Voltak is, maradtak is aggályok

(B. Szentgáli Anikó interjúja az Új Szóban – Rudolf Schustert Eduard Kukan külügy-, Jozef Stank védelmi miniszter és ön kísérte el a Fehér Házba. Ön hogyan lett a delegáció tagja?
– Az amerikai fél kérésére. Szlovákiában voltak ugyan olyanok, akik megpróbálták elérni, hogy ne mehessek, az amerikaiak azonban ragaszkodtak hozzá, hogy a küldöttség tagja legyek.

Bushtól másfél méterre ültem, velem szemben ült az amerikai külügyminiszter, mellette Weiser nagykövet és Rice asszony, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója.

– A tervezett húsz perc helyett miért tartott fél óra hosszat a megbeszélés?

– Az, hogy az amerikai elnök fogadta a szlovák államfőt és viszonylag hosszan tárgyaltak, azért is érdekes, mert Bush aznap találkozott Mubarak elnökkel és másnap tárgyalt az izraeli kormányfővel. Hogy mégis hosszabb lett a beszélgetés, annak köszönhető, hogy a két elnök nemcsak Szlovákiáról, a NATO-bővítésről beszélt, hanem a korrupcióról és a kárpótlásokról is. Schuster megemlítette, hogy járt az arab országokban, és ez felkeltette Bush érdeklődését.

– Ennek alapján szivároghattak ki olyan hírek, hogy a két elnök tárgyalása olyan volt, mintha régi jó szövetségesekként beszélgettek volna.

– Ebben van némi diplomáciai túlzás. Schuster valóban hangsúlyozta, hogy mi a NATO-ban nemcsak fogyasztók, hanem aktív tagok is akarunk lenni. A legtöbb esetben, például a koszovói válság idején már tulajdonkép pen NATO-tagként viselkedtünk. Beszámoltunk arról is, hogy Szlovákia utászegységeket küld Afganisztánba. Ezt Bush nagyra értékelte.

– Elemzők szerint a találkozó elsősorban gesztusértékű volt, gyakorlati jelentősége csak az utászegységgel kapcsolatos hírnek van.

– A látogatás valóban gesztusértékű volt, még ha öt percig tartott volna, akkor is az lett volna. Az utászegység kiküldése véletlen egybeesés, Szlovákia most kapott felkérést, ugyanakkor minden valamirevaló kormánynak van annyi politikai érzéke, hogy pozitív döntést hozzon egy ilyen látogatás előtt. A tárgyaláson valóban kinyilvánították, szeretnék, ha Szlovákia is bekerülne a biztonságpolitikai struktúrákba, az ajtó nyitva áll, csak Szlovákia polgárain múlik a döntés. Amerikában az is fontos üzenet, hogy ki kit fogad. Vladimír Mečiar is gyakran mondogatja, hogy ő is járt az USA-ban, de esetleg csak referensi szinten fogadják őt. Ezen a találkozón a négy legfontosabb amerikai vezető közül három jelen volt – Cheney alelnök biztonsági okokból soha nincs ugyanazon a helyen az elnökkel, mert ha Bushsal történik valami, akkor ő veszi át a szerepét. Ott ült közöttünk Ronald Weiser nagykövet is, ami azért fontos, mert Bush többször is utalt rá, hogy Weiser Szlovákiában mindig az amerikai kormány véleményét tolmácsolja. Szakértői szinten egyébként nagyon jó értesüléseik vannak, szinte többet tudnak Szlovákiáról, mint mi magunk, a legapróbb részletekről is tájékozottak.

– Elárulták, miért ragaszkodtak az ön jelenlétéhez?

– Ez üzenet akart lenni a szlovák politikus kollégáknak, hogy a Magyar Koalíció Pártjának hozzáállását és kormánytagságát pozitívan értékelik, és a jövőben is olyan kormányt tartanának demokratikusnak, amelyben az MKP is helyet kap. Az amerikai külügyminisztériumban külön köszönetet mondtak az MKP korrektségéért, s ez engem nagyon zavarba hozott.

– Említette, hogy bizonyos körök ellenezték Szlovákiában, hogy ön is tagja legyen a küldöttségnek. Konkrétan kik?

– Nem lenne helyes erről beszélni, de voltak, akik megpróbálták elérni, hogy ne legyek a delegáció tagja.

– Olyanokról van szó, akik tartottak attól, hogy Amerika pozitívan fogja értékelni a magyarok kormánytagságát?

– Igen. Olyasmit is hallottam például, hogy a HZDS és az SNS képviselői is akartak volna menni, mondván: mi az, hogy a magyar ott van ilyen magas szinten, mi pedig, akik a szlovák nemzet „nagy” megtestesítői vagyunk, nem kerültünk a küldöttségbe? Az elnök úrra ez a két párt próbált nyomást gyakorolni, neveket nem említenék.

– Vladimír Mečiar neve valóban nem hangzott el a tárgyalások során?

– Az elnökök megbeszélésén nem. Az egy magas szintű tárgyalás volt arról, hogyan képzeli el Amerika a stabilitást, a problémák megoldását, s hogyan illik bele ebbe a képbe Szlovákia. A tárgyalások nem az intrika szintjén folytak.

– Igen, de többször is elhangzott, hogy Szlovákia katonailag ugyan felkészült a csatlakozásra, politikailag viszont lehetnek gondok. A problémákat talán egyetlen személy említésével lehetne összefoglalni: Vladimír Mečiar. A külföld gyakran figyelmeztet bennünket erre.

– Nem csupán Mečiarról, hanem egy mentalitásról van szó, amelyet leginkább a HZDS és elnöke képvisel. Amerika nem felejt, és elképzelhetetlen, hogy egy asztal mellett, ugyanazon klubban üljön Bush, Blair, Chirac, Schröder és Mečiar, mert a NATO a bizalomra, a kiszámíthatóságra épít. Schuster a találkozón hangsúlyozta, hogy ő a garancia arra, hogy Szlovákiában a választások után olyan kormány kerül hatalomra, amely ugyanolyan értékeket vall majd, mint a NATO.

– Tehát valóban eloszlatta az amerikai aggályokat, és Amerika bízik Szlovákiában?

– Ezt így nem merném állítani.

– Schuster ilyen szellemben nyilatkozott közvetlenül a megbeszélés után.

– A szándék ez volt, ugyanakkor az elnökkel való találkozó után, este, a NATO-képviselőkkel folytatott megbeszélésen elhangzott, hogy az ajtók Washingtonban kinyíltak ugyan, de Szlovákiában is tenni kell azért, hogy nyitva is maradjanak. Az elnök nem oszlathatja el senkinek az aggályait, mert az alkotmány értelmében korlátozott jogkörei vannak. Arról, hogy ki lesz az ország miniszterelnöke, hetvenhat parlamenti képviselő dönt, akiket szeptemberben a polgárok megválasztanak.

– A szlovák államfő meghívta amerikai kollégáját Szlovákiába. Bush hogyan fogadta a meghívást? Van esély arra, hogy a prágai NATO-csúcs alatt esetleg tiszteletét tegye nálunk?

– Ez elsősorban attól függ, milyen kormány alakul Szlovákiában. George Bush személyes jó barátja Ronald Weiser nagykövetnek, tehát ha eljön a prágai csúcsra és Szlovákiában addigra pozitív folyamatok indulnak meg, azaz elfogadható kormánya lesz az országnak, akkor nem kizárt, hogy Weiserre való tekintettel is pár órára megáll Pozsonyban, s csak innen megy tovább Prágába. Ezt nem lehet kizárni, de nem tartom valószínűnek. A szlovákiai helyzetet ismerve kételkedem abban, hogy a választások után valóban pozitív folyamatok indulnak majd meg.

– Amerikában ön még kivel tárgyalt?

– Találkoztam a képviselőház két tagjával és a szenátus republikánus többségének elnökével, akivel a küldöttség körülbelül ötven percig tárgyalt, ebből tizenöt–tizenhat perc jutott nekem. Ez volt az első kellemes meglepetés, amely Amerikában ért, az elnök úr meglepően sokat tudott rólunk. Amikor a kanadai miniszterelnökkel találkoztunk, vele is mintegy negyedóráig csak a kisebbségi kérdésről beszélgettünk. A kanadai kulturális miniszter asszony, aki odafigyel a szlovákiai történésekre, azt mondta: azt ajánlja a szlovákiai politikusoknak, mondjanak köszönetet az MKP-nak, amit úgy kell mondani, hogy: köszönöm – és a miniszter asszony magyarul mondta a köszönöm szót. Torontóban, a CN toronyban, az intézmény vezetése fogadta a delegációt, és megismerkedtem a vezérigazgatóval is, aki miután megtudta, hogy magyar vagyok, tiszta magyarsággal megkérdezte: ismeri a nagykörutat Budapesten? Magyar ötvenhatos emigráns volt az úr. Történt mindez négyszázötven méter magasságban. Egyébként Amerikában sokkal jobb kép alakult ki az MKP-ról, mint amilyen a valóság. Ez ösztönzőleg hathatna a pártra, hogy próbáljunk felnőni ehhez a pozitív imázshoz.

(B. Szentgáli Anikó interjúja az Új Szóban, 2002)