Csáky Pál Csáky Pál honlapja
Rossz időket élünk, az ember szinte már nem is mer szembenézni a valósággal, nehogy elrontsa saját és olvasói kedvét. Nagyon meg kell gondolni, melyik haláleset az, amelynek kapcsán mégis szólni kell, annyira belefáradt korunkban az ember a sorozatos tragikus hírekbe. Mindennek ellenére viszont azt sem szabad megengednünk, hogy egy-egy jelesebb embertársunk elmenetelét ne illessük figyelemmel: nem győzhet fölöttünk a közöny és a szürke egyformaság, ez a lelki és a szellemi véget jelentené.
A dolog ott is bonyolódik eme írás kapcsán, hogy egy felvidéki magyar ember búcsúzik benne egy, a héten elhunyt cseh értelmiségitől. Szerda délután hozták ugyanis a hírt az ügynökségek, hogy Prágában elhunyt Petr Uhl, a legöntörvényűbben gondolkodó cseh publicista, közéleti ember. Az örök lázadó, aki életében annyira szabad akart lenni, hogy az már az anarchia határait súrolta, és az építő igyekezet kívánalmait negligálta. Ebben a buta időszakban hozzá kell tenni, nem a járvány következtében hunyt el, Petr egyszerűen megöregedett, s mint ilyen, elfogyott. Utolsó fotói tanúskodnak róla, mit képes tenni a kor és a biológia az emberi testtel. Petr hosszabb ideje betegeskedett, évek óta tolószékbe kényszerült, 80 éves volt, s végelgyengülésben halt meg.
Sok olvasóm, most bizonyára csodálkozik, miért tartja fontosnak egy felvidéki magyar, hogy egy írással is búcsút vegyen tőle. Nemrégiben az Esterházy Akadémián adtam elő fiataloknak, s ott a sok feltett kérdés egyike így hangzott: ki az a szlovák és cseh személyiség, akik az elmúlt 40 évben a legnyitottabbaknak bizonyultak irányunkban? A szlovákok közül Miroslav Kusý professzort említettem az első helyen, ő nagyon komoly személyiségfejlődésen ment keresztül. A csehek között is kevesen vannak, akiket ilyen vonatkozásban említeni lehet. Ha mégis ki kellene valakit emelnem az emlékeimből, akkor KDU-ČSL elnökét, Josef Luxot említeném a kilencvenes évek első feléből, aki nagyon tisztességes politikus volt, s a volt MKDM irányában nagyon nyitott. És persze Petr Uhlt, mondom is, miért.
Számomra ez egy, a nyolcvanas évekre visszanyúló kapcsolat, s ezeket az emberi kötődéseinket nagyon meg kell becsülnünk. Egyetemista koromban, a hetvenes évek második felében sikerült kiépítenem némi kapcsolatokat a Charta 77 néhány vezetőjének irányában, akkor találkoztam először Václav Havellel is. Néhányszor találkoztam Uhllal is, Szlovákiában vagy Prágában. Nem sokszor, mert sok időt töltött akkortájt a rendszer börtöneiben. Ő persze mindig óvott, mert tudta, hogy a kommunista titkosrendőrség figyeli őt és kapcsolatait, s később be is bizonyosodott, hogy az én megfigyelési irataim között is megjelent ez a vonal is. Még Havel is tartott tőle – erkölcsileg, mert tudta, hogy Petr nem alkuszik. Havelnek pedig, mint a legexponáltabb ellenzékinek, néha „flexibilisnek” kellett lennie. Petrtől az ilyesmi távol állt: sziklakeménységűek voltak a nézetei – mondja róla a szintén chartás Václav Malý püspök és számos erősen jobboldali gondolkodású pályatárs is annak ellenére, hogy Petr élete végéig megmaradt erősen baloldali gondolkodónak. (Külön figyelemre méltó, ahogy a cseh sajtóban bal- és jobboldali, valamint liberális értékrendet valló politikusok és publicisták is egyértelmű elismeréssel méltatják életútját.) Amikor egyszer, a kilencvenes években megkérdeztem tőle, milyen lenne az a társadalom, amelyben igazán otthon érezné magát, merengő tekintettel rám nézett és sejtelmes hangon azt mondta: „Az én országom nem e világból való…” Kétségtelen, hogy ő azon kevesek egyike, aki öreg korában is szégyenkezés nélkül találkozhatott volna azzal a fiatalemberrel, aki maga volt fiatal korában, az elvei ugyanazok voltak. Örökké megmaradt lázadónak, nem bírta a hazugságot és a szabadság korlátozásait. Még a szovjet típusú diktatúránál is jobban utálta az amerikai – szerinte durván imperialista – politikát, s ez nem kicsiség, tekintve, hogy az előbbi 9 évvel „kínálta meg” őt börtöneivel. Igen, Petr Uhl 9 évet húzott le Husák börtöneiben: először 1969-73 között a szovjet megszállás és a husáki normalizáció elleni nyílt fellépése, illetve az egyetemistákból álló Forradalmi Ifjúsági Mozgalom megalapítása miatt, majd 1979 és 84 között az Igazságtalanul Meghurcoltak Védelmének Bizottsága és a Charta 77 létrehozatala miatt. 1990 után pedig a legnagyobb utálattal nézte, ahogy az ügyeskedők világa jött létre a volt Csehszlovákiában és utódállamaiban.
Ez persze még nem ok arra, hogy hangsúlyosabb módon búcsúzzunk el tőle. Sajnos, sokan vannak, akik több évet is lehúztak a kommunisták börtöneiben, sőt, olyanok is vannak sokan, akik ki sem jöttek onnan. Az élete végéig a torckizmus határán egyensúlyozó Uhl minden torzulás ellen gyorsan tudott lázadni, egész életére megmaradt lázadónak. S az is az igazsághoz tartozik, hogy amikor építeni kellett, hangyamunkával, lépésről lépésre, ott már nem tudott igazán jól teljesíteni. Bár a csehszlovák sajtóiroda igazgatójaként ő transzformálta át az intézményt államiból közszolgálativá, nem találta meg ott a helyét, sem később, emberjogi kormánybiztosként. Parlamenti képviselőként sem tudott igazán talajt fogni: a szárnyalás volt az igazi eleme, s egy parlamentben erre nincs megfelelő pálya. Az íráshoz viszont mindvégig hű maradt, évekig volt a prágai Právo főszerkesztője.
Tudatosítom, hogy eddigi soraim az elismerés mellett a kételyeket is a felszínre hozták vele kapcsolatban. Ám azt is tudom, ha olvasná ezeket a sorokat, csettintene rájuk. Utálta a mellébeszélést.
Nézzük akkor, miért kellett mégis megírnom ezt az írást. Három dolgot szeretnék felhozni, ami Petr Uhlt PETR UHLLÁ tette.
Az első: ő csinálta a forradalmat 1989. november 17-én. Ó, ha most itt lenne mellettem, meg is feddne ezért a mondatért, amely így természetesen túlzás. Ám az tény, hogy abban az időben ő tudósította a Szabad Európát Prágából, s ő repítette a világba november 17-e éjjelén a hírt, hogy a kommunista rohamrendőrség megölt egy diákot, Martin Šmídet. Amely hír később álhírnek minősült, s ő a legendás Letná-i tüntetésen 1 millió ember előtt ismerte el, hogy nem volt igaz a hír. Tévedés volt (az ŠTB diákokat manipuláló fiatal ügynökének, Ludvík Zifčáknak öntudatlan, a járdán fekvő, ájult teste okozta a féleértést), ezt ő bevallotta és a milliós tömeg előtt kért bocsánatot érte, a televízió élő adásában. Arra is emlékszem, ahogy a tömeg feloldozta őt a tett terhe alól: „nevadí, nem baj” ordította millió száj, s Petrnek kicsordultak a könnyei.
A hír azonban élte a maga életét, és felrázta Csehszlovákia polgárait. Az emberek nagy része azt még csak elfogadta, hogy a rendszer kemény eszközöket alkalmaz a kritikusaival szemben, még azt is tolerálta, hogy 1989-ben sorozatosan veri szét az „akadékoskodó lecsúszott ellenzékiek” tiltakozásait a Vencel téren. Sőt, még az ellen sem szólt volna erőteljesen, hogy a rohamrendőrök nagyon megverik a diákokat a diáknapon, Prága központjában. De az a hír, hogy a diákokat már gyilkolják is, sok volt mindenkinek. Jól emlékszem az emberek viselkedésének megváltozására: ez a hír volt a gyutacs sokak lelkében, amely azt mondatta velük: elég volt! Petr így – akaratán kívül – olyan dinamikát adott a történéseknek, amelyet már nem lehetett kordában tartani. A sors pikantériája, hogy 1989 november 19-én le is tartóztatták ezért. Egy hét múlva egyenesen a börtönből ment a tüntetésre, hogy ott szembenézzen az emberekkel és meggyónjon nekik.
A második, amit – nem echt-cseh lévén – még Schwarzenberg sem mer ilyen egyértelműen kimondani: véleménye a németek kiűzéséről és a magyarok meghurcolásáról a második világháború után. Botrányosnak, szégyenteljesnek tartja mindkettőt, a németekről szó szerint ezt mondta: „A németek úgynevezett kitoloncolását egyértelműen kiűzésnek tartom, amelyet a csehszlovák állam háború utáni feltételei között – amely állam demokratikus akart lenni – semmiféle múltbeli náci bűntettekkel nem lehet igazolni.” (Forrás: www.idnes.cz/zpravy/domaci/petr-uhl-umrti.A211201_161611_domaci_bur?)
S a harmadik, számunkra talán a legfontosabb tétel, amely a legjobban megmagyarázza ezt az írást: pozitív viszonyulása felénk. 1993-ban nagy sajtója volt ama lépésének, hogy felvette a szlovák állampolgárságot. Elveihez hű emberként részt is vett a szlovákiai parlamenti választásokon. Nekem csak 1999-ben árulta el, hogy 1994-ben az MKDM-re, 1998-ban pedig az akkor már egységes MKP-re szavazott. 2009-ben, a Most-Híd kiválásakor nem értette, mi történik velünk. Kritikával illette a lépést, s 2010-ben ismét felült a vonatra a választások napján és eljött az MKP-ra szavazni. Előtte felhívott és bejelentette: viszem neked a szavazatot és a karikát, mert most minden támogatásra szükségetek van.
Idén júniusban, amikor Prágában a Pozsonyi beszélgetések című kötetemet mutattuk be, a kórházból hívott fel, hogy nem tud eljönni a kulturális intézetbe. Néhány magyarul nem tudó cseh barátom viszont eljött, s megtisztelt az érdeklődésével. S bár szinkrontolmácsolással zajlott a beszélgetés, az utolsó résznél Tóth Endrével csehre váltottunk – gesztusként. Petr pedig tovább betegeskedett – és elfogyott.
Kedves Petr, nem találtad a helyed ebben a világban, most már nyugodj meg, odaát. Életutad fontos adalék az elmúlt fél évszázad csehszlovákiai történéseinek megértéséhez.
Pihenj békében!
Epilógus: Pár héttel ezelőtt Für községben rendeztek egy hasznos fórumot, amelyen azt elemezték, hol tart a felvidéki magyarság, s merre lehetnek a kitörési pontok a jelenlegi helyzetből. Az egyik előadó olyat is mondott, hogy soha nem volt jobb időpont a szlovákokkal való történelmi megbékélésre, a szlovák többség és a magyar közösség közötti viszony rendezésére Szlovákiában, mint most. Ez nagyon felbosszantott, véleményemet a szünetben közöltem is az előadóval. Káros ugyanis, ha irreális elképzelésekre pazaroljuk az energiáinkat, az elmúlt évtizedekben is történt több ilyen mellélépés. Mit tud rólunk Matovič, Sulík, Kollár, Fico vagy Pellegrini, épp ők lesznek majd azok a partnerek, akik egyáltalán felkészülten le tudnak (akarnak) ülni egy asztalhoz, s éppen most megoldani a mi gondjainkat? Hol van az ehhez szükséges intellektuális erő, akarat és hol az új Kusý vagy Uhl?
Csáky Pál
(fb-jegyzet)
