Történelmi adósság

Miniszterelnök úr, excellenciás urak, hölgyeim és uraim!
Megtiszteltetés számomra, hogy a Szlovák Köztársaság kormánya nevében üdvözölhetem önöket itt, Oświęcimben, Auschwitzban, az állandó szlovák kiállítás megnyitóján.

Megköszönöm a meghívást, és a lehetőséget is, hogy szólhatok önökhöz. Örülök annak, hogy itt, Oświęcimben is kijelenthetem, hogy olyan demokratikus szlovák kormányt képviselhetek itt, amely 1998 ősze, tehát megalakulása óta valóban nyitott, demokratikus, szabad társadalmat akar építeni Szlovákiában. Olyan kormányt képviselek itt, amely alapvető kötelességének tartja az emberi jogok teljes skálájának tiszteletét, beleértve a kisebbségek jogainak védelmét is, és elsődleges feladatának tekinti azt is, hogy az országot mielőbb csatlakoztassa az euroatlanti demokratikus családhoz. Azt is tudatosítjuk persze, hogy ezekben a kérdésekben nem elég csupán politikai deklarációkat megfogalmazni, hanem cselekedni kell, konkrét lépéseket megtenni. Alapkövetelmény ezen az úton, hogy belsőleg is európaivá váljunk, és magunkba szívjuk azokat az értékeket, amelyek Európánkat jellemzik, s amelyek ma is a klasszikus zsidó-keresztény üzeneten és görög–római hagyományon alapulnak.

Köszönöm a sorsnak is, hogy ezekről a dolgokról éppen itt, ezen a helyen beszélhetek. Itt, ahol évtizedekkel ezelőtt, a második világháború idején az alapkérdés – sajnos – úgy hangzott: mi is az emberi élet értéke, vagy még inkább: hogyan lehet azt az egészet túlélni, hogyan lehet megszabadulni ebből a pokolból?

Ma, amikor cseh barátainkkal együtt megnyitjuk ezt az állandó kiállítást, egyben annak a politikai és erkölcsi elkötelezettségünknek is eleget teszünk, amely a történelmünk eme nagy tehertételével való szembenézést jelenti. Arra a kérdésre is választ keresünk, hogy visszatérhetünk-e gondolatban abba a pokolba, s milyen tanulságokat vonhatunk le egy ilyen gondolatbeli történelmi utazásból? Mert a koncentrációs táborokba való visszatérés, a zsidó vagy a roma holokauszt szörnyűségeinek felidézése fájdalmas megpróbáltatás.

Fájdalmas, mert Oświęcim vagy Terezín, Mauthausen vagy Mirošov poklaiból, ezekből a halálgyárakból csak az tudott kikerülni, akinek szerencséje volt, s akiben nagyon magasan lobogott az élni akarás vágya. Ide, Oświęcimba is időről időre visszatérünk mi is, akik később születtünk, azokkal együtt, akiknek sikerült ezeket az időket túlélniük. Minket, fiatalabbakat, a tiszteletadás és a főhajtás szándéka hoz ide. Önöket, akik ezt az egészet túlélték, talán az emlékek, a halál közelségének újbóli, emlékbeli megtapasztalása, az a belső erő és elszántság, amellyel akkor is a szemébe tudtak nézni és elutasítani a hatalmát.

Nagyon határozottan és egyértelműen szeretném önöknek elmondani, hogy bár 1956-ban születtem, mégis erős lelkiismeret-furdalást érzek ezen a helyen. S hogy szavaimat hitelesebbnek érezzék, mindjárt hozzá is teszem: mint a Szlovák Köztársaság kormányának tagja is felelősséget érzek itt azért, hogy országunk rendbe tegye történelmi adósságának ezt a részét is. Ezért engedjék meg, hogy elmondjam, egy olyan kormányanyagot terjesztettem elő megtárgyalásra, amelyben kormányunk bocsánatot kíván kérni ezekért a szörnyűségekért, s egyben javaslatot is tesz a holocaust túlélőinek kárpótlására. Igen, a szlovák kormány egy olyan állami alapot készül létrehozni, amely segít megoldani nemcsak a holokauszt túlélőinek anyagi problémáit, hanem hozzá kíván járulni az egész zsidó közösség gondjainak enyhítéséhez is. Megtiszteltetésnek veszem, hogy ezen a kormányanyagon beterjesztőként az én aláírásom található.

Itt azonban ma emlékezünk, mert az emlékezés szükséges. Szükséges, hogy az elkövetkező nemzedékek se feledkezzenek meg ezekről a szörnyűségekről. Ezt a célt szolgálja az itt működő és ma kibővülő múzeum is.

Igen, az is fontos, hogy az 1939 és 1945 közötti sötét időszakról a múzeumok is tanúbizonyságot tegyenek. A megmaradt koncentrációs táborok csakúgy, mint az új kiállítások is. Emlékeztetőként, hogy ne feledjünk. Hogy tudatosítsuk, mekkora paradoxon, hogy azok, akik túlélték ezeket a szörnyűségeket, maguk is élő dokumentumok. Szörnyű statisztikák számai, amelyeket talán a csuklóikon hordanak. Ki tudja, talán ott vannak valamelyik kiállított fényképen is. A pokol kapujának fényképein.

A pokolén, amely a mérhetetlen gyűlöletben és rosszakaratban gyökerezett, s amely túl sok embert fertőzött meg. Sajnos, 1939 és 1945 között Szlovákiában is, ahol a Harmadik Birodalom kis, szolgalelkű csatlósa sokban megpróbálta túllihegni náci „mestereit”. A szlovák háborús állam törvényhozása fájdalmas viszszazuhanás a jogképzés és a jogi gondolkodás őskorába. Azt sem mondhatjuk, hogy ez a jelenség egyedi volt az akkori Európában. Az antidemokratikus hozzáállást a 20. század fájdalmas totalitárius deformációi inspirálták, a bolsevik diktatúra, majd az olasz fasizmust túlnövő nemzetiszocializmus. A zsidóellenes törvények az abnormális gondolkodás és viselkedésmód mélypontját jelentették, a totalitárius politikai rendszer vadhajtásainak elvetendő hozadékait, amelyek teljesen ignorálták a személy, s ugyanígy a kisebbségek jogait és különbözésük megélésének lehetőségeit is. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a fasiszta deformáció – részben Németország nyomására, részben viszont a magunk megfelelni akarásának hatására is – a modern szlovák történelem egyik érzékeny pontjává, bizonyos fokig máig tartó traumájává vált. Ezért szükséges az a kormányintézkedés, amelyről az előbb beszéltem, Simon Wiesenthal fontos mondata nyomvonalán: bocsánatkérést, nem pedig bosszút akarunk.

Itt és most, ezen állandó kiállítás újramegnyitásán el kell mondanunk, hogy a történelmi emlékezet ébrentartásával a demokratikus társadalmak oly fontos immunrendszerének megerősítését is szorgalmazzuk. Már a csírájában el kell fojtanunk az antiszemitizmus, a xenofóbia, a kisebbségellenesség minden formáját. Ezért egy másik anyagot is a kormány elé terjesztek, amely az intolernacia, a xenofóbia, az antiszemitizmus és a kisebbségellenesség minden formájával szembeni küzdelemről szól. Ezt a programot kormányunk évente komoly anyagi eszközökkel is támogatja.

Mert nem feledhetjük: a rossz ott van mindannyiunkban – bennünk is. Nem szabad alábecsülnünk, ébereknek kell lennünk, és elvszerűeknek. Ez a mi egyedüli esélyünk arra, hogy a múlt deformációi nem fognak megismétlődni.

Hölgyeim és uraim!

Auschwitz-Oświęcim a holokauszt szomorú jelképe. Évtizedek múltán is az emberi elállatiasodás figyelmeztető helye. Nem lehet, nem is szabad az auschwitzi – vagy mauthauseni, terezíni – emlékeket kitörölni emlékezetünkből, vagy a történelemből. A felkiáltó jeleknek ott kell maradniuk az emberiség lelkiismerete előtt.

A felkiáltó jeleknek, amelyek arra szolgálnak, hogy Európa ne csak a civilizáció bölcsőjeként lehessen jelen tudatunkban, hanem mint saját sorsának alakítója és a demokrácia elkötelezett őre is. A szolidaritás és a tolerancia bástyája, a humanizmus éltető helye. A mi közös felelősségünk az, hogy ezt az esélyt, ezt az üzenetet hagyjuk az utódainkra.

(Elhangzott 2002. május 8-án Oświęcimben, a holokauszt cseh–szlovák kiállításának felújítás utáni megnyitóján. A cseh kormány részéről az aktuson Miloš Zeman miniszterelnök vett részt)

Cikkajánló

Egyenlő mérce kell az Európai Unióban!

Az azonos mérce szerinti megítélés szükségességéről beszélt Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője hétfői, …