Mi a baj velünk?

Odakint a kellemetlen márciusi szél még havat hordott, idebent azonban kellemes meleg várt – és az előre feltételezhetőnél keményebb beszélgetés. A házigazda, egy kellemes amerikai úr, tapasztalt volt diplomata, aki – ki tudja, miért – most arra adta a fejét, hogy Kelet-Európa etnikai feszültségeit próbálja meg oldozgatni.

A jeles személyiségekből álló asztaltársaság jó hangulatban tárgyalt – és vacsorázott közben; az egész összejövetelnek csupán a nemzetiségi arányok ügyében lehetett némi kifogásolható része. Az egy amerikaira és az egy szlovákiai magyarra most is hét szlovák nemzetiségű jutott, bár az is tény, hogy ezt a kedvezőtlen arányt szlovákiai magyar társam távolmaradása okozta.

A beszélgetés izgalmas volt, az amerikai úr kellő tapasztalattal próbálta meg befolyásolni az együttgondolkodás irányát, néha kellemetlen kérdéseket is feltéve a szlovák és a magyar oldal irányában egyaránt. Kívülről, pragmatikusan próbálta meg szemlélni az egész kérdést, a reakciói ennek megfelelően logikusak voltak, a kérdései helyénvalóak. Egy valami azonban nagyon távol állt tőle: képtelen volt beleélni magát akár az egyik, akár a másik fél helyzetébe, márpedig aki Kelet-Közép-Európa nemzetiségi problémáit a siker reményében akarja boncolgatni, annak azt is tudnia kell, hogy kérdéshalmaznak jelentős részét alkotja annak érzelmi-pszichológiai vonatkozása. A helyzet egyik lényeges eleme ugyanis az, hogy vannak birtokon kívüliek és birtokon belüliek, támadók és védekezők. S ugyanúgy, mint ahogy egy elcsattanó pofon körüli konfliktushelyzetben sem lehet minden esetben mindkét felet egyformán büntetni – az egyiket ezért, mert adta a pofont, a másikat pedig azért, mert jelen volt, amikor az elcsattant –, esetünkben is illene különbséget tenni jogfosztási igyekezet és jogvédelem, bolsevista hatalmi allűr és emberjogi érvelés között.

A beszélgetés heve erősödött, a vita néha komoly küzdelemmé vált. Az egyik csúcsponton a szlovák résztvevők egyike egy nyolcpontos programja vaslattal jött elő tízéves időbeli horizonton, ami tárgyalási alapnak elfogadható lett volna. Cserébe azt kérte, hogy más javaslattal a magyarok tíz évig ne jöjjenek elő. Érdekes módon, a javaslat elhangzása után a szlovák oldal görcsölt be. Az egyes pártok képviselői kitérő nyilatkozatokat tettek, mígnem bekövetkezett a nagy bumm. Az a szlovák politikus kért szót, akit a szlovákiai magyarok legalább 80 százaléka besorolna azon öt partner közé, akik viszonylag tisztességes irányultságúak és akikkel – úgy érezzük – a leghamarább lehetne megtalálni a közös hangot. A következőt mondta az amerikai úrnak:

– Uram, ön itt teljesen el van tájolva. Egészen más dolgokról beszél, és nem érti a lényeget. A „mi magyarjainkkal” az a baj, hogy nem hajlandók kisebbségként viselkedni. Ők egy nálunknál nagyobb és erősebb nemzet szerves részének tartják magukat, amely nemzet ebben a térségben versenyhelyzetben van velünk. Ha tehát mi bármilyen autonóm jogokat adnánk nekik, azzal közvetetten a saját esélyeinket csökkentenénk.

A hangulat egy pillanatra megfagyott, s az asztalnál ülők közül még legalább hárman beleegyezően bólintottak. El ne felejtsem hozzátenni: csak a jelenlegi ellenzék képviselői voltak jelen. Egyikük megtoldotta a szót:

– Ők váltig egységes magyar nemzetben gondolkodnak, idő kérdése lenne tehát, hogy mikor egyesülnek az egyes nemzetrészek. Amíg ez a felfogásuk meg nem változik, addig nehezen képzelhető el bármiféle áttörés a kérdésben.

– Ne felejtsük el, tapasztaltabbak, felkészültebbek nálunk – folytatta az első felszólaló. – Többen is vannak, s egy hegemón elképzelés él bennük.

A beszélgetés újabb fordulatokat vett, magam némileg megkönnyebbültem. Kis lelkiismeret-furdalásom volt ugyanis, mivel két nappal azelőtt az egyik nyugati hírügynökség kérdésére: miért félnek annyira a szlovákok a magyaroktól, azt találtam nyilatkozni, hogy nem is annyira a magyaroktól, mint önmaguktól félnek. Saját kicsiségeiktől, a nemzetközi téren való megmérettetésektől. A saját belső gátlásaik hajtják őket a szinte paranoid, a nyugati demokraták szempontjából érthetetlen torzulásokba. Amaz anekdotabeli feleség beteges féltékenységi pozíciójába manőverezik magukat, aki ha talál női hajszálat a férje zakóján, amiatt gyanúsítja meg, ha pedig nem, azt veti a szemére, hogy már kopasz nőkkel is megcsalja őt.

Az est végén a fent említett kolléga hozzám fordult, nem vagyok-e véletlenül kocsival, nem vinném-e el őt haza. Azzal voltam, s természetesen elvittem őt. A kocsiban még beszélgettünk, nagyon barátságos és joviális útitárs volt.

Odakint, a reflektorok fényében átláthatatlan összevisszaságban táncoltak a hópihék. Mintha a tanácstalan szlovák politika átláthatatlan erővonalainak engedelmeskednének.

(1996)