Valahol utat tévesztettünk?

Elismerem, némileg provokálóan hathat jegyzetem címe, ám az a tény, hogy húsz évvel a rendszerváltozás megkezdése után a külhoni magyar közösségeknek szinte ugyanazon gondjaival vagyunk kénytelenek foglalkozni, mint két évtizeddel ezelőtt, némiképp  talán mégiscsak visszaigazolja a kérdésfelvetés jogosságát.

Ki gondolta volna ugyanis 1989–1990 reményteljes hónapjaiban, hogy 2010-ben azon kell megütköznünk  például Szlovákia viszonylatában, hogy nyelvi jogaink alacsonyabbra süllyedtek, mint 1988-ban voltak?

Azt hiszem, valóban itt az ideje szembenézni néhány problémával magyarok és szomszédok, magyarok és magyarok, de kisebbségek és Európa viszonylatában is.

Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor az 1990-es évek elején el- olvastam Dahrendorf ismert jóslatát arról, hogy a valószínűleg gyors politikai és a szükségszerűen lassúbb gazdasági változások után évtizedekre lesz szükség ahhoz, hogy az oly kívánatos tudati változások is lejátszódjanak a fejekben itt, Kelet-Közép-Európában is.

Minden porcikámmal igyekeztem tiltakozni a jóslat egyébként érthető logikája ellen, s magam is abban reménykedtem, hogy a bigott ideológiától szabaduló társadalomban az emberi szellem csak-csak képes lesz egyértelműen előbbre vinni a dolgokat.

Nos, létünk nem minden vonatkozásában történt ez így. Úgy néz ki, a mi nemzedékünknek is meg kell tanulnia, hogy a történelem nem lineárisan előreívelő folyamat, néha bizony érthetetlen kitérőkre, furcsa kacskaringókra is képes.

A szép elképzelések mellett azt is tudomásul  kell vennünk, hogy az érdek napjainkban is, európai szinten is képes negatívan befolyásolni a legdemokratikusabb  intézmények működését is. Arra sem gondoltunk talán oly egyértelműséggel, mint a későbbi folyamatok ezt indokolták volna, hogy a demokrácia nemcsak a szép eszmék, hanem a szenny számára is prezentációs lehetőséget teremt. S hogy nemcsak az emlékezet, hanem az akarat is lehet szelektív.

A konfliktusok elkerüléséért

1989 után valóban megbolydult Kelet-Európa. A nyugati elitek csakúgy, mint a kelet-európai alternatív szerveződések, nem voltak igazán felkészülve a bekövetkezett folyamatokra. Sokan rögtönöztek sokféleképpen, s amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy az eufória eltűnőben  van, s komoly problémák  valós megoldási lehetőségeit kell megtalálni, sokan el is bizonytalanodtak. Voltak időszakok, amikor úgy tűnt, hogy a folyamatok kicsúszhatnak az ellenőrzés alól. Az akkori legfontosabb kívánalom úgy hangzott, hogy ha csak lehet, el kell kerülni a nyílt konfliktusokat, mindent meg kell tenni azért, hogy ne folyjon vér – vagy ha ez elkerülhetetlen, minél kevesebb. Mivel jómagam 1990 óta vagyok parlamenti  képviselő, tapasztalatból tudom, 1990–1994 táján ez a kérdés izgatott mindenkit, akivel érdemben beszélnünk adatott a várható folyamatokról. A történelem azonban megint csak visszaigazolta: a dolog nem az ilyen kívánalmak szerint működik. Nem tudták elkerülni a vérontást sem a volt Jugoszlávia, sem a volt Szovjetunió területén. Mindez nagyon rosszat tett a mi ügyünknek is: amíg az 1990-es évek elején volt egy bizonyos fogadókészség a mi kisebbségi problémáink  kezelésére is, addig a délszláv és a posztszovjet folyamatok mindenkit óvatossá tettek, később pedig a nyugat-európai bevándorlás keltette problémák gerjesztettek olyan gondolatokat, amelyek nagyobb óvatosságra intettek mindenkit.

Emlékszem arra a napra, amikor a Gorbacsov elleni puccs híre berobbant a szlovák parlamentbe. Visszaemlékszem a délszláv válság véres eseményei által kiváltott hatásokra is. Emlékszem 1992. március 14-ére, amikor a még hivatalban lévő csehszlovák elnököt, Václav Havelt kis híján fizikailag bántalmazták Pozsony főterén.

Emlékszem 1992 júliusára, amikor a szlovákok elfogadták függetlenségi nyilatkozatukat. Mi azt kértük, legyen része a deklarációnak  egy olyan mondat is, amelyben garanciát kapunk arra, hogy a kisebbségi jogokat velünk egyeztetve, megfelelő szinten kezelik majd. Nem fogadták el javaslatunkat, mint ahogy a szlovák alkotmányt  is féloldalas, túlzottan nemzeti szempontok alapján fogalmazták meg.

Így nem szavazhattuk meg azt sem, mert egy torz, idejétmúlt filozófiát képviselt, annak érvényesítését vetítette előre. A szlovák nemzet tagjainak hegemóniáját deklarálta a soknemzetiségű Szlovákiában, egy olyan államban, ahol minden ötödik polgár a szlováktól eltérő nemzetiségű. Tiltakoztunk akkor is, s az Európa Tanács megvizsgálta a dokumentumot, javaslatokat is tettek bizonyos változtatásokra, ám a szlovák kormány nem volt hajlandó figyelembe venni azokat – ám a legfontosabb mégiscsak az volt számukra, hogy ha már szét kell válnia Csehszlovákiának, békésen történjék az meg, ne konfliktusok árán. Mindkét esetben, amikor a szavazások után kijöttünk a parlamenti tárgyalóteremből, addig nem látott számú újságíró rohant meg bennünket,  és egy dolgot kérdeztek: lesz-e konfliktus, hogyan fogunk reagálni az elutasításokra?

Mi pedig bizonygattuk, hogy nem lesz konfliktus, nem akarunk konfliktust. Mi európaiak vagyunk, demokratikus  módon, a tárgyalóasztaloknál akarjuk megoldani a problémáinkat, nem az utcán. Nem voltunk hangosak, konstruktívak, visszafogottak voltak a magyar kormányok is – amelyekkel ugyanazt játszatták el, mint a 20. század folyamán oly sokszor: zsákba kötve kellett versenyt futniuk a történelemmel.

S közben sorra mentek el mellettünk a történelmi vonatok: azt vettük észre, hogy a kétoldalú kapcsolatokban nem tudunk érdemi megoldásokat teremteni.

Nemzetközi téren a nagy reménységnek, kormányközi megállapodásnak indult, Európa Tanácsbeli 1201-es dokumentum ajánlássá silányult csupán.

Lufinak bizonyult a szépreményű  Balladur-terv is. A Regionális  vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (1992) is sokat sejtetett az elején, majd a kormányok belecsempésztek több olyan mechanizmust, amelyekkel meg- szelídíthetővé  vált, amelyek által a legfontosabb üzeneteit semlegesíteni lehet. Emlékszem arra a délutánra is, amikor 1995-ben Tabajdi Csaba államtitkári irodájában ültünk, s az akkori kormány képviselői felvázolták nekünk, mi mindent sikerült belecsempészniük a szlovák–magyar alapszerződésbe. Amikor egyedül maradtunk, egymás felé fordultunk, és némi malíciával azt mondtuk: nagy bajban leszünk, ha bármikor a jövőben erre a szerény tartalmú szerződésre kell majd hivatkoznunk. S bizony, megtörtént: nagyon furcsán éreztem magam a közelmúltban, amikor az alapszerződés egyik fejezetének tartalmával kellett érvelnem a kormánykoalíció irányában Pozsony szebb napokat is megélt, veretes városában.

Szerény eredmények

Legyünk azonban korrektek:  Szlovákia felvétele során az Európa Tanácsban elfogadtak néhány ajánlást, amelynek köszönhetően – nem teljes mértékben, de legalább részben – megoldódott az anyakönyvvezetés problémája, a névhasználat bizonyos kérdései és a községek anyanyelvi megnevezésének lehetősége. Az EBESZ ügyködésének köszönhetően kaptunk 1999-ben egy fél- oldalas kisebbségi nyelvhasználati törvényt is. S amikor később, 2003-ban és

2004-ben arról volt szó, milyen feltételek mellett léphet be Szlovákia az EU- ba, csak „összehoztunk” egy államilag finanszírozott egyetemet Komáromban, s bizonyos részeiben megváltoztattuk az alkotmányt is (a 19. századi nemzetállam-filozófiát sugárzó preambulumot  sajnos nem sikerült átírni). Viszonylag jó változatban ratifikáltattuk a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját is, bár annak tartalmát Szlovákia máig nem ültette át maradéktalanul a jogrendjébe. A legnagyobb hozadék azonban mégiscsak az volt, hogy – európai és amerikai nyomásra – két alkalommal (1998, 2002) kormányba tudtunk kerülni, s be tudtuk bizonyítani magunknak és mindenkinek, hogy képesek vagyunk felülemelkedni a kisebbségi horizontokon, képesek vagyunk felelősséget vállalni az ország nagy kérdéseinek megoldásáért is.

Történelmi mércével mérve is fontos, hogy tudtunk az européerebb szlovák értelmiséggel együttműködni az ország és a térség jövőjének érdekében. Persze közülünk is sokan azt gondolták, hogy az európai uniós tagság majd megnemesíti a gondolatokat  és felemeli a politikai partnereket. Azt reméltük, hogy a nemzeti elit jobbik részének csak lesz annyi sütnivalója, hogy nem engedi a hatalomhoz az izolacionista, magyarellenes, bigott nemzeti politikát hirdető – ám a korrupciós praktikákkal leginkább átitatott – Szlovák Nemzeti Pártot. Tévedtünk – mert a másik Szlovákiának, Fico populista pártjának s Mečiar értéknélküli, hataloméhes kollégáinak minden mindegy volt: ők minden áron kormányba akartak kerülni.

Nekik szervilis partnerek  kellettek tisztátalan  politikai játékaikhoz.

A második nacionalista koalíció

Így történt, hogy 1994 után 2006-ban másodszor került hatalomra egy olyan koalíció, amely nyilvánvalóan szenvedett a szlovák politikai elit legnagyobb problémájától: nem voltak államvezetési tapasztalatai, nem volt kellő politikai-társadalmi  intelligenciája, az államot egy kft.-nek tekintette, s úgy is próbálta meg igazgatni.

S mert a történelmi folyamatok nem csupán kacskaringósak, hanem előbb vagy utóbb felszínre hozzák az igazságot is, Szlovákia viszonylatában is értelmet nyert az a találó megjegyzés, amely szerint sok embert huzamosabb ideig meg lehet téveszteni – ámde mindenkit korlátlan ideig mégsem. Szlovákiának 2004 és 2006 között – köszönve a mi hozzájárulásunknak is

– jó sajtója volt, s ezáltal jó hírneve alakult ki a világban. 2002 és 2006 között lényegében az történt, hogy egy alacsony szervezettségű társadalomban egy, a felvilágosult abszolutizmus  eszközeit alkalmazó politikai elit némileg erőszakolt módon jó pályára állította az országot– s ez a folyamat meghozta a gyümölcsét. Ennek alapja a gazdasági témák sikeres kezelése és egy kedvező világgazdasági hullám szerencsés meglovagolása volt.

Nemigen kérdeztük meg akkortájt a társadalom véleményét az adóreformról, illetve a gazdasági és a szociális légkör megváltoztatásának elemeiről sem. Szerencsénk volt az autóipar (Peugeot, KIA, Volkswagen), az elektronika (Samsung) és az acélipar (US Steel) konjunktúrájával, amely iparágak meghonosítását 2003–2004-ben valóban jelentős állami támogatásokkal segítettük. A sokat emlegetett gazdasági csodafolyamat alapja pedig az autóipar kapacitásainak négyéves felfutása volt.

Magyarország pedig időközben bukórepülésekre kényszerült, aminek következtében jelentős mértékben csökkent az ország – és így az egész magyarság – nemzetközi  érdekérvényesítő képessége. Ráadásul a magyarországi társadalom által kitermelt egynémely negatív jelenség sem tett jót nemzetközi pozícióinknak. Magyarország elvesztette az eleganciáját, az úriember-imázsát, s a szomszédok egynémelyike ezzel vissza is él. A civakodó szomszédok problémái nevű játékot igyekszik erőltetni mindmáig, ahol egyik fél sem különb a „Deákné vásznánál” – tudván, hogy ez a játék mindig is a birtokon belüliknek kedvez.

Veszélyes játékok

Itt állunk tehát 2009-ben − s azért némi reménnyel nézünk a jövőbe. Az EU érezhetően nem akar mélyebben belefolyni ebbe a problémahalmazba, mi pedig ilyen szomszédokkal csak huzakodni  – vagy jobbik esetben araszolgatni – tudunk. Mindannyian tudjuk, hogy az átfogó, korrekt megoldást az ön- kormányzati formák kombinációjának kiteljesítése jelenthetné. Ehhez azonban kellene némi fogadókészség a szomszéd államok többségi nemzeteinek részéről is. Az a játék ugyanis, hogy mi azt mondjuk: a jogainkat szeretnénk megvédeni, sőt bővíteni, ők pedig erre azt válaszolják: sanda szándékaitok vannak, határváltoztatást akartok − cinikus és primitív játék is egyben. Ők saját magukat és támogatóikat manipulálják az ilyen torz játékokkal. Ez a hírhedt Slota-féle perpetuum mobile: a legprimitívebb érveléssel, az oktatásügyi torzításokkal és bizonyos álkulturális szervezetek (Matica slovenská) által sugallt förmedvényekkel karbantartom  támogatóim nacionalizmusát, magyaroktól való félelemérzetét, ha pedig jönnek a választások, akkor nem kell programot alkotnom és megoldásokat keresnem az ország és a társadalom bajaira. Egyszerűen csak visszautalok a torz beidegződésekre, és íme: ez 10−12 százaléknyi eredményre elegendő.

Torz, primitív  és veszélyes, de működő játék.

Az uniós támogatás szükségessége

Ezen a ponton kellene az EU odafigyelése és támogatása: az uniós bürokráciának azonban ehhez nemigen fűlik a foga. Márpedig  az út erre vezethetne tovább: korrekt kisebbségi törvények, működőképes, hatékony kisebbségi önkormányzati  rendszerek kellenek Szlovákiában is, Romániában is, Szerbiában is, mindenütt.  A nyugalom, a pozitív társadalmi fejlődés miatt. Mert ezek az őrült nemzeti görcsök nagyban

fékezik a szomszédos népek demokratizálódási folyamatait is. Csak hát a torz nemzeti érdek megjelenítése miatt ez az ár sem nagyon drága – ráadásul féldemokráciákban lehet a legjobban halászni a zavarosban. Ez pedig bizonyos körök számára nem is olyan rossz velejárója ennek a tisztázatlan folyamatrendszernek ezekben az államokban (sem).

Ismétlem: itt kellene megjelennie az európai közösségi érdeknek. Ezen a ponton kell kihasználnunk az EBESZ főbiztosának ajánlásait s az Európa Tanács által kínált lehetőségeket is. E mögé kell beállítani egy EU-konform politikai akaratot: le fogjuk tenni az asztalra a kisebbségi nyelvhasználati tör- vény újabb változatát, csakúgy, mint egy korszerű kisebbségi törvény tervezetét is. S hozzá kell tennünk: ha Európa mindezek felett ismét átlép, abból csak újabb feszültségek és újabb fölösleges problémák adódnak. Szlovákiában demokratikusan, választások útján kell kezelni azt a kívánalmat, hogy még egyszer ilyen szerencsétlen kormánykoalíció ne jöhessen létre. Ezt kívánjuk elmondani újra és újra a velünk egy országban élő többségi nemzetnek is. Mert ez az ő érdekük is.

Sziszifuszi munka, de más utat nem látok.