beismertem.
– Akkor jól gondoltuk, nagyon a te stílusod, meg aztán Zselizen volt postára adva, s itt nem terem annyi irodalmár. Jó az összeállítás, meg fogja nyerni a pályázatot. De értsd meg, nem szerepelhet a te neveden. Szeretnénk kiadni, beszéld meg egy barátoddal, akinek a nevén futhatna.
Így is lett, a barátom viszont, aki átvállalta, sokáig neheztelt rám, amiért ilyesmibe belerántottam. Egyszeriben ugyanis országos hírnévre tett szert, mindenféle rendezvényre hívták, zsüritagnak, előadónak, nem győzte megfogalmazni a kibúvókat, miért nem megy el egyikre sem. Az én nevem pedig húsz éveig nem jelenhetett meg sehol nyomtatásban, még az iskolai belső használatra szánt újságokban sem. Eleinte persze ezt sem érzékeltem pontosan, küldözgettem írásokat a központi lapokba is. Meglepett, hogy amíg addig mindig megköszönték és azonnal leközölték, most még csak nem is válaszoltak. Amikor pedig alkalomadtán rákérdeztem, miért van ez így, megvonták a vállukat.
– Nézz körül – mondták. – Vedd már észre, hol, milyen viszonyok közt élünk.

Valahol ez a találkozó járt a fejemben, amikor nemet mondtam. Ha igazgató nem is lehetek, tanítani azért csak taníthatok. A szakmámat jól el tudom végezni, ezt mindenki elismeri, gondoltam.
Vitatkoztunk még egy sort, a végén azt mondták, rendben, akkor majd elküldik a felmondásomat. Megvallom őszintén, nem hittem el. Úgy látszik, amikor az ember nagy bajban van, a realitásérzéke is csődöt mond. Nem hittem el és nem is tettem semmit ellene. Május végén persze megkaptam minden további nélkül. Először nem akartam hinni a szememnek, aztán azonnal bíróságra adtam az ügyet. Meg voltam győződve róla, hogy a lépés jogtalan. Pert indítottam az iskolaügyi osztály ellen.
Sokáig csönd volt, húzták-halasztották az ügyemet. Szeptembertől persze már nem taníthattam, munkám sem volt. A sógornőm a járási bíróságon dolgozott, egyszer csak jön utánam, hogy a bíróság elnöke szeretne velem beszélni, egy nappal a kitűzött tárgyalás előtt. Megint a naivitás: az első reakcióm az volt, hogy lám, rájöttek, most igazán túllőttek a célon, bizonyára egyezkedni akarnak. Bementem hozzá, négyórás eszmecsere lett belőle. Az elején nagy lóról beszélve arra akart rávenni, vonjam vissza a beadványomat. Határozottan nemet mondtam. Minden oldalról próbált hatni rám, még olyanokat is mondott, hogy most biztosan nincs sok pénzem, minek verem fölösleges kiadásokba magam. Értsem meg, nincs ennek semmi értelme, hogy fognak rám nézni a következő munkahelyemen is, milyen véleményük lesz róla, hogy pereskedek a volt munkaadómmal. Én azonban hajthatatlan maradtam, azt mondtam, neki is tudnia kell, hogy engem jogtalanul bocsátottak el. Most már nem igazán érdekes, hogy a pártból jogtalanul vagy jogosan zártak-e ki, de innen jogtalanul küldtek el, ez megkérdőjelezhetetlen, s én nem fogadom el, hogy velem úgy bánjanak, mint egy darab koszos ronggyal. Én ez ellen minden törvényes eszközzel tiltakozni és küzdeni fogok.
Rám nézett, furcsa, világoskék szemei voltak.
– Maga úgy gondolja, hogy még visszakerülhet tanítani? – kérdezte, le nem véve rólam a tekintetét.
– Mivel az elbocsátás jogtalan, igen – mondtam határozottan. – Ha van ebben az országban jog, akkor igazam itt csak nekem lehet – tettem hozzá mély meggyőződéssel.
Elhallgatott, hosszan nézett engem.

– Jó – mondta, talán két perc elteltével. – Nézze, maga intelligens ember, akkor most ne úgy beszéljünk egymással, mint a bíróság elnöke és a kliens, hanem mint két értelmes ember, akik szót akarnak érteni. De előtte ígérje meg nekem a becsületére, hogy amiről most szó lesz, az közöttünk marad, rendben?
Megígértem.
– Nézze, először is: ez politikai ügy, ezt senki más nem tárgyalhatja, csakis a bíróság elnöke. Nekem ez nagyon kellemetlen, higgye el, de nem adhatom másnak.
Másodszor: maga ezt a pert soha nem fogja megnyerni, ha százszor igaza lenne, akkor sem. Tudja mi lenne abból, hogy egy kirúgott kis tanító pert nyerne az állam egyik intézményével szemben? El tudja képzelni, másnap hová mehetnék én?
Egyetlen bíróság közelébe sem, az biztos.
Harmadszor: tudja, mi fog most következni? Belátható időn belül be sem fejezzük az ügyet.
– Hogyhogy nem fejezzük be, hiszen holnapra van kitűzve a tárgyalás? – kaptam fel a fejem.
– Maga ennyie naiv? – nézett rám csodálkozva. – Nézze, holnap nem jön el az iskolaügy képviselője valamilyen halaszthatatlan ügy miatt, el kell napolnom a tárgyalást. Ezt már most tudom.Az új tárgyalást két vagy három hónap múlva tarthatjuk, akkor ugyanaz fog történni. Így fog ez menni addig, amíg nem szereznek maga ellen valamilyen bizonyítékot, mondjuk, hogy valóban nacionalista, vagy találnak valami mást. Érti? Rengeteg kellemetlenségben lesz része és a végén úgyis elveszíti a pert.
Most meg én néztem rá hosszan.
– Nos? – kérdezte.
– Nem – mondtam, összeszorított ajakkal. – Nem vonom vissza.
Folytattuk, újból megpróbált a lelkemre beszélni, hasztalan. Egyszer csak témát váltott.
– Igaz, hogy az idén fog érettségizni a fia?
– Hogy jön ez ide? – háborodtam fel.
– Mindent tudnak magáról.
Így mondta, többes szám harmadikban, s nézett rám.
– Ne húzzon ujjat velük.
– Kiről beszél? – kérdeztem undorodva. – Én a járási biróság elnökéhez jöttem, miután ön bekéretett. Kiről beszél most?
– De uram – nagyon puha volt a hangja. – Tudja, hogy mi itt csak kis csavarok vagyunk. Kis csavarok a nagy gépezetben, maga is, meg én is. Mi nem fogjuk megváltani a világot.
– Itt nem világmegváltásról van szó – vágtam vissza dühösen. – Itt a minimumról van szó, az igazságról.
– Az nem a minimum, az a legtöbb, ami létezhet – vágott közbe hirtelen dühvel, mintegy kizökkenve szerepéből. De mindjárt visszafogta magát.

– Én csak jót akarok magának – mondta álszent ábrázattal.
Már megint, már ez is csak jót akar! Nekem mindenki csak jót akar ebben a társadalomban, s közben már levegőt is alig kapok!
– Nos? – nézett rám a vizes tekintetével. – Úgy tudom, a fia főiskolára akar menni. Olyan hangok is vannak, hogy nem fogják ajánlani, az apja káderdolgai miatt. S a másik három fia is megérzi majd az apja keményfejűsége következményeit.
Elöntötta düh, azt hittem, nekiugrok. Emberfeletti erővel mégis türtőztettem magam.
– Te szemét, te koszos disznó- üvöltöttem rá gondolatban. – Hogy mered, a gyerekeimet hogy mered…
Hangosan azonban csak azt mondtam:
– Ekkora szemétséggel én még életemben nem találkoztam.

Aztán hirtelen sarkon fordultam és kimentem. Valószínűleg nem voltam teljesen magamnál, ám arra emlékszem, hogy amikor hazaértem, nagyon nyugodt lettem. Fogtam egy darab papírt és visszavontam a beadványomat. Nem a főbíró győzött meg, de egyszeriben világossá vált előttem, hogy én ezt a pert tényleg nem nyerhetem meg.
Ott álltam tehát kisemmizve és azt hittem, rosszabb már nem jöhet.
Az első feladat az volt, hogy munkát keressek. Sok helyütt érdeklődtem, de nem vettek fel sehová. Az egyik ismert vállalatnál dolgozott egy jó barátom.

– Van szabad hely négy is – mondta. – Gyere el, s beszélj a személyzetissel. Majd én is szólok néhány szót az érdekedben.
Mai fejjel nézve nevetséges, hogy akkor azon morfondíroztam, tudom-e majd csinálni azokat a műveleteket, amelyeket elvárnak tőlem.

– Ne viccelj – mondta a barátom. – Manuális munka, fél óra alatt beletanulsz.
Bementem, az igazgatóhelyettessel meg is egyeztünk. Úgy nézett ki, minden rendben van. Egy hét múlva kelett visszamennem, véglegesíteni a dolgot. Közben a folyosón még találkoztam a barátommal, te, mondja, közben felszabadult egy még jobb hely, beszéltem a helyettessel, azt fogja neked felajánlani, azt válaszd.
Bementem. Az igazgatóhelyettesre nem ismertem rá, a kedves emberből egy jégcsap lett. Nagyon sajnálja, mondta, de ilyen meg olyan problémák adódtak, átszervezés, új mechanizmusok… Ergyszóval nem vehet fel, ne haragudjak, próbálkozzak másutt.
– És minden hely el van foglalva azok közül, amelyekről beszéltünk? – kérdeztem kétségbeesetten. – Én minden munkát elvállalok.
– Tudom, tudom – morgott maga elé. – De összevonnak státusokat, gazdasági megszorítások következnek, ne haragudjon, de tényleg nem tudom felvenni.
Megyek ki, a barátom a folyosón várt.
– Nos, mi van, melyiket választottad? – kérdezte.

– Egyiket sem – válaszoltam lehangoltan. – Nincs hely.
– Az nem létezik – hitetlenkedett. – Reggel beszéltem vele, akkor még minden rendben volt. Na várj, majd én megérdeklődöm, hogy honnan fúj a szél.
Két nap múlva jött a válasszal. A helyettes valaki előtt elkottyantotta, hogy engem fel akar venni. Mivel ismert ember voltam és sokan tudták, mi történt velem, az egyik ilyen „jóakaróm“ megkérdezte tőle, nem fél-e felvenni ide egy revizionistát. Egy elektronikus alkatrészeket gyártó vállalatba egy revizionistát! A helyettes megijedt, felhívta a pártbizottságot, s ott állítólag azt mondták neki, hogy nem ajánlják, de ha a saját felelősségére megteszi, akkor az az ő dolga.
Legalább egy tucatnyi vállalatnál jártam hasonlóképpen. Eleinte azt mondták,minden rendben van, utána pedig, mint a leprástól, úgy fordultak el tőlem. A végén már göngyölegraktárosnak is elmentem volna az egyik üzletbe vagy az új textilgyárba segédmunkásnak, de nem vettek fel oda sem. A szocializmus újabb nekirugaszkodása idején ott álltam az utca szélén, a szó szoros értelmében munka, egzisztencia, minden nélkül. Aban a világban, amely azt hirdette magáról, hogy a történelem leghumánusabb, legigazságosabb társadalma, ahol hivatalosan nem létezett munkanélküliség, én a puszta létemmel cáfoltam Marxék eszméinek igazát.
S akkor már gondolni sem mertem arra, hogy ezekben az eszmékben én hittem is valaha.
Közeledett a szeptember, egyre nehezebb helyzetbe kerültem, a pénzünk elfogyott. Nagyon ideges voltam, ott a család, a négy gyerek, a legidősebb érettségi előtt. Kétségbeesésemben fogtam magam és elmentem a járási pártbizottságra, az ideológiai titkárhoz. Mondtam neki, hogy jártam. Közömbös, talán némileg még kárörvendő is volt az arc, amely visszanézett rám. Elfogott a düh, nem fogtam vissza magam.
– Az atyaúristenit, hát már a munkához sincs jogom? – üvöltöttem az arcába.
– Ugyan, hogy mondhatsz ilyet – kedvesen karon ragadott és leültetett. Kávét hozatott, beszélgettünk.
– Segítek neked, ne félj – mondta.
Pontos információi voltak mindenről, ami velem történt, arra nagyon gyorsan rájöttem. Minden hájjal megkent alak volt, a szemembe nem szólt egy rossz szót sem, de ha hátat fordítottam neki, nem ismert kegyelmet. Addig-addig csavarta a szót, amíg az autóvezetés felé nem terelte a beszélgetést.
– Ha jól tudom, nem régen szerezted meg a jogosítványt teherautók vezetésére – mondta. Magamban elámultam, mire használják ezek az apparátusukat.
– Mit szólnál – kérdezte készséges mosollyal – egy sofőri álláshoz a kórházban?
– Mindent elvállalok- válaszoltam.
– Akkor hívj fel holnap délelőtt tízkor – mondta. – Akkorra el lesz intézve.
Úgy is lett. Azt mondta a telefonba, jelentkezzem a kórház igazgatójánál, minden rendben van. Nagyon szépen megköszöntem neki, s közben úgy éreztem magam, mint a kutya, akit megrugdostak.
Bementem a kórházba, ott az igazgató azzal fogadott, hogy mentősnek mindjárt nem vehet fel, azt ki kell érdemelni, ha egy új aspiráns jön, végig kell járnia a létra fokait. Egy új szolgáltatást vezetnek azonban be, a központi konyháról autón fogják széthordani az ételt, úgy gondolta, az ilyen munka nekem nagyon megfelelne.

Megköszöntem, mit tehettem. Pár hónapig csináltam is, nagyon rossz időbeosztás volt, lefoglalta az egész napomat, de akkor már minden mindegy volt számomra. A házasságom is megromlott, a feleségem ott maradt a gyerekekkel Zselizen, én pedig Lévára költöztem, a szüleimhez. Szörnyű időszak volt, a padló. S az önmagamba nézés legborzasztóbb időszaka.
Tudod, milyen érzés az, amikor a városban találkozol régi ismerőseiddel, barátaiddal – s azok mindig sietnek valahová? Váltanak veled egy-két szót, s már futnak is tovább. Milyen érzés, ha emberek, akikről azt hitted, lelkileg közel álltok egymáshoz, átmennek az utca másik oldalára, ha meglátnak? Vagy a kirakatokat bámulják, s ha megszólítod őket, zavartan hebegnek valamit, ijedten körülnéznek, hirtelen eszükbe jut, hogy már fél órája valamilyen találkozón kellene lenniük, s elrohannak? Ezt megszokni, elfogadni nem lehet, de meg lehet tanulni együtt élni vele. Az ember, úgy látszik, a legképtelenebb helyzetekhez is képes alkalmazkodni.
A kórházban megismerkedtem egy férfivel. Bent kezelték, már lábadozott, gyakran kiült a napra, s nekem meg, ha néha volt időm, oda-odaültem hozzá beszélgetni. Azt mondja nekem egyszer:
– Nem magának való ez a munka, miért nem keres valami jobbat? Menjen el benzinkutasnak, a feleségem ott a főnök, elintézi magának.

Másnap bemutatott a feleségének. Szimpatikus asszonyka volt, ismert is még igazgató koromból, azt mondta, menni fog a dolog simán, éppen két emberük hiányzik. Menjek hozzájuk, mondta, mégiscsak jobb időbeosztású munkahely. Beadtam a kérvényt, fel is mentem a főnökasszonnyal Pozsonyba, a vezérigazgatóságra. Ott egy osztályvezető fogadott bennünket, kicsit elbeszélgettünk. Rendben van, mondta, hiányoznak embereik, minden további nélkül felvesz.
Hazajöttünk, vártuk a papírt Pozsonyból, nem jött. Időközben a kórházban felmondtam, újabb patthelyzet állt elő. Megint ideges lettem, mi történik már megint, fogtam magam, felmentem Pozsonyba, gondoltam, megsürgetem az ügyet. Ott tudtam meg, hogy a pozsonyi Benzinol vezérigazgatóság kikérte a lévai pártbizottság véleményét, alkalmazhatnak-e engem benzinkutasnak. A lévai pártbizottság nem adott választ, ők formailag pedig erre az engedélyre vártak. Az osztályvezető nyíltan megmondta, hogy a pártbizottság véleménye nélkül nem mer felvenni engem. Amikor látta, mennyire elszontyolodtam, azt mondta, menjünk el a vezérigazgatóhoz, ha az beleegyezik, ő felvesz. Úgy is lett, s ott ért az újabb meglepetés: az igazgató harsány módon fogadott, tudta, ki vagyok.
– A párt engedélye nélkül ne is reménykedjen abban, hogy az én – így mondta, a nagy kommunista vezérigazgató, kisajátítva a nép tulajdonát – az én vállalatomban dolgozhat! Én tudom, mivel tartozom a pártnak! – mondta nagy hangon a titkárnők és az osztályvezető előtt.
Gyorsan otthagytuk őt, az osztályvezető még sajnálkozott is, hogy ha ezt tudja, nem visz fel hozzá. Ne haragudjak, mondta, ám ő azt tanácsolja, ha vannak kapcsolataim, próbáljam meg Léván megsürgetni a dolgot. Ennyiben maradtunk, s én utazhattam ismét haza úgy, hogy nem volt munkahelyem.
S ekkor megint történt valami. Az autóbuszállomásra menet vettem egy újságot, hogy legyen mit olvasnom hazafelé a buszban. S mit látok mindjárt a második oldalon? Hogy egy bizonyos Jozef Kalš nevű elvtárs lett az SZLKP KB első titkárának új személyi titkára. Nézem a fényképet, hiszen én ezzel a Jožoval együtt szolgáltam annak idején a katonaságnál, egy irodában ültünk másfél évig. Mind a ketten írnokok voltunk, jól összebarátkoztunk. Azóta ugyan nem láttuk egymást, de mivel nagyon el voltam csüggedve, gondoltam, itt már minden mindegy, elmegyek utána, legalább elpanaszolom neki, milyen kálváriát jártam meg.
Úgy is tettem, a pártközpontban a portán csak úgy odaköszöntem, „Česť práci“, aztán mentem tovább, mint aki naponta ide jár. Senki egy szót nem szólt, az első emeleten megkérdeztem, hol van ennek a Jožónak az irodája. Készségesen megmutatták, egyikük még oda is vezetett. Bekopogtam, egy hölgy ült az íróasztal mögött, még röhögtem is magamban, hogy az első titkár titkárának a titkárnője. Mondom, kit keresek, igen, válaszolta, felállt és bevezetett hozzá. Ott ült az én Jožo barátom, valamit éppen olvasott, felállt, megismert, megölelt, leültetett és kávéval kínált. Én meg elmondtam neki, mi járatban vagyok. Azt mondja, várj csak, mindjárt felhívom a Ferót – mármint a Benzinol vezérigazgatóját. Vette a telefont, ott előttem beszéltek egymással. Hallottam a beszélgetést, ahogy azt mondta neki:
– B. elvtárs, az én felelősségemre felveheted őt, mert úgy néz ki, a pártigazolványát is vissza fogja kapni.

Megittuk a kávét, azt mondja nekem, most menj vissza hozzá és ha valami probléma van, hívj fel telefonon.
Visszamentem a Benzinolhoz, lent a bejáratnál már várt a vezérigazgató titkárnője, felvezetett a lépcsőn. Odafönt e gy teljesen kicserélt vezérigazgató hatalmas ajtónyitással fogadott, megkínált egy újabb kávéval, „súdruh“ is lettem nála időközben, s informált arról, hogy már telefonált Lévára, holnap reggel beléphetek az új munkahelyemre. Így kerültem 1973-ban a lévai benzinkútra SzlKP KB protekcióval, s maradtam ott 1990-ig.
A benzinkutas életem érdekesen indult. Akkor még kint dolgoztunk a tankolóállvány mellett, nem bent, mint a mostaniak. Jöttek az emberek, észrevettek, megszólítottak, igazgató uraztak az állvány mellett, egész fórumok alakultak ki egy- egy alaposabb tankolás alkalmával. Előfordult olyan is, hogy a volt kollégák közül egyik -másik – amikor még nem tudták, hogy azon a kúton vagyok – elsírta magát, hogy szent Isten, igazgató úr, mit tettek magával. Voltak olyanok is, akik inkább nem jöttek arra a kútra, egyrészt akik diszkrétek akartak maradni, akik nem akarták látni, milyen helyzetbe kerültem, de persze az olyanok is elkerültek, akik nem akarták, hogy együtt lássanak bennünket. Egyszóval jó iskola volt ez is, megint megtanított az élet egyre s másra.
Ezekben az időkben az is megfordult a fejemben, hogy elmegyek a járásból. Volt olyan kolléga, aki hasonló sorsra jutott, elment, s pár év múlva visszakerült a tanügyhöz egy új járásban. Azt is mondogatták azokban az években, hogy nagyon sokan, akiket hasonlóképpen elkapott a gépszíj, mint engem, Szlovákiából Csehországba, Csehországból Szlovákiába mentek, ahol kevésbé ismerték őket, s az új közegben gyorsabban elfeledték, mit tartalmaz a káderlapjuk. Az akkor induló textilgyárba Lévára sem véletlenül jöttek Csehországból vagy a rózsahegyi hasonló profilú gyárból kiebrudált szakemberek. Némileg törvényszerű volt, hogy ez a gyár pár év alatt nemzetközi elismerést szerzett magának, a máshonnan politikai okok miatt eltávolított mérnökgárda tehetsége miatt.
Olyan barátaim is voltak, akik arra próbáltak meg rávenni, telepedjek át Magyarországra. Ez nem lett volna egyszerű azokban az években, de lehetetlen sem. Én azonban alapjában véve konzervatív és kitartó alkat vagyok: nem mentem el más járásba sem, Magyarországra sem. Ezzel kapcsolatban is állandóan ott motoszkált bennem egy történet, amely visszatartott.
Említettem, hogy a hatvanas évek elején egy küldöttség tagjaként Magyarországon jártam. Az egyik tantestületben egy szimpatikus, öregedő férfira figyeltem fel, aki a beszélgetésünk során nagy helyzetismeretről tett tanúbizonyságot a szlovákiai magyar iskolarendszert illetően. Megkérdeztem a vendéglátóimtól, ki az az ember.
– A szlovák tanító – mondták.
– Szlovák tanító? – csodálkoztam. Színmagyar vidék volt, szlovákok nem is laktak a környéken.
– Persze – bizonygatták – , onnan jött át tőletek, negyvenhatban.

Azt hittem, hogy a ménykő csapott belém, percekig meg sem tudtam szólalni. Ezt a szegény embert, szlovákiai magyar tanítót a második világháború után erőszakkal áttelepítették a magyarsága miatt. S ott, két évtizeddel a történések után is, „szlovák“ tanító maradt. Ez a történet olyan mélyen belém ivódott, hogy amikor felmerült, el lehetne mennem innen, mindig előjött, lebénított. Nem akartam „szlovák“ tanítóvá válni sem Csehszlovákiában, sem Magyarországon.
Az igazságnak tartozom azzal, hogy bevalljam: egyetlen egy kísérletet mégis csak tettem arra, hogy elmenjek innen. Ez akkor volt, amikor még Zselizen tanítottam, s a házasságom már teljesen tönkre ment. Akkor pályázatot hirdettek az udvardi mezőgazdasági szakközépiskola nevelői helyére. Gondoltam, mielőtt beadom a pályázatot, elmegyek, beszélek az igazgatóval. Úgy is lett, fogadott is, nagyon jól elbeszélgettünk, őszintén elmondtam neki mindent azzal, hogy szívesen elmennék hozzájuk. Azt válaszolta, minden további nélkül. Ott helyben meg is írtam a kérvényt, azt mondta, megegyeztünk, sőt, ő szívesebben venné, ha főnevelő lennék, az egész diákszállás vezetője, hiszen tapasztalt pedagógus vagyok, bizonyára jól tudok szervezni – neki meg nyugta lesz ezen a téren. Meleg kézfogással búcsúztunk el azzal, hogy a jövő héten küldi az írásos választ az egyezségünkről. A szokásos forgatókönyv: a levél sehol. Hívtam őt telefonon, soha nem tudtam elérni. A titkárnő kedvesen mindig a türelmemet kérte azzal, hogy megkérdi a főnökét és visszahív. Amikor már három hétig tartott ez a bújócska, elmentem utána.
– Ne haragudjon – mondja, – nem jött be az állás.
– Rendben van – válaszolom -, nem akartam én tolakodni a főnevelői állásba, én sima nevelőnek is eljönnék.
– Az sem megy – és nézi az íróasztal sarkát.
Ismertem már nagyon az ilyen pillanatokat.
– Miért – kérdezem. – Foglalt az állás?
– Nem – válaszol és nézi a padlót.
– Akkor mi van? – kérdezem.

– Nézze kolléga – mondja- miután maga őszintén elmondott nekem mindent, megkérdeztem az érsekújvári járási ideológiai titkárt, mi a véleménye a dolgoról.
Ismertem a titkárt, magyar volt, ráadásul Csemadok KB tag, együtt jártunk a KB üléseire.
– S mit mondott? – érdeklődtem.
– Azt mondta, hogy ha ő a helyemben lenne, egy ilyen embert nem venne fel, mert mit lehet tudni, mikor vágják a fejemhez, hogy felkaroltam egy pártból kizártat.
– S maga szerint ez így helyes? – kérdeztem.

– Helyesnek nem helyes, de hasznos – mondta őszintén.
Mindezt csak azért mondom, hogy érzékeltessem, kapálóztam én akkor eleget, kipróbáltam mindent, ami járható útnak tűnt, csak azt is éreztem, hogy ez a priusz valahogy mindenhová követ engem, levakarhatatlan, eltüntethetetlen.
Furcsa, de a szüleimet talán még jobban megviselte a dolog, mint engem. Apám eléggé reálisan látta, mi történik velem és körülöttünk.
– Ezek úgy viselkednek, mint annak idején az alvilágiak – mondta utálkozva.
Meglepődtem, hogy ilyen időkben ezt ilyen nyíltan kimondja – persze csak otthon, a négy fal között. Azon is elgondolkodtam, hogy a saját sorsát, a saját életének kanyarjait már nem látta át ilyen tisztán. Nagyon megforgatta őt is a könyörtelen huszadik század, s ha esetenként a saját helyzetét is olyan pontosan tudta volna értelmezni, mint most az enyémet, néhány buktatót talán elkerülhetett volna. Úgy látszik azonban, az ember mások esetében okosabb, mint a sajátjáéban.

– Azért ne hagyd el magad – mondta, amikor nagyon lehangoltan mentem haza – ,nemcsak igazgatók élnek a Földön. Meg fogsz élni, valamilyen fizetést is kell, hogy adjanak. Nem tarthat ez így örökké, csak visszaengednek a tanítóságba is.
Anyámat jobban megviselte a dolog. Ő mindig felnézett rám, s ez nekem gyakran kellemetlen volt.
– Az én fiam igazgató, ő a magyar igazgató Csatán – ilyen ő, bár azt hiszem, meg sem értette teljesen, mi történt. Persze, nem volt ezzel egyedül.
Volt Léván egy híres tanfelügyelő, a Kanyar bácsi. Egyéniség volt, szerették őt nagyon. Nyugdíjas volt már akkor, de továbbra is nagy hangú, karakán ember. Tiszteltem őt, de azokban az években ha csak lehetett, megpróbáltam elkerülni a vele való találkozást. Amikor meglátott, megállított:
– Igazgató úr, igazgató úr, gyere már ide.
Hatalmas, erős hangja volt, ha csendben beszélt, azt is hallotta a fél utca.

– Fiam, fiam, én mindent értek, csak azt nem, hogy ha ez neked nem jó, meg az iskoládnak sem jó, meg a szülőknek, a gyerekeknek sem jó, s így a társadalomnak sem jó – akkor pedig kinek jó ez így? Miért csinálták ezt ezek így?
Szegény öreg, ő még logikát keresett mindebben.
Végül a Csemadok-központban is átértékeltek, és mivel a járásban kizártak a pártból, nem maradhattam országos elnökségi tag sem. Hullottak akkor a fejek országos szinten is bőven, a bosszú időszaka volt az a kor. Visszavágott a konzervatív oldal, a legkifejezőbb momentum talán a Csemadok központi kiértékelésének végső szakasza. A bumeráng visszaért, az 1968. tavaszán leváltott kommunista Csemadok-elnök, L. elvtárs volt a fő szerzője. Miután kellő kritikát írt a leváltása utáni vezetésről, kiemelte, hogy bezzeg mindez nem történhetett volna meg, ha ő marad az elnök. Ennek megfelelő konklúziót is vont le, az értékelés utolsó mondata ugyanis így hangzik: „ A Csemadok elnökének pedig L. elvtársat javaslom.“ Így, szerényen, saját magát – a lenini elvek szerint, ugyebár.
Én többedmagammal 1970. november 4-én, a Csemadok KB 14. ülésén kerültem sorra. Emlékszem, kínomban még nevetgéltem is azon, hogy november negyedike nem igazán jó dátum a magyarok számára. Ötvenhatban is akkor indult meg a szovjet támadás Budapest ellen.
„ Javaslat a Csemadok KB összetételében szükséges változások végrehajtására. Határozat: A KB elnöksége megbízza V.B. vezető titkárt, hogy az elnökség határozata alapján a visszahívott KB tagokkal közölje irásban az elnökség álláspontját és azt terjessze a KB legközelebbi ülése, valamint a pártcsoport elé.
A Csemadok KB konszolidációjának meggyorsítása érdekében, összhangban a pártban lefolyt tagkönyvcsere eredményeivel, a KB szervezési-politikai osztálya a következő intézkedések végrehajtását javasolja a KB összetételével kapcsolatban:
1. Visszahívni a KB és annak ellenőrző bizottságából azokat, akik a pártból ki lettek zárva.
2. Visszahívni a Csemadok központi szerveiből azokat a tagokat, akiknek a KB tagsága valamilyen közéleti funkció betöltéséhez kapcsolódott és időközben arről lemondott vagy leváltották.
3. Visszahívni a szervekből azokat,akik az eltelt időszak alatt úgy a KB ülésein, mint a gyakorlati életben passzívak voltak.

4. Visszahívni a központi szervekből azokat a pártonkívülieket, akik helytelen politikai nézeteket vallottak és cselekedeteik ellentétben állnak a Csemadok célkitűzéseivel.
Ezen elvek alapján javasoljuk visszahívni a funkcióból a KB következő tagjait:

1. Icsek István – a rozsnyói pártbizottság nacionalista megnyilvánulásaiért és az újságírói fegyelem megsértése végett kizárta a pártból
2. Kardos István – kizárták a pártból, kizárása okát nem ismerjük
3. Labancz István – kizárták a pártból, főleg az 1968 augusztusában tanúsított helytelen magatartásáért
4. Mácza Mihály – kizárták a pártból, főleg az 1968 augusztusában és az azt követően tanusított szovjetellenes magatartása miatt
5. Nagy Olivér – kizárták a pártból, főleg az 1968 augusztusában megnyilvánuló szovjetellenessége miatt
6. Szokolay Imre – kizárták a pártból, kizárásáak oka ismeretlen
7. Szőke József – kizárták a pártból az 1968-ban megnyilvánuló helytelen nézetei miatt, főleg a „2000 szó“ leközléséért az Új Ifjúságbanű
8. Újváry S. – kizárták a pártból egyrészt nacionalista megnyilvánulásai miatt, valamint az igazgatói funkciójából eredő hiányosságok miatt
9. Varga Ervin – kizárták a pártból fáleg az iskolán elhangzott helytelen nézetei miatt
10. Teleki Tibor – kizárták a pártból, kizárásának oka ismeretlen előttünk
11. Kanala Józsefné – kizárták a pártból, főleg 1968 augusztusában és az azt követő időszakban tanúsított szovjetellenes magatartása miatt
12. Kürthy Lajos, mérnök – a kassai városi bizottság passzivitás végett visszahívta a városi bizottság tagságából
13. Dr. Szirmák Imre – a járási pártbizottság javaslatára az újvári JB visszahívta az elnöki funkcióból és a JB tagságból az 1968-ban tanusított helytelen magatartása miatt
14. Nagy Jenő – egyik kezdeményezője volt a „Gabonaváros“ elnevezésű illegális leadó szervezésének
15. Csekei Ernő – a lévai járási bizottság a Csemadok 1968-69 évi tevékenységének értékelésével kapcsolatban javasolja távozását a Csemadok apparátusából és visszahívni a KB tagságából
16. Dr. Göncz Edit – javasoljuk visszahívni a KB tagságából passzivitás miatt
17. Dráfi Mátyás – javasoljuk visszahívni a KB tagságából, mivel ezen funkcióban való jelölésénél egyedüli kritérium a MATESZ igazgatói funkciójának betöltése volt, mely funkcióból távozott
18. Dr. Janics Kálmán – javasoljuk visszahívni a KB tagságából többször megismétlődő szélsőséges nacionalista nézetei miatt, melynek különböző történelmi viták során adott hangot a sajtóban és a KB ülésein
19. Nagy János – javasoljuk visszahívni a KB tagságából az 1968 augusztusában és azt követően megnyilvánuló helytelen néztei miatt, főleg a „Magyar katonákhoz“ című felhívás megszövegezéséért, melyet a komáromi járási bizottság nevében fogalmazott annak tudta nélkül
20. Varga Sándor – javasoljuk visszahívni a KB tagságából az 1968-69-es években tanusított helytelen politikai nézetei miatt
21. Böszörményi János – visszahívni a KB tagságából passzivitása miatt
22. Pölhös Imre –kizárták a pártból, kizárásának oka ismeretlen.
Ami a párttagokat illeti, a javaslat nem tartalmazza azok neveit, kiknek ügye tisztázatlan és kivizsgálás alatt van a felsőbb pártszervek részéről. Ezek: TakácsAndrás, Mács József, Dr. Turczel Lajos.
Javasoljuk, hogy a KB plénumában a leváltottak helyére legyen kooptálás. Kooptálást csak az elnökségben hajtsunk végre, tekintettel a jövő évben esedékes országos közgyűlésre.
A KB elnökségébe javasoljuk kooptálni a következő elvtársakat: Mózsi Ferenc, Dr. Csanda Sándor, Balázs Béla, Szigl Ferenc, Krocsány Dezső.“
Ekkor már nagyon elegem volt mindenből. Nem vártam meg a központi titkár levelét, 1970. december 5-én megírtam a sajátomat.
„ Tárgy: Kérelem. Alulírott Ú.S. azzal a kéréssel fordulok a Csemadok KB-hoz, mentsen fel a Csemadok KB-i és annak elnökségi tagságából. Kérésemet indokolom:
Tudomásomra jutott, hogy a Csemadok lévai járási bizottságának elnöksége és pártcsoportja nevében egyesek felrúgva alapszabályzatunkat, megcsúfolva a demokratikus centralizmus elvét, erkölcsi alapnormákat mellőzve felelőtlenül beterjesztettek az SzlKP járási elnökségének egy anyagot, melyben értékelik a Csemadok járási plénumának 1968-69-ben végzett munkáját. Ebben az analízisben több személyt, régi, önzetlen, becsületes Csemadok tagot rágalmaznak és alaptalanul vádolnak.
Nem vagyok hajlandó egy olyan szövetségben, szervezetben tisztséget viselni, amelyben s amíg ilyen egyének vannak járási apparátusban és elnökségben.
Szeretném megjegyezni, hogy a döntésemet alapos megfontolás után teszem, pedig nagyon fáj, mert 1949 óta tisztségviselőként s aktív tagként dolgoztam a szó szoros értelmében. Ú.S.”
Volt abban a központi bizottságban is mindenféle ember. Egyik-másik sajnálkozott, a legtöbb félt, néhány pedig örült, hogy mindez így történt. Meghurcoltak ott akkor nálamnál fontosabb embereket is, tobzódott a kontraszelekció. Siralmas volt látni, ahogy megpróbálják őket is kijátszani egymás ellen, bár az igazság az, hogy a hatalom játékait nem láthattuk át ekkor, hiszen nem nyilvánosan történt mindez, a hátunk mögött, a fű alatt igyekeztek intézni mindent.

Később tudtam meg azt is, hogy járási pártberkekben húsz évig töltöttem be a negatív példa szerepét. Azzal ijesztgettek embereket, hogy ha nem lesznek lojálisak, úgy járhatnak, mint én jártam. Nem mindenki bírta ezt idegekkel. Volt egy szlovák kollégám, a Laco Sýkora, az miután megtudta, hogy kizárták a pártból, hazament és felkötötte magát. Mások másféleképpen rokkantak meg: mindez rettenetesen hatott rám. Nem akartam magam elengedni, de azért én is jócskán visszacsúsztam az évek során, ez tény. Megpróbáltam persze belekapaszkodni mindenbe, amibe csak tudtam: irodalomba, szavalók kinevelésébe, méhészetbe, álnéven irodalmi összeállítások elkészítésébe. Mindez azonban csak pótcselekvés volt: nem foglalkozhattam azzal, amit a hivatásomnak éreztem, s ez jelentette a legnagyobb terhet.
Küzdöttem önmagammal is. Mások lelki összeroppanása néha megijesztett, máskor elszántabbá tett. Állandóan ott motoszkált bennem a gondolat: nem szabad elengedned magad! Valami hülyeséget csinálni csak azért, mert most néhány ócska ember számára lehetőség nyílott egy szégyenteljes országlásra, s arra, hogy másokon bosszút álljanak, e miatt nem szabad önmagad ellen fordulnod. Ki kell bírni, mindent ki lehet bírni, a megaláztatásokat, a semmibe vevést is. Nem igaz, hogy vége mindennek, soha nincs vége mindennek, amíg az ember lélegzik, amíg bírja magát, addig esélye is van. Kell, hogy legyen esélye az utolsó pillanatokig!
Szerencsémre keményfejű voltam, emelt fővel mentem az utcán is, igyekeztem az emberek szemébe nézni. Én aztán nem fogok szégyenkezni senki előtt, azt már nem! Még akkor sem, amikor nagyon cudarul éreztem magam, akkor sem mutattam kifelé, nehogy valaki észrevegye. Amit érzek, az az én dolgom – bár azt a lelki fájdalmat, amit a pedagógusnapon vagy tanévkezdéskor éreztem minden évben, amikor ott álltam a benzinállvány mellett, azt nem kívánom senkinek.
Olyan is volt persze, hogy sok volt kolléga megcsömörlött mindattól, amit az iskolaügyben csináltattak vele. Néhányan az alkoholhoz menekültek közülük, a legtöbben azonban teljesen kiégtek, minden mindeggyé vált számukra. Errefelé szorította a rendszer a függetlenként gondolkodni kész embereket, s végső soron emiatt vesztette el a történelmi versenyfutást, ezért vált képtelenné a megújulásra. Az innovatív gondolkodástól, az újat hozni akaró energiáktól való irtózása sodorta a történelem süllyesztője felé. Ahogy a nyolcvanas évek első felében a szovjet kommunista pártfőtitkárok egymás után sorakoztak a sírgödrök felé, az nemcsak tragikomikus, hanem elsősorban szimptomatikus volt. Egy politikai rendszer perspektívájának kristályos megnyilvánulása.
A módszereik nagyon aljasak voltak. A cél valóban minden eszközt szentesített számukra. Egyszer este egyedül szolgáltam a benzikúton. Közeledett a záróra, egyszer csak megállt egy Zsiguli a kúton, de nem a tankolóállásnál.Felfigyeltem rá, az a fiatalember szállt ki belőle, aki annak idején, még a pártból való kizárásom előtt oly szótlanul végigülte a beszélgetést köztem és a párt járási ideológiai titkára között. Odajött hozzám, hogy beszélni akar velem.
– Tessék – mondtam.
– Nem itt – nézett rám. – Menjünk be az irodába.
Furcsa érzés fogott el.
– Azt nem lehet – mondtam. – Nekem itt kint van a munkahelyem.
– Nekem viszont beszélnem kell magával – erősködött.
– Jöjjön vissza holnap napközben, akkor ráérek – próbáltam meg kibújni a helyzetből.
– Nem, nekem most kell beszélnem magával.
Fogta magát, és a behajtani tilos táblát kitette az út közepébe, a benzinkút bejáratához.
– Mit csinál? – szóltam rá. – Még tizenöt percig nyitva vagyunk, engem innen kirúgnak, ha nem tartom be a munkaidőt.
– Ugyan már – mondta. – Itt én mondom meg, maga mit fog csinálni, s ha engedelmeskedik, azért magát biztosan nem rúgják ki.
Furcsa szlováksággal beszélt, keleti tájszólással, biztosan nem a környékről való volt.
– Ha nem megy el, kihívom a rendőrséget – próbáltam meg bevetni az utolsó adumat is.
– Viccel? – kérdezte. Hanyag mozdulattal a zakója belső zsebébe nyúlt és egy igazolványt nyomott az orrom alá. – Na bemegyünk, jó?
– Tizenöt percem van – nem is tudom, ezt miért mondtam. – El kell számolnom a pénzzel, le kell zárnom a kasszát.

– Majd azt is megteszi – mondta csendben és rágyújtott egy cigarettára.
Bementünk, leültem az asztalhoz úgy, hogy a hátam a falnak legyen. Neki kellett úgy ülnie, hogy háttal legyen a bejárati ajtónak. Nem csinált belőle ügyet, hanyagul elvetette magát a széken.
– Azt hallottuk, hogy tegnapelőtt valami összejövetel volt a városban.
Néztem rá, egy szót sem szóltam.
– Na, mit tud erről? – fújta felém a füstöt. Bizonyára azt is tudta, hogy a munkanélküliség nehéz napjaiban alig tudtam enni, s egyszer rosszul lettem a cigarettától is. Azóta nem vettem a számba egy szálat sem.
– Semmit. Én csak egy benzinkutas vagyok.
– Ugyan már – nevetett. – Ismerjük a kapcsolatait.
– Milyen kapcsolataimat? – kérdeztem csodálkozva. Még ha meg is akartam volna tartani a régi kapcsolataimat, sem tudtam volna. A barátaim nagy része hasonlóan járt, mint jómagam, a többiek pedig inkább átmentek az utca másik oldalára, ha megláttak.
– Na ne játszon velem – emelte meg a hangját. – Tudjuk, hogy a Csemadok volt központi titkára itt járt magánál.
– Ja, persze. Átutazóban volt, megállt itt tankolni.
– Tankolni? – nevetve felkiáltott. – És ezt én el is higgyem?
– Igen, így volt. Szerencsére nem voltam egyedül, kérdezze meg a társamat is. Három mondatot, ha váltottunk együtt.
– Három mondatot, miről?- emelte fel a szemöldökét.
– Én megkérdeztem, mi van most vele, ő ugyanezt tőlem. Nagyon hasonló a sorsunk.
– Az, a sorsuk – nézett rám szúrósan. – Nos, elég a játékból, miről beszéltek?
– Mondom. Egyébként is sietett.
– Nézze – vette elő a rábeszélő képességét. – Nem jókedvemből vagyok itt, tudja, hogy engem is küldtek. Minél hamarabb szót értünk, annál jobb magának is. Hamarább hazamehet.
– Én már most megyek – álltam fel. – Lejárt a munkaidőm, vár a feleségem.
– Nem megy sehová – tolta hátra a széket, az ajtó felé és szétgombolta a zakóját, hogy megláthassam a szolgálati fegyverét. Leültem.
– Legalább a feleségemet fel kellene hívnom – mondtam. Akkorra ugyanis újból megnősültem.
– Rendben – mondta.
– Azt mondjam, hogy fél órát késni fogok? – kérdeztem.
– Szerintem többet – nézett a plafonra. – De mondjon neki, amit akar.
Hajnali háromkor értem haza. Záporoztak felém a kérdések, mit tudok erről, igaz-e, hogy amaz itt és itt azt mondta? Ott voltam-e a múlt hónapban egy komáromi találkozón? És Pozsonyban, két héttel azelőtt? Igaz-e, hogy a múlt hónapban, az egyik színházi előadás előtt ezt és ezt mondtam a színházteremben?
Meg is lepődtem, meg nem is. Azt már megtanultam, hogy mindenre odafigyelnek, azt is megtapasztaltam azonban, hogy nem minden információjuk pontos. Hála Istennek, sóhajtottam fel magamban, nem létezik, nem létezhet száz százalékos diktatúra. Ez a felismerés némi reménnyel töltött el.
Hajnali kettő tájékán, amikor már mind a ketten eléggé fáradtak voltunk, egy papírt tolt az orrom alá. Azt állt rajta, hogy kötelezem magam, a mai beszélgetésről soha senkinek nem szólok.
– Még a feleségének sem,megértette? – mondta kemény hangon.
– Mégis, mit mondjak neki, hol voltam hajnalig? – kérdeztem vissza ingerülten.
– Mondja, hogy nőknél volt, majd én tanúsítom – röhögött fel durván.
– Nem érdekel – kaptam fel a vizet. – Nem írom alá.

– Olyat én még nem láttam – nézett rám maró gúnnyal. – Addig nem megyünk haza, amíg alá nem írja.
Ültünk még ott szótlanul, talán negyven percig is. Ő csak szívta a cigarettáját, egyiket a másik után, engem meg evett a fene. Jó háromnegyed óra múlva nem bírtam tovább.
– Adja ide, aláírom.
– Parancsoljon – tolta elém gúnyosan a cetlit. – És tartsa is be, ami rajta van, azt ajánlom.

A feleségem otthon sápadtan várt. Elmondtam neki mindent, azzal a kéréssel, hogy senkinek tovább ne adja.
Egy hét múlva, megint csak zárás előtt, megállt nálam az egyik jó barátom, a járási Csemadok egyik volt funkcionáriusa. Azt mondta, négyszemközt akar beszélni velem. Rendben van, mondtam.
– Sándor – kezdte, s ahogy rám nézett, tudtam, nagy bajban van. – Hallom, hogy a múlt héten nálad is voltak.
Értetlenül néztem rá.
– Tudom, hogy nem beszélhetsz róla, mint ahogy én sem. Hivatalosan nem is beszéltünk, de most egymás között vagyunk. Elmondták nekem, hogy nálad is voltak. Azt mondták, te még habozol.
– Mit csinálok én? – kiáltottam fel.
– Habozol, legalábbis azt mondták.
– Az anyjuk istenit! – szakadt ki belőlem. – Habozik az öregisten, nem én!
– Sejtettem, hogy így van – mondta, szomorú tekintettel nézve rám. – Nézd, tőlem azt akarják, hogy jelentéseket írjak. Rólad is. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked, meg azért is, hogy megmondjam, ha nem jövök a jövőben errefelé, az nem azt jelenti, hogy haragudnék rád. Ellenkezőleg, azért, hogy nyugodt szívvel leírhassam, hogy nem találkoztunk.
– Leírhassam? – kérdeztem döbbenten. – Akkor te…
– Megyek, Sándor – mondta. – Isten veled.
Üvölteni lett volna kedvem a fájdalomtól.
A fiatalember havi rendszerességgel meglátogatott. Magam is és a feleségem is kezdtünk hozzászokni, hogy ilyen légyottjaim vannak. Még tizennégy évvel a pártból való kizárásom után is, amikor egy fiatal értelmiségi gárda jelent meg a városban és hívtak vissza, legalább a Csemadokba, ha az okatatásügybe már nem lehet, még akkor sem álltam sokáig kötélnek. Fiatalok voltak, naivak, teli energiával – féltettem őket. S nem akartam nekik rosszat tenni azzal, hogy velem látják őket. Másfél évnyi rábeszélésbe tellett, amíg kötélnek álltam, amikor elmondták nekem, hogy ők is konfliktusba kerültek a párt ideológiai titkárával meg az állambiztonságiakkal. Nyíltan elmondtam nekik a történetemet, s amikor azt mondták, közösen vállaljuk az ezzel járó kockázatokat, beadtam a derekamat. Az igazság az, hogy akkorra ők – energiával teli fiatalként, képzett emberként – sokkal nagyobb kockázatot jelenthettek a rendszerre nézve, mint én, akit addigra eléggé megtört a tizenöt év. Visszatértem hát az amatőr színjátszáshoz, s ez sokat jelentett a számomra. A legmelengetőbb érzés azonban mégiscsak az volt, hogy végre újra barátaim, csapattársaim voltak. Végre nem egyedül voltam, tartozhattam valahová.

A benzinkútról azonban nem tudtam elmenni. Tizennégy évvel a pártból való kizárásom után a városi könyvüzlet vezetője, egy kedves, intelligens hölgy nyugdíjba ment. Eljött utánam, nem venném-e át az üzlet vezetését. Ismert, hiszen rendszeres vásárlója voltam, gyakran nagyon jól elbeszélgettünk. Mondom, dehogy nem, örömmel. De a biztonság kedvéért azért kérdezze meg. Ugyan, mondta, a mi igazgatóságunk Pozsonyban van, törődnek is azok ilyesmivel! Részemről rendben, mondtam, de azért nem árt, ha megérdeklődi.
Két hét múlva jött vissza lógó orral. A férje, kisebb kaliberű járási pártkutya, beszélt a járási ideológiai titkárral, aki azt válaszolta: „Ešte nie!“ 1984-ben, tizennégy évvel a pártból való kizárásom után.
Pár évvel később megállt nálam egy szlovák tanító barátom odafönt, a benzikúton.
– Te ezt már így akarod végigcsinálni? – kérdezte.
– Mi az, hogy akarod? – kérdeztem vissza. – Ha rajtam múllott volna, el se kezdtem volna. Úgy beszélsz, mintha önszántamból jöttem volna ide. Örülök neki, hogy egyáltalán ez is van.
– Figyelj ide, miért nem mész el a járási népművelési központba előadónak?
– Jó vicc- mondom. – Te is tudod, hogy nem lehet.
– Ennyi év után – csóválta a fejét. – Ilyen nincs, majd én elintézem neked. Tudom, hogy üresedésük van.

Nem hittem benne, de – márcsak ilyen az emberi lélek – egy picit megint reménykedni kezdtem. Tudtam, hogy személyes jóbarátja a párt ideológiai titkárának, meg aztán abban is reménykedtem egy kicsit, hogy amazok is tudnak számolni. Tizenhét év valóban nagy idő. Jött vissza három hét múlva.
„Šaňo, mal si pravdu.“
– Mi van? – kérdem.
– Beszéltem az ideológiai titkárral. Azt hittem, jobban ismerem, mint te.
– Mit mondott? – érdeklődtem.
– Amit feltételeztél. „Ferko, ani reč o tom“ – ezt válaszolta. – Ezt még neked sem tehetem meg. Az igazság az, hogy akkor már magam is azt kezdtem gondolni, ott a baj, hogy mindig megkérdezik előre, megtehetik-e. Amikor visszamentem a Csemadokba dolgozni, nem kérdezett senki senkitől semmit, s ha idővel ki is tudódott a dolog, némi dohogásnál megállt a reagálás szintje. Ezek a hivatalnokok, beosztottak, igazgatócskák azonban nagyon féltettékaz állásukat, valószínűleg ez is hozzátartozik a rendszer képéhez. A baj mindig ott kezdődött, hogy megkérdezték. Ott van a kezük nyoma nemcsak a járáson és az ország külső állapotán, de az emberi lelkekben is. Nézz körül, mennyi deformált ember lót-fut körülöttünk. Szomorú számvetés ez. Kifelé is, befelé is.
A legidősebb fiam valóban tehetséges gyerek volt. Nem panaszkodhatok a többire sem, de őbenne valahogy mintha mégis magasabb fokon lángolt volna a tehetség. 1968 őszén bejelentkezett
a pöstyéni szállodaipari középiskolára. Felvették, nagyon jól indult, magyar gyerek létére többször dícséretet kapott. Az első félév végén aztán csak hozza a bizonyítványt: hármasok és egy vagy két négyes. Év végéig odáig fajult a dolog, hogy el akarták őt buktatni szlovák nyelvből. Tudtam, hogy van egy minisztériumi rendelet, amelynek értelmében nem buktatható meg az első osztályban az a gyerek, aki más tanítási nyelvű iskoláról került az illető intézménybe. Felmentem az igazgató után, pár nappal az osztályozó konferencia előtt, és figyelmeztettem őt erre a rendeletre. Azt mondja, ő nem tud ilyenről, de várjak egy percig, megbeszéli az illetékes kollégával. Nemsokára visszajött és azt mondta:
– Nyugodtan menjen haza, kolléga, a gyerek nem fog megbukni.
Hazamentem, jött néhány nappal utánam a gyerek is, hozta a bizonyítványt. Szlovákból valóban nem vágták el őt, de megbuktatták fizikából. Felmentem megint Pőstyénbe. Volt a tantestületben egy idősebb tanár, akivel jól összebarátkoztam még korábban egy szakmai tanácskozáson, nyílt fejű, jóakaratú ember. Elmentem hozzá megkérdezni, mire véljem az egészet. Azt mondja nekem a bácsi: – Uram, ha jót akar ennek a gyereknek, vigye el őt ebből az iskolából. Ez egy aranyos gyerek, tehetséges is, de ezt az iskolát soha nem fogja elvégezni. Itt most, a tanév végén hatalmas vita volt körülötte, a szlovák szakos kolléga még magát is belevonta a vitába.
– Tudják a kollégák, kinek a fia ez a gyerek? – kérdezte.- Valami nagy magyar fia, egy nacionalista, revizionista magyaré, úgy nézzenek rá.
Furcsán nézhettem rá.
– Uram, higgyen nekem, vigye el őt innen – csavargatta a fejét az öreg.
– De miért? – értetlenkedtem. – Mi köze az én gyerekemnek ezekhez a dolgokhoz?
– „A čo mám vám povedať?“ – nézett rám szomorú tekintettel. – Maga okos ember, fogadja meg a tanácsomat.
Azt mondtam, nem viszem el őt, akkor is elvégzi azt az iskolát. Fogadtam egy tanárt, felkészíttettem őt, s mielőtt elmentünk volna a pótvizsgára, egy másik szlovák tanár barátommal levizsgáztattam őt.
– Sándor – mondta az ismerősöm-, nyugodt lehetsz, már a másodikos tananyagot is fújja a gyerek.
Elmentünk a vizsgára, én is mentem vele, természetesen. A vizsga után kijött az igazgató, behívatott a tentestületbe.
– Épp arról tárgyalunk, kolléga, megadjuk-e neki a négyest vagy nem. Előtte azonban tudnom kell, hogy döntött. Elviszi innen a gyereket vagy sem? – nézett rám keményen.
Nem értettem. Azt hiszem, ez a tekintetemen is meglátszott.
– Ebben az iskolában nem a tudás fontos? – kérdeztem dühösen. – Nem a tudást mérik be az ilyen vizsgán?
– Természetesen – nézett rám személytelenül.
– Akkor meg mi a baj? Maga is tudja, hogy felkészült a gyerek. Két volt kollégám foglalkozott vele a nyáron, kitűnő szakemberek. A gyerek tudja az anyagot.
– Nem eléggé – nézett félre az igazgató.
– Mi az, hogy nem eléggé? – emeltem meg a hangom. – Ha elviszem, eléggé, ha itt hagyom, nem eléggé? Miféle tantestület ez?
– Nézze, én csak magának akarok jót, meg a gyereknek. Ha elviszi, átengedjük. Ha marad, meg kell ismételnie az osztályt.
Talán egy kápó nézhetett így az áldozataira annak idején.
Akkor eldöntöttem, hogy elviszem őt. Szakmát tanult, ma sikeres vállakozó. Azt mondja, nem bánja, hogy így alakult a sorsa, de nem tudom, a valóságban mit gondol.
A második fiam is kitüntetéssel érettségizett. Gépipari főiskolára jelentkezett Brünnbe, de végül nem fejezte be. Ő inkább humán beállítottságú gyerek, hamar megnősült, megtalálta a helyét az életben.
A harmadik fiammal volt egy probléma: a feleségét fel akarták venni a pártba, s ő nem engedte. Aztán, amikor a Dunahajózási Vállalathoz került, alaposan lekáderezték őt, s a felesége káderese beírta a lapjára, hogy nem engedte belépni a feleségét a pártba. Emiatt nem mehetett külföldi utakra, csak bent, az országban hajózhatott.
A legfiatalabb apolitikus, de kitűnően szaval. Gyerekkorában egész szerepeket játszott el maga, minden szerepet más és más hangon. Színész akart lenni, de eltanácsolták. Ma sikeres vállalkozó.
Ha valaki megkérdezné a volt feleségemet, valószínűleg azt válaszolná, vele nem éreztették, ki volt a férje. A házasságunk már 68 előtt megromlott. Úgy gondolom, ott fogtunk mellé, hogy elhanyagoltuk egymást és a gyerekekkel sem foglalkoztunk annyit, amennyit kellett volna. Bedarált minket a közösségi élet, mindkettőnket, mert a feleségem is nagyon aktív volt, a táncosai máig istenítik. Magába szippantott minket az örvény, óvatlanok voltunk, ma már tudom. De akkor ki akartunk használni minden napot, taszított az energia, amely bennünk volt. Nem gondolkoztunk előre, nem figyeltünk a jövőre, néha önmagunkra, egymásra sem. Megkérte az adóját ez az életforma, áldozatául estünk mi is, de bizonyos fokig a gyerekeink is. Sokszor a falubeliekre hagytuk őket, akik nagyon jó emberek voltak, de az mégsem a család. Így mégsem oda futottak be, ahová kellett volna, ahová a tehetségük predesztinálta volna őket.
Ebből persze adódtak feszültségek akkortájt is. Néha már magam is kezdtem érezni, hogy ez így nem mehet tovább. Hatvanhétben a feleségemet el akarták vinni a kerületi Csemadok-vezetésbe. Akkor már én mondtam, hogy elég, azt mondtam, nem lehet egy családban két bolond, két megszállottja a kultúrának, méghozzá ilyen magas szinten. A feleségem megsértődött emiatt, többször a szememre hányta, hogy nem engedtem kibontakozni őt.
Megromlott közöttünk a viszony, s 73-ban el is váltunk. A gyerekekkel természetesen fennmaradt a jó kapcsolat, a feleségemel kevésbé. Ő egyébként is baloldalibb gondolkodású volt, mint én, mindig is lojálisabb volt a rendszerhez nálamnál. 69 után töbször a fejemhez vágta, ha nem lettem volna olyan önző és keményfejű, ha engedtem volna inkább őt szárnyalni, még most is igazgató lehetnék.
74-ben nősültem újra, másfél év egyedüllét után. A második feleségem is tanító, de nem Léván tanított. Szeptemberben, egy szép napon megállt nálam a kúton a járási nemzeti bizottság iskolaügyi osztályának vezetője és azt mondta:
– Gratulálni jöttem, hallom, hogy újra megnősültél.
– Köszönöm – mondtam.
– A feleséged azonban vidéken tanít.
– Igen – mondtam. – Ingázik, van ilyen.
– És nem akarna bejönni Lévára? Lesz itt egy üresedés.
– De – csillant fel a szemem. – S mi gondolsz, menne a dolog?
– Azért szóltam – nézett rám. – Ha be akar jönni, elintézem.
– Az jó lenne – mondtam örömmel.
– Akkor jöjjön be holnap az osztályra, megbeszéljük.
– Az bajos lesz – vakartam a fejem. – Nem hiszem, hogy be fog menni. Tudod, milyen keményfejű, elvei vannak.
Este mondom a feleségemnek, mi történt. Azt mondja, nem megy sehová, ő nem fog senkinek könyörögni.
– Semmilyen könyörgésről nincs szó – bizonygattam. – Ők ajánlották fel ezt a lehetőséget.
– Akkor sem – mondta. – Nekem semmilyen kegy nem kell senkitől.

Fogtam magam, s másnap bementem én az osztályra. A vezető nem szólt egy szót sem, megírta az áthelyezéséről szóló határozatot úgy, hogy az új igazgatója még nem is tudott róla. Azt hiszem, ezt is gesztusnak szánták, ilyen is volt.
Így került Lévára a második feleségem, s ha őt kérdeznéd, bizonyára ő is azt mondaná, vele sem éreztetik, ki a férje. Ám a jutalmak osztásánál néha felhorkan, miért kap kevesebbet, mint a többi, amikor az eredményei mérhetőek és átlagon felüliek. Az bizonyára a véletlen műve, hogy az igazgatója évekig az a volt tanfelügyelő volt, aki engem 1973-ban elbocsátott, s aki a felmondó levelemet a kezembe adta. Én ezért nem haragudtam rá, beláttam, hogy egy csavar volt csupán a gépezetben ő is. Beszéltem vele erről, alig fél évvel az elbocsátásom után.
Megállt nálam a kúton egy délután, a tankolás után éreztem, nem akar gyorsan továbbmenni. Csendes délután volt, nem volt forgalom, beszélgettünk. Egyszer csak váratlanul azt kérdezte:
– Haragszol rám?
– Miért, haragudnom kellene? – kérdeztem vissza.
– Te tudod – fürkészte az arcomat.
– Nem. Nem haragszom.
Láthatóan megkönnyebbült.
– Mit tehettem? – nézett furcsán maga elé.
– Azt neked kell tudnod – válaszoltam.
– Miért, te mit tettél volna az én helyemben? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Én nem vállaltam volna. Én felálltam volna és elmentem volna.
Ezt mondtam neki és azt hiszem, komolyan is gondoltam: nem vállaltam volna. De néha, ha álmatlan éjszakáimon visszagondolok mindarra, amit a hetvenes években átéltem, már ebben sem vagyok olyan biztos. Az ember szörnyen kiszolgáltatott. És nagyon manipulálható.
Már beletörődtem, hogy a benzinkútról megyek nyugdíjba, amikor az életem nem várt fordulatot vett. Eljött 1989 novembere, s nem győztem csodálkozni, hogy az addig oly erősnek, megingathatatlannak hitt rendszer úgy zuhant magába, mint egy kártyavár.
A félelmeim megvoltak persze akkor is. A nyolcvanas években kialakult itt egy jó kis csapat, művelődési klubot szerveztünk, országos szinten is figyelemre méltó kulturális akciókat, irodalmi színpadot, amatőr színházat. Másfél évtizedes tespedtség után élni kezdett a város, de a régió is. Örömmel figyeltem az utánunk jött generáció energiáit, elképzeléseit, tenniakarását. Kicsit megnyugodtam, már ami a közösség jövőjét illeti.

Arról persze álmodni sem mertem, hogy a rendszer egyszer majd összeomlik. A lelkemben már úgy rendezkedtem be, hogy én a diktatúrában fogok meghalni, számkivetettként, megbélyegzettként. Ami 1989-ben bekövetkezett, az egy kisebbfajta csoda volt. Néztem a televízió képernyőjén keresztül, mi történik Prágában, s váltig azért remegtem, nehogy a folyamat leálljon a Morva folyónál. Szlovákia mindig is lassabban mozdult, az itteni vidékiesebb társadalom nehézkesebben értette meg a lehetőségek teremtette új helyzetet. Ez a nép múltbeli kiszolgáltatottsága okán nem szokott hozzá, hogy új utakat taposson a történelemben. A legtöbbször csak mások után kullogott, másokat követett.
Most, hála Istennek, követte a jó utat, s kicsordult a könnyem, amikor azt láttam, hogy a folyamat nem áll meg Csehország határain. A térre, a tüntetésekre nem mentem le, a sztrájkokba nem kapcsolódtam bele, ne mondják, ha esetleg rosszul sül el a dolog, hogy a kiszuperált hatvannyolcasok próbálkoztak csak újra, nem tudván beletörődni történelmi vereségükbe. Az igazság az, hogy abban is reménykedtem, most valami más jön. Ezt csak a legbizalmasabb baráti körökben mertem elmondani. Azt, hogy mi lenne az a más, nem tudtam megfogalmazni, azt azonban éreztem, hatvannyolchoz már nem lehet visszatérni. Azt hiszem, az újra aktivizálódó Dubček is lassan felfogta ezt.
Szlovákia azonban nem tudott lényegileg megváltozni. Már1990 elején megjelent a két örökzöld téma, a csehektől való elválás igénye és a magyarellenesség. Amikor Európa komoly politikusai a világ következő elrendezésével foglalkoztak, a KGST és a Varsói Szerződés megszüntetésével és egy új világrend kialakításával, itt a csehektől való elszakadásért tüntettek és a magyarok ellen hoztak létre politikai pártot, fogalmaztak meg törvényeket. Fájdalmas volt újból látni, hogy mindenki ismét ott kezdte újra a vitákat, ahol annak idején megszakíttatták vele, s mindebben az volt a legnehezebben elviselhető, hogy ezek az aktőrök vajmi keveset tanultak a történelemből. Hangzavar kezdődött, megint furcsa hangzavar. S újból rá kellett döbbennünk, hogy nem mindenki, aki szemben állt a letűnt totalitáriánus rezsimmel , demokrata és felkészült arra, hogy értelmes jövőképet kínáljon a társadalomnak.
A személyes sorsom némileg jobbra fordult. 1990-ben a járási tanügy, a Csemadok központi és járási bizottsága, valamint a járási művelődési központ is rehabilitáltak – politikailag és erkölcsileg is, ahogy illik. Nem igazán tudtam örülni mindennek, mert járási szinten ugyanazok adták a kezembe a rehabilitálásról szóló dokumentumot, aki annak idején elküldtek az oktatásügyből, illetve a Csemadokból. Figyelemre méltó, hogy ezek a kelet-közép-európai kis népek mennyire ragaszkodnak a szakembereikhez. Káderhiányban szenvednek, valószínűleg.

A pártban is rehabilitálni akartak, azt elutasítottam. Akkor már bekövetkezett, amiben reménykedtem, pártok alakultak, magyar pártok is. Az esély, gondoltam, ez lehet a jövő, abból a szempontból mindenesetre, hogy az ott tömörülő emberek szabadon fogalmazhassák meg a véleményüket jövőnket illetően. „Eppur si muove“ – nyugtáztam megelégedve. Számomra azonban ez a vonat már elment. Tartottam magam a hetvenes évek elején megfogalmazott krédómhoz: az életben már soha semmilyen pártnak a tagja nem leszek.

1990 januárjában a Lévai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatójává válaszottak. Az igazgatóválasztás két körből állt. Meg volt ez is kreálva, mint minden, az elvtársak felkészültek voltak még akkor is. Az első körben 5 igazgatójelöltet választott a tantestület. Ebben a körben 14 szavazatot kaptam, szemben a volt igazgató 8 szavazatával. Furcsa érzésem volt, amikor arra gondoltam, hogy ez a volt igazgató azonos azzal a tanfelügyelővel, aki 1973-ban nekem is és még több sorstársamnak átadta az elbocsátó szép üzenetet. Profi volt, s ezt itt is megmutatta. A második fordulóra visszalépett, s vele együtt ugyanígy tett a harmadik és a negyedik helyezett is. Az ötödik helyezett kollégával találtam tehát szemben magam az újabb fordulóban.

A második forduló előtti napon olyan hírek terjedtek el az iskolában, hogy én kirúgom azt a pedagógust, akinek nem magyar iskolába járnak a gyerekei. Azonnal fölmondok azoknak is, akik a kommunista párt tagjai, s hogy fizikusi, vegyészi és matematikusi posztra külső erőt hozok, mert elégedetlen vagyok a jelenlegi pedagógusokkal. A második fordulóban így az addig ötödik helyen végzett ellenfelem 12 szavazatot kapott. Én 13-at.

A választások után a volt igazgató és felesége más iskolába kérte áthelyeztetni magát. Újra igazgató lettem tehát, bár a lévai magyar iskola, amelyet igazgatnom kellett, akkor még nem volt önálló intézmény. Gazdaságilag az 1. számú szlovák iskolához tartozott, amelynek az igazgatója az a pártinstruktor volt, aki a pártból való kizárásom után megírt fellebbezésemet kivizsgálta. Ha maradt volna még néhány csepp az akasztófahumoromból, azt mondanám: családban maradtunk.

Hat évig voltam még igazgató. Sok mindent sikerült megcsinálnunk, ami új energiákat adott ennek az intézménynek, s erre büszke vagyok. Ám odabent nagyon éreztem: ez már nem az igazi, nem a régi láng. Az elmúlt húsz év engem is megtört, sok mindent kigyalult belőlem.

Kilencvenhatban nyugdíjba mentem. Hihetetlen, amit éreztem: a fájdalom, az iskola utáni vágyakozás mellett megkönnyebbülést is. A funkcióktól, a felelősségtől megszabadultam, de a belső késztetésektől nem. Nem adtam, máig sem adom fel szavalóimat, színjátszó együttesemet, az irodalmi színpadot, a kulturális nyüzsgést. Úgy kell ez nekem, mint a levegő. Ha ez sem lesz, akkor már én sem leszek.

S ha visszatekintek? Álmaink voltak, energiáink, nekifeszüléseink. Hiszem, hogy a meghatározó percek nem vesznek el az emberek életéből. Hiszem, hogy volt értelme egy jobb világ reményéről álmodozni.

Megpróbáltunk emberek maradni egy bonyolult évszázadban – s ma is úgy gondolom, ez nem volt kevés.