Nemzeti önbecsülés

Trianon – és az egész versaillesi békerendszer – Európa rossz emléke. Régen túlélte magát, a valóságban sosem működött pozitív hozadékkal, s az első világháborúnál nagyobb katasztrófába: a második világháborúba sodorta az emberiséget.

Az 1919-es békekonferencián részt vevők közül azok, akiket nem elvakultság és bosszú vezetett, már akkor látták, hogy ez egy alapjaiban rossz döntés-sorozat. Nem véletlen, hogy a békeszerződéseket az amerikai szenátus soha nem hagyta jóvá, mint ahogy Oroszország és később a Szovjetunió sem ratifikálta azokat soha. Talán a legjellemzőbb lehet a ponton az amerikai kormány két magas rangú tisztviselőjének leveléből idézni, amelyeket Wilson elnöknek írtak. William Bullitt: „ Kormányunk most beleegyezett abba, hogy a világ szenvedő népeire új elnyomás, leigázás és feldarabolás várjon, új háborús évszázad.” Walter Lippmann: „ Nézetem szerint az Egyezmény nemcsak szűklátókörű és rosszhiszemű, hanem a legnagyobb mértékben meggondolatlan is.” Szintén nagyon kritikus volt a szerződésekkel kapcsolatban a világhírű közgazdász, John Maynard Keynes, aki a brit delegáció tagja volt, de lemondott tisztségéről. „Hogyan várhatja tőlem, hogy tovább segédkezzek ebben a bohózatban, s megpróbáljam megvetni a franciák szerinti, úgymond igazságos és tartós háború alapjait?”- írta a brit miniszterelnöknek.

Az átverés

Az sem mindegy azonban, hogy egy közösség hogyan képes megélni a nehéz helyzeteket. Megvallom, nekem ebben az egész elpancserolt, kisstílű első világháború utáni történetben két szimpatikus momentum tetszik.
Az első a civil kurázsi, s annak egy katasztrófahelyzetben való megtestesítője, von Brockdorff-Rantzau herceg. Miről is van szó?
1918 októberében, amikorra eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy Németország keleten megnyerte, nyugaton viszont éppen elveszíteni készül a háborút, a német katonai és politikai vezetés abba a hibába esett, amibe kicsivel később az osztrák és a magyar is: felült Wilson ígérgetéseinek, a 14 pont alapján fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett az amerikaiaknál és békekötést ajánlott fel nekik. Mindezt akkor, amikor a kilencmilliós német hadsereg még jóformán érintetlen volt és rendezetten vonult vissza francia és belga területekről.

S mi történt? Semmi más, mint amit azelőtt és utána is számtalanszor produkált a történelem: a magukat pillanatnyilag erősebbnek érzők becsapták partnereiket. Október 29-én Wilson különleges teljhatalmú megbízottja, House ezredes titokban találkozott Clemenceau-val és Lloyd George-dzsal, akik határozott hangon közölték vele fenntartásaikat Wilson 14 pontjával kapcsolatban, s az ezredes az amerikai elnök nevében kifogásaik nagy részét elfogadta. Ez az a pillanat, amely számunkra is meghatározó változásokat hoz: ettől kezdve van szó a tárgyalásokon stratégiai megoldásokról, nagyhatalmi érdekekről és nem a Wilson által deklarált nemzeti önrendelkezési elv általános érvényű megvalósításáról. Ez az amerikai nézetváltás okozta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában a csehek-csehszlovákok, románok és szerbek irányában alapvetően alkalmazták a nemzetek önrendelkezésének elvét, de a magyarokkal szemben nem. S mivel stratégiai érdek volt a (nagy)csehszlovák, nagyromán, nagyszerbhorvát államok létrehozatala a németek hátában és a szovjet-orosz terjeszkedés ellenében, a későbbi tárgyalások is ilyen jellegű prioritások figyelembe vételével folytak.

A német, az osztrák és a magyar vezetők persze semmiről sem tudtak. A német delegáció is azzal ment Párizsba, hogy béketárgyalásokat fognak folytatni, s azzal kellett szembesülniük, hogy egy diktátumot akarnak rájuk kényszeríteni. Hosszú viták, komoly vajúdások után úgy döntöttek, hogy aláírják a diktátumot, s teljhatalmú megbízottnak von Brockdorff-Rantzau herceget nevezték ki. Amikor azonban a német tárgyalódelegáció megjelent a teljes pompájában tündöklő versaillesi kastényban, a szövetséges hatalmak vezetőinek képviseletében szónokló Clemenceau dölyfös szavaira a herceg ülve válaszolt. Ez sokakat felháborított, kivéve Balfour brit külügyminisztert, aki azt mondta titkárának: „Nem is vettem észre. Nálam az a szabály, hogy sohasem nézek olyan emberekre, akik nyilvánvalóan bajban vannak.”

Nem feladni

A második figyelemre méltó momentum a szervezett cselekvés lenne – amely sajnos központi szinten alig, apróbb nyomaiban csak helyi-regionális szinteken valósult meg. Igaza volt Németh Lászlónak és mindenkinek, aki azt állítja, hogy a Monarchia nem volt fenntartható. Az utódállamok létrejötte idő kérdése volt, ám az önrendelkezés elvét mindenkire érvényesen kellett volna alkalmazni- s ez a határok megvonásának igazságosságában ölthetett volna testet. Nem így történt: a létrejött erőszakolt, mesterséges új rendszer a győztes-vesztes filozófia alapján jött létre, s ebbe bele voltak kódolva az elkövetkezendő évek konfliktusai.

Az emberek sok helyen értelmesebben tették a dolgukat, mint politikai vezetőik. Civil kurázsira, szervezettebb, okosabb fellépésre magyar vonatkozásban is találunk szép példákat. Ilyen mindenképpen Sopron esete: az ottani népszavazás kierőszakolása és lebonyolítása példaértékű. Bizonyos fokig ilyen az ún. Lajtabánság egyhavi fennállása is, amely hozzájárult ahhoz, hogy Ausztriával szemben kedvezőbb magyar határ született, s ilyen a balassagyarmati vasutasok bátor helytállása is, akik némi reguláris katonai segítséggel kiűzték a cseh legionáriusokat városukból. Ez is azt mutatja, hogy ha lett volna értékelhető központi politikai akarat, s az eléggé demoralizált hadsereget is megpróbálták volna legalább részeiben újjászervezni és felhasználni, nem olyan csúnya módon történt volna az ország széthullása, mint ahogy történt, s legalább részleteiben lehetett volna jobb határokat kieszközölni. Tény azonban, hogy éppen a legfontosabb, legérzékenyebb időszakban Magyarországnak nem volt nemzetközileg elfogadott kormánya, az akkori politikai elit pedig iszonyatosan alulteljesített. Károlyi naiv és buta volt, a Tanácsköztársaság pedig jórészt vállalhatatlan – és létrejötte csak rontotta Magyarország helyzetét, tekintettel arra, hogy a világ akkor épp Lenin diktatúrája hatásainak kiszélesítésétől és egy európai forradalomtól rettegett.

Hármas identitás

Most, egy évszázad múltán azért vagyunk kénytelenek szembenézni ezzel a kérdéssel, mert alapvetően érinti mindennapi életünket. A trianoni döntés kényszerít bele mindannyiunkat abba a döntés-sorozatba, amely naponta elénk vetíti a kérdést: akarjuk-e tudatosan vállalni magyarságunkat, vagy sem. Az úgynevezett anyaország polgárai számára ez nem téma – legalábbis nem merül fel úgy, hogy naponta esetleg többször is választ kelljen rá adni. S a fenti történelmi összefüggéseket is azért idéztem vissza, hogy tudatosítsuk: nem egy elemi erejű igazság megvalósulása volt 1918-20-ban az a folyamat, amely ilyen helyzetbe sodort minket, hanem harmadrangú trükközések sora, amelyre senki nem lehet büszke.
Az emlékezéssel természetesen nem a politikai status quót akarjuk felrúgni, hanem arra szeretnénk rámutatni: mi, külhonban élő magyarok, akik ennek a folyamatnak az eredményeképpen kerültünk mostohagyerek-státusba, vállaljuk-e továbbra is nemzeti kötődéseinket, tudatosan felvállaljuk-e kettős – sőt hármas – identitásunkat. Egy modern, demokratikus Európában bárki egyszerre lehet jó, törvénytisztelő állampolgára Szlovákiának, Romániának, Szerbiának, ugyanakkor elkötelezett tagja a magyar kultúrnemzetnek, aki büszke nyelvére, hagyományaira, s nem óhajt azokról lemondani (magyarán: nem kíván asszimilálódni). Ugyanakkor az is természetes, hogy a zsidó-keresztény és görög-római hagyományokon nyugvó Európában is teljes jogú tagként akar otthon lenni.

Ehhez azonban persze az is kellene, hogy az az ország, amelynek polgárai vagyunk, a sajátjaként tekintsen ránk, egyenrangúként kezeljen. Száz éve vannak komoly gondok ezzel a hozzáállással nemcsak Szlovákia, de a többi utódállam részéről is. Sokszor halljuk: a magyarok egy részében máig él egyfajta Trianon-komplexus. Az igazság viszont az, hogy legalább ennyire erős Trianon-komplexus él a szlovákokban, románokban, szerbekben is, csak ellenkező előjellel. Ezek az országok egy évszázad alatt nem voltak képesek demokratikus és átfogó megoldást kínálni az odacsatolt magyaroknak: napjainkig a húzd meg – ereszd meg politikáját alkalmazzák, kombinálva az illető magyar közösségek belső megosztásával, társadalmi hajszálgyökereik állandó nyesegetésével. S az esetek többségében bizony nem volt konzisztens és átgondolt nemzetpolitika Magyarországon sem.

Vállalja-e ilyen körülmények között magyarságát mindenki? Ne áltassuk magunkat: napjainkban is éppen e téma körül rajzolódik ki egyre erőteljesebb törésvonal a szlovákiai magyar közösségben, ahol az egyik oldal egyértelműen a magyar kulturális-történelmi platform tagjaként, a másik szlovák prizmán keresztül megjelenített, nemzetétől elidegenített „szlovákmagyarként” definiálja önmagát. Az ilyen jellegű megosztottság belülről őröli a közösséget, s az általuk megjelenített célvektorok ellentétes végeredmények felé mutatnak. A leegyszerűsített magyar pozíció: megmaradni. A leegyszerűsített szlovák pozíció: előbb-utóbb abszorbálni, felszívni őket. Ebből következik az összmagyarsághoz és Magyarországhoz való eltérő viszonyulás is a két oldal között. A magyarság és Magyarország nem idegen alakulat, hanem identitásunk egyik fontos része. Érdekünk, hogy az összmagyarság erősödjön, hogy Magyarország is emelkedjen.

Vállalás

Trianon azt is sugallja, hogy a huszadik századi történelmet mi, magyarok, sajnos elvesztettük. Egyben azonban kötelez arra, hogy a 21. században sikeresebbek legyünk – még akkor is, ha pillanatnyilag nem vagyunk éppen jó passzban.
Magyarságunk tudatos, egyértelmű felvállalása nélkül azonban ez nem megy. Egészséges egyensúlyt kell teremteni a gazdasági-szociális érdekek és az identitásvállalás között.
Ez az igazi kihívás a mi generációnk számára is.

A Csatán, 2020. szeptember 6-án elmondott szöveg rövidített, szerkesztett változata.

Cikkajánló

Mi lesz veled, szürkeállomány?

A helyzet tényleg komoly, ha már a 82 éves Alain Delon is ekképpen sóhajtott fel …