Szomorú évforduló

Hatvan évvel ezelőtt szomorú dolgok történtek az akkori Csehszlovákia magyarlakta területein. Férfiakat és nőket, gyerekeket és időseket raktak teherautókra és vonatokra csak azért, mert magyarok voltak. Tízezreknek kellett elhagyniuk szülőföldjüket, sokuknak örökre.

Most emlékeznek. Csendesen, méltósággal. Ezrével jönnek haza, szülőföldjükre, községeinkben tucatszám valósulnak meg emlékező rendezvények, épülnek emlékművek, készülnek emléktáblák. Az emlékezet makacs, amíg nem lezárt a múlt, ragaszkodik jogához: a tisztességes emlékezéshez.

A Magyar Koalíció Pártja ebben a helyzetben két dolgot tehetett. A felmerült kérdésekre kitérő válaszokat adhatott volna, vagy egyértelműen elmondja a véleményét: ezt a kérdést nem tekinti lezártnak, továbbra is fontosnak tartja, hogy a meghurcoltaktól bocsánatot kérjenek, s azt is, hogy indokolt esetekben keressék meg a kárpótlás lehetőségét is.

Ez utóbbit tettük, mert ez a meggyőződésünk, s egy tisztességes pártnak ilyen helyzetben nincs más lehetősége. Egy ilyen kérdés nem képezheti taktikázás tárgyát.

Az első reakciók a szlovákiai magyar térfélről jöttek, azoktól, akik most sem tudtak felülemelkedni önmagukon. Rosszul volt időzítve a felvetés, ez volt az első vád. Hatvan év alatt mikor lett volna jobban időzítve? A mi szégyenünk az, hogy hatvan év után a szlovák társadalom nem jutott el odáig, hogy képes legyen különbséget tenni jó és rossz között? A mi hibánk, hogy nem képes anynyi erőt találni magában, hogy szembenézzen önön hibáival is? Hogy rájöjjön arra, aki bocsánatot tud kérni, nem kisebb, de nagyobb lesz ezáltal?

Nem volt jól előkészítve, ez volt a második felvetés. Egyeztetni kellett volna legalább az ellenzéki kollégákkal.

Az ellenzéki kerekasztalon tárgyaltunk erről is és a megbékélési nyilatkozatunkról is. Sikertelenül. Aki azt hiszi, hogy az 1945–1948 közötti időszak ügyeiben aktív ellenzéki együttműködés jöhet létre, végzetesen naiv. Mi legalább a passzív támogatásban reménykedtünk – ebben is hiába. Itt tart ma a szlovák ellenzék, itt tart a szlovákiai közgondolkodás.

Ezután két lehetőségünk maradt. Beszélünk a témáról egyedül – vagy csendben maradunk. Nem maradtunk csendben. S miután megjelent a parlamentben a Szlovák Nemzeti Párt határozattervezete, ellenjavaslatot kezdeményeztünk. Egy megbékélési nyilatkozatot tettünk le az asztalra, amelyben a két parlament kölcsönösen bocsánatot kérne a legnagyobb történelmi sérelmekért, lezárva ezzel a múltat. A dokumentum egyaránt tartalmazza a bocsánatkérést a kollektív bűnösség elvének alkalmazásáért az 1945–1948 közötti időszakban és a kárpótlások lehetőségének megkeresését is.

A dokumentumot a magyar Országgyűlés mind az öt pártja azonnal támogatta. A két szlovák ellenzéki párt nem nyilvánított véleményt, a három kormánypárt viszont anélkül utasította azt el, hogy elolvasta volna. A szlovák parlament ráadásul nagy többséggel elfogadta a Szlovák Nemzeti Párt nyilatkozatát, amelynek ugyan jogi következményei nincsenek, azonban nagyon csúnya politikai szándékról rántja le a leplet.

Ez a politikai hozzáállás pedig azt jelenti, hogy a szlovák politikai pártoknak nemhogy nincs kisebbségpolitikájuk, de gondolkodásukban még odaáig sem jutottak el, hogy elutasítanák a második világháború utáni őrült problémakezelés filozófiáját.

Itt tartunk az Európai Unió- és NATO-tag Szlovákiában, 2007-ben. Tény azonban, hogy ennyit a szlovák sajtóban még nem foglalkoztak a kérdéssel, s az értelmiségi, szakmai reakciók egészében véve nem kedvezőtlenek számunkra. Szlovákiában minden műveltebb ember fejében rögzült, hogy van itt egy lezáratlan ügy, amellyel a társadalomnak előbb-utóbb szembe kell néznie.

Mi pedig tesszük tovább a dolgunkat, amíg az ügy megnyugtató megoldásra nem lel.

(2008)

Cikkajánló

És utánunk mi marad?

Gondolatok a felvidéki magyar közéletiség ethoszáról Pozsony belvárosában sétálgatok 2023 őszén, egy nyugodt hétvégén. Ismét …