Mit ér az ember, ha magyar?

Őrült fordulatokat vesz velünk időnként a kelet-európai történelem. Az embernek néha már az az érzése, hogy ez a térség erre van ítélve: körbe-körbe forogva próbálja meg utolérni önmagát, az egyenes irányú előrehaladás helyett a saját maga által építgetett kis zsákutcákban bolyongva kísérelje meg elhitetni magával: csuda jól teszi azt, amit cselekszik.

Azok a botladozások, bizonytalan léptekkel tett mellélépések, amelyek a térség lakói energiáinak nagy részét fölöslegesen felemésztik, idegeit feszítik, lelki tűrőképességét csökkentik, életünk szükségszerű velejárói.

Pedig nem így van. Ez a térség jobb sorsot érdemelne – ha tudná, mit akar. Csak hát, sajnos, ez ügyben is gyakran kételyek merülnek fel. Jogos kételyek.

Így most talán az sem meglepetés, hogy 1995-ben Szent Istvánunk művével és szellemiségével szembesülve számunkra, Szlovákiában élő magyarok   számára újból elemi erővel fogalmazódik meg a kérdés: mit ér az ember, ha történetesen magyarnak született ide, erre a sok sorscsapást megélt szülőföldre, a Pozsony és Ágcsernyő közé eső szűk földsávra? Akkor, amikor létünket, kötődéseinket, jövőnket újra és újra megkérdőjelezik itt. Mit érünk mi ma magyarként, Szlovákiában?

A válasz Illyés Gyulánk bölcs meglátásának parafrázisa lehet: annyit érünk, amennyit értékeinkből, önmagunkból itt és most felvállalunk. Annyit érünk, amennyit önmagunkból, terveinkből, álmainkból itt és most képesek vagyunk megvalósítani.

Vannak, akik azt mondják ránk, büszke nép vagyunk. Én inkább azt vallom: öntudatos nép vagyunk. Bibó István találó megfogalmazása alapján: a nemzetet a megélt élmények teszik igazán közösséggé. Nézzen csak bárki végig a történelmünkön, mi mindent éltünk meg csak itt, ebben a huzatos Kárpát- medencében. Csoda, hogy edzett nép vagyunk? S edzenek bennünket bizony, napjainkban is, minden oldalról. Csoda, hogy összekovácsolódtunk?

Vannak, akik azt mondják rólunk, öntudatunk veszélyes másokra. Ezt a nézetet a leghatározottabban vissza kell utasítanunk. Ezt azok mondják, akik rossz hírünket akarják kelteni. Nézzük csak meg, milyen veszteségeket szenvedtünk el mi, magyarok, századunk mindkét nagy háborúja után. S ezt a helyzetet is öntudattal, belső tartással viseljük. A magyar kisebbségek nemcsak Európa legnagyobb, hanem legkulturáltabb, leginkább béketűrő közösségei – ezt a tárgyilagos szereplőnek is el kell ismernie. Nem mások jogait akarják megkurtítani – a saját jogaikat védik. Demokráciát, civilizált dialógust, anyagi és szellemi felemelkedést tűztek ki célul – nem csak a maguk számára, hanem a térségben élő minden nép számára. S ha valaki a kelet-európai régiót alaposabban szemügyre veszi, látnia kell: leginkább a magyarok tudnak itt különbséget tenni negatív nacionalizmus és sovinizmus, illetve egészséges nemzeti öntudat között. A térség stabilitását sem a magyarok, hanem némely más nép igyekezete kezdheti ki.

A napokban Joseph Göbbels, volt náci propagandaminiszter naplófüzérének 1938-ban írt fejezetei olvasgattam. Göbbels kemény szavakkal ostorozza a magyarokat, amiért 1938 őszén, a komáromi tárgyalásokon is úgymond, az úriemberek puhaságával tárgyaltak az akkori csehszlovák delegációval. Az 1920-ban elszenvedett megaláztatás után is, a két háború közötti időszak ideológiájával a hátuk mögött is: úri nagyvonalúsággal, s nem a kívánt náci eréllyel. Ezt a tényt később maga Beneš is elismerte.

Mi, magyarok, olyan keveset akarunk most is: hagyjanak minket nyugodtan élni. Ne más mondja meg, mit értsünk ez vagy az alatt, nem vagyunk mi szellemi kiskorúak. S ha más tapasztalatok után nézünk, nem azokhoz fordulunk, akiknek igyekezetével szemben a világon mindenütt kételyek merülnek fel. Akik minden energiájukat mások eltiprására szeretnék fordítani.

A közelmúltban az egyik ismert szlovák értelmiségi mondta nekem: képviselő úr, hová gondol, hogyan adhatnának maguknak ezek autonómiát, amikor naponta attól rettegnek, hogy maguk, magyarok lekörözik őket? Ha maguknak egyetemük lenne, maguk a kapcsolataikon keresztül megmozgatnák az egész világot, s az nemsokára a legkiválóbb egyetemmé válna egész Szlovákiában!?

Az úrnak – szlovák barátomnak – elmondtam, tárgyszerűen miben téved. S amit nem mondtam el, elmondom most: azt, hogy ez – sajnos – csupán egy deformált kép rólunk. Mi tudjuk, mennyire egészségtelenül sok bennünk a kétely. Mi tudjuk, mennyire megosztottak, a kívánatosnál kevésbé szervezettek vagyunk. Mi tudjuk igazán, mennyi közöttünk a kishitű, a megingó.

És mégis, mindeme gondjaink tudatában is: vállalni kell. Vállalni magyarságunkat, vállalni a többletmunkát – mint a sportolóknak. Ha jobb eredményt akarunk, ha minőségibb embert akarunk megteremteni, az mindig is többletmunkát, többletáldozatot kíván. Számunkra nem a lecsúszás, hanem a felemelkedés lehet a cél. Mi tudjuk, mit akarunk, s azt is tudjuk, az ügyünk igaz ügy. Az utunkon végig kell mennünk, akkor is, ha tudjuk, hogy ez egy hosszú és fáradsággal terhes út.

Szlovák polgártársainknak pedig azt üzenjük: tőlünk nem félni kell, velünk meg lehet egyezni. A mi gyarapodásunk az ő gyarapodásuk is. Azzal, hogy mi felvállaljuk önmagunkat, nem vagyunk mások ellenségei. Aki ezt állítja, önmagát csapja be.

Önmagunk felé pedig: igen, a kisebbségi lét sziszifuszi lét. Állandó odafigyelést, állandó tudatos önépítést kíván. Nem összeszorított foggal, az az elnyomók formája. Mosollyal, hittel, humánummal. Lélekkel.

Hogyan várhatnánk el másoktól, hogy tiszteljenek bennünket, ha mi nem becsülnénk meg önmagunkat?

(1995)