Nem adjuk fel!

Csáky Pál beszéde Rieger Tibor alkotásának, a Magyarok Nagyasszonya szobornak átadásán, Királyfiakarcsán, 2017. augusztus 19-én.

Hölgyeim és Uraim,

Itt vagyunk, itt élünk eme furcsa 21. század elő furcsa viszonyai között. Néha nem győzünk csodálkozni azon, mennyi minden szörnyűséget, rosszat, tisztátalanságot zúdít ránk ez az új kor. Ha belegondolunk abba, hogy néhány évtizeddel ezelőtt mindannyian, amikor a harmadik évezredről álmodtunk, akkor valami szebbet, felemelőbbet és teljesebbet álmodtunk önmagunknak. Azt szerettük volna, hogyha ez egy tisztább kor, egy felemelőbb kor lenne, amely korrektebb viszonyokat ad mindannyiunk számára, jobban megtisztel bennünket egyénként is és közösségként is. Ahol jó és boldogság élni, és ahol az emberek tisztelik egymást. És ha körülnézünk ebben a világban, és ha őszinték vagyunk és merünk őszinték lenni egymáshoz, akkor be kell látnunk, hogy nem ez történik. Mintha épp az ellenkezője történne. És néha meg is riaszt ez a helyzet.

Ismerjük be, valljuk be, hogy itt vannak bennünk a félelmek a saját személyes jövőnkkel kapcsolatban, itt vannak bennünk a bizonytalanságok nemzetünk jövőjét és Európa jövőjét illetően. És ebben a helyzetben tisztességes ember, ha számba tudja venni esélyeit, lehetőségeit és felelősségét, akkor két dolgot tehet. Az egyik a gyenge ember hozzáállása, fölteszi a kezét és megadja magát, ez a nagyvilág megy, amerre akar, én kis emberként úgysem tudom ezt befolyásolni, majd csak lesz valahogy. S megbúvok, megbúvok a tömegben, befogom a szám, és nem mondok véleményt, nem csinálok semmit. Azt hiszem mindannyian, akik itt ma összejöttünk, elvetjük ezt a hozzáállást. Hisz ma minket éppen az hozott ide ezen a szombat délután, hogy az ellenkezőjét mondjuk, tegyük és mutassuk föl. Az, hogy nem adjuk föl. Hogy felelősséget érzünk önmagunkkért, egymásért, a jövőért, közösségünkért, közösségeinkért, a felvidéki magyar közösségért és a magyar nemzetért is. És nem elégszünk meg azzal, amit a sors idelök nekünk, mi igenis támpontokat próbálunk alkotni önmagunk és a jövő generációk számára is.

Ahogy körülnézek ezen az impozáns tömegen, két dolgot bizonyára el merek mondani annak kapcsán, hogy mi az, ami ma minket idehozott, és mi az, ami minket itt összeköthet. Az első az, hogy tudatos, öntudatos magyarok vagyunk, nem mindegy nekünk, hogy mi történik ezzel a nemzettel, mi történik a felvidéki magyar közösséggel is, és nem mindegy, hogy mi fog történni vele. A másik pedig, azt hiszem, hogy mindannyian elmondhatjuk, és mindannyiunk nevében talán mondhatom, hiszünk a transzcedenciában is. Hiszünk abban, hogy vannak fölsőbb összefüggések, amikor néha, ha kellő alázattal elfogadjuk, hogy a mi erőink itt, emberi erőink itt véget értek, akkor még jöhet valami más, jöhet valami több fölülről is, amely segíthet nekünk túlélni a nehézségeket, a megpróbáltatásokat.

Kedves barátaim, ha megnézzük a magyar nemzet történetét, akár csak az elmúlt ezerszáz éves európai történetet, akkor egy dolgot mindenképpen látnia kell mindenkinek, aki ezt korrekt módon nézi meg. Az, hogy ebben a történetben voltak olyan helyzetek, amikor tényleg egy lépéssel álltunk a sírtól. Velencei utazók mondják a tatárjárás után, hogy az ország bizonyos részeiben napokig kellett menni, amíg egy élő embert találtak. Ugyan ilyeneket mondanak német és osztrák utazók a török háborúk végén, amikor bizonyos területek a százötven éves küzdelem során elnéptelenedtek. Nemes Kürti Pista bácsi azt írja erről, hogy az őshonos magyar közösség nagy része bizonyos régiókban teljesen kihalt. Akkor kellett betelepíteni ide más nemzetiségűeket. És hogy nemcsak mi magunk látjuk így önmagunkat. Mutatja az a bizonyos félelmetes mondat a 18. század végéről, az a bizonyos herderi jóslat, amely azt mondja, hogy élt itt egy nagy nép Európa közepén, a magyarok, Európa sokat köszönhet nekik, de sajnos az állandó küzdelmekben felmorzsolódtak, eltűntek a szláv és a germán népek tengerében. És talán száz év múlva már a nyelvüket sem tudja beszélni senki, mondta a 18. században Herder. És jelentem Herder úrnak, és jelentem mindenkinek, hogy megvagyunk.

Itt vagyunk a 21. század elején is. Itt vagyunk Karcsán is, és ha Karcsán ma csak annyi történne, hogy a szobrász úr jóindulatából és a szoborbizottság felemelő aktivitásai után egy szobor kerül ide erre a főtérre, már akkor is büszkén hajthatnánk fejet e tett előtt, e folyamat előtt, mert ha Karcsa gazdagodik, akkor mindannyian gazdagodunk, ha bármelyik magyar közösség gazdagodik, akkor az egész nemzet gazdagodik, és már akkor is megtettük volna azt, ami jövőbe mutató és felemelő. Csakhogy ma Karcsa főterén nem egy absztrakt szobrot avatunk, nem egy történelmi vagy mitológiai személyiség szobrát avatjuk, hanem a nagyasszony szobrát avatjuk. És itt jön talán vissza valahol az a misztika, ami tetszik, vagy nem tetszik bárkinek, igenis ott van a mi magyar történetünkben. Az a piros vonal, ami akkor segít éppen, amikor az emberi erő elfogy.

Hogy ezt megértsük, tényleg megint vissza kell mennünk ezer évet. Kérem, gondoljanak bele magán emberként, szülőként, apaként vagy anyaként annak a hajnalnak a döbbenetébe, amikor az öregedő István király előtt megáll a csapzott lovas, és hozza a szörnyű hírt, hogy a fia, az egyetlen fia, akire nemcsak az ő családjának története, nemcsak a dinasztia története volt bízva, hanem a korszokás szerint ez a nemzet jövőjét jelentett, Imre herceg halott. Mit tettek volna önök ebben a helyzetben? Mit tett volna egy politikus, aki a 21. század, vagy a 19. vagy a 10. század politikai kategóriái szerint gondolkodik? Mit tett volna egy ilyen helyzetben? Talán futott volna keletre a bizánci császár udvarába, joggal tette volna, mert a magyarok királyát örömmel fogadták volna ott is, és örömmel fogadták volna hűbéresként. A korona egyik része onnan származik. És futhatott volna nyugatra, a német-római császárhoz vagy valamelyik német császár, német uralkodó udvarába. A magyarok királyát örömmel és tisztelettel fogadták volna ott is, de hűbéres lett volna utána. És mit tett ez a kétségbeesett király egy ilyen nehéz helyzetben? Valamit, ami emberi ésszel nem igazán fölfogható. Az országot, a népet, amelyet a szent korona jelképezett, fölajánlotta valami természetfölöttinek. A magyarok nagyasszonyának.

Csodálkozunk-e azon, hogy török ellen, tatár ellen, a kelet Habsburg ellen szűz máriás zászlók alatt vonultunk? Csodálkozunk-e azon, hogy amikor még nem volt himnuszunk, de most, hogy van is és egyházi megközelítést alkalmazunk, akkor azt énekeljük, hogy boldogasszony. Református testvéreink azt éneklik, hogy tebenned bíztunk elejétől fogva. Valami többletet, valami nagyot, valami mélyebbet adott nekünk ez a gesztus, az öregedő király gesztusa, és valahogy arra tanít bennünket, hogy a nehéz helyzetben is, nem szabad megijedni, kétségbeesni, és nem szabad azt hinni, hogy ahol az emberi erőnk véget ér, ott a történetünk is véget ér. Ezt akarjuk, s merjük üzenni ma Karcsáról. Hogy ennek a nemzetnek, a magyar nemzetnek, hogy Európának, hogy a fölvidéki magyarságnak is akkor van és akkor lesz esélye, ha az értékeibe, a múltja által kitermelt értékekbe, a szellemisége által létrehozott magyar keresztény világba fog kapaszkodni. Csak ennek van esélye, ez jelenti a jövőt, ez jelenti az esélyt, és ez jelenti a reményt. Ezt üzeni ez a szobor itt ma Karcsán mindannyiunknak, és ezt üzenjük innen Karcsáról mi minden jóakaratú magyarnak, és minden tisztességes európainak.

Köszönöm, hogy meghallgattak,

Csáky Pál