Alhomokozó

Érdekes jelenségnek lehettünk tanúi az elmúlt három hétben. Szinte ömlesztve zúdultak ránk a szlovákiai magyar médiából a hírek arról, hogy a szlovák kormány egyéves regnálása után végre létrehozza a kormány tanácsadó testületét, a kisebbségi tanácsot.

Chmel kormányalelnök egynémely fiatal tanácsadója már arról is értekezett nagy lelkendezéssel, hogy ha ebben a testületben pl. a lengyel kisebbség egyetlen ottlévő képviselője megfogalmazza a kormány kisebbségpolitikájának velük kapcsolatos részét és ez a bizottság ezt elfogadja, akkor az kötelező érvényű lesz a kormány és annak tagjai számára. Az Új Szó 2011. május 12-én egyenesen ezt írta: „Ahogyan arról már korábban beszámoltunk, a kisebbségi bizottságok véleménye a kormány véleményét jelenti majd bizonyos kérdésekben.”

Beindultak a magyar civil szervezetek is, lobbiztak, szervezkedtek – és a kormányhivatal iszonytatóan amatőr szervezésében (amelynek során a kisebbségi kormányalelnök magyar hivatalnokai jó Mostos norma szerint szlovákul beszéltek a magyar civil szervezetek vezetőivel) létre is jött a testület. A szlovákiai magyar átlagpolgár, aki odafigyelt a folyamatra, már azt gondolhatta, hogy itt valami fontos dolog történik, esetleg – ha nem vigyáz a kormány – még áttörés is bekövetkezhet a szlovákiai kisebbségpolitikában. A lelkes polgár már-már arra is hajlott, hogy megeresszen egy halk vivátot a pezsgés láttán –  ám mielőtt ezt megtette volna, a józanabbja csak rászorította magát arra, hogy a tömjénezés előtt egy kicsit elgondolkodjon, s megnézze, miről is van szó.

S miután ezt megtette, szép csendben visszacsomagolta a tömjént.   Sajnos, semmiféle fontos dolog nem történt – a szokásos színházat játszották csak meg a kormány részéről, némi szlovákiai magyar civilszférai asszisztenciával.

Az első meglepetés akkor éri az érdeklődőt, ha rákattint a kormányhivatal honlapjára megnézni, miről is van szó. Az a polgár, aki tavaly komolyan vette a Most-Híd vezető politikusainak és magának Rudolf Chmelnek kijelentéseit, joggal várhatná el, hogy  mára már működőképessé vált az oly sokszor sztárolt Kisebbségi Hivatal. Az zúgott a médiábol vastagon, hogy eddig minden tökéletlen és gyenge volt, most majd ők megmutatják, létrehoznak egy 60 fős hivatalt, amely majd…

Nos, nincs ilyen hivatal, ennek se híre, sa hamva. Blöff volt az egész. A kormányhivatalban két főosztály létezik – nem merem azt írni, hogy működik, mert az nemigen látszik. Ennyi.
Majd akkor az illetékes kormánytanács beerősít – gondolhatná a javíthatatlan optimista.
Ez sem így van – sőt, nagy meglepetésre, ennek meg éppen az ellenkezője az igaz.

A kilencvenes évek elején azért hozta létre az akkori politika a kormány kisebbségi tanácsát, hogy az legyen az a fórum, ahol a kisebbségek képviselői találkozhatnak a kormány tagjaival és az illetékes állami hivatalnokokkal, és közvetlenül ott elmondhatják nekik a véleményüket, a kéréseiket és a kifogásaikat. 1994-ben, amikor a Moravčík-kormánynak szüksége volt a mi külső támogatásunkra, sikerült eme testület számára egy viszonylag erős működési szabályzatot is elfogadtatni.

És most fogódzzunk meg: addig, amíg ez a tanács úgy-ahogy működött Mečiar és a Fico-kormányok idején ( innen vonult ki látványosan 1996-ban, az első államnyelvtörvény elfogadása után Bauer Győző és Bárdos Gyula), addig, amíg az összes szlovákiai kisebbség véleménye szerint tisztességesen tevékenykedett a két Dzurinda-kormány idején (amikor javaslatomra a kormány megfosztotta szavazati joguktól ebben a testületben a minisztereket, államtitkárokat és vezérigazgatókat, szavazati joggal csak a kisebbségek képviselői és csupán egy kormánytag, a kormány alelnöke rendelkezett), addigra most ez a testület a fent leírt modell alapján megszűnt létezni. Igen, jól látja a tisztelt olvasó: azt, amit eltűrt Mečiar és Fico, azt, ami működött Dzurinda idején, megszüntette Radičová-kormánya. Egy szinttel lejjebbre süllyesztette:  albizottsággá, amelynek legfontosabb jogköre az, hogy tanácsot adhat a tanácsadó testületnek, magyarán: a kisebbségek életét érintő ügyekben a testület alelnöke (a jelen pillanatban nem tudjuk, ki az, ugyanis még nem választották meg) egyedüliként, az összes kisebbség amolyan szóvivőjeként elmondhatja a véleményét a nagy tanácsadó testületben, amelynek több, mint negyven tagja lesz, s amely nyolc egyéb témáról is hivatott lesz tárgyalni.

Nos, ide folyt a tülekedés, ezért voltak a küzdelmek és a lobbizások.

Az egyik oldalon kínos, hogy komoly arccal belemegyünk egy ilyen gumicsont-fényesítő játékba. A jelenlegi kormánykoalíció, amely Szlovákiát kft-ként kezeli és igazgatja, ismét csak látványos bizonyítékát adta annak, hogy magasról fütyül a kisebbségpolitikára. (Ne feledjük, a parlamentben tavaly júliusban úgy döntöttek a kormánykoalíció képviselői, hogy a kisebbségi jogok fő védője Szlovákiában Anna Belousovová lesz, aki máig az emberjogi és kisebbségi bizottság elnöke!) A Mostos kisebbségvédőket is csak egy dolog érdekelte: a pénz. Azt be is vitték a kormányhivatal egyik szekciójához. (Nem merem feltételezni, hogy azért, hogy ezzel megpróbálják korrumpálni a szlovákiai magyar kultúrát és civil szférát – de az ember a mai világban soha nem tudhatja.)

Nem lenne jó azonban, ha bárki úgy gondolná ezek után, hogy ott kell hagyni ezt az ócska színházat. Ellenkezőleg. Két fontos pozitívuma van – vagy lehet – a folyamatnak.

Az első: az mégis csak értékelésre méltó, ahogy a szlovákiai magyar civil szféra megmozdult ebben a kérdésben. A megmozdulás nem érdemi volt, mert egyikük sem mutatott rá nyilvánosan a fenti összefüggésekre (nem tudom, egyáltalán tudták-e, miről van szó), s az sem világos, hogy ez a megmozdulás egyszeri volt-e vagy pedig hosszabb távon is lehet rá számítani. Jó lenne persze, ha az utóbbi lenne – ennek feltételrendszerét azonban át kell gondolni.

A második pedig: az az öt tag (és öt póttag), aki feljutott erre az alparnasszusra, nem hivatalt kapott, hanem nagy felelősséget vett magára. Nem kell arra várniuk, hogyan fogja működtetni ezt a testületet Chmel (valami azt súgja nekem, hogy érdemben nem fogja). Ők működjenek, a legitimitásuk megvan hozzá. Örömmel szólok majd hozzá én magam is nyilvánosan azokhoz a dokumentumokhoz, amelyekkel negyedévente meg fogják szólítani Chmel hivatalát. S örömmel fogom olvasni azokat az ellenőrző beszámolóikat is, amelyek az adott kiírás után anyagi támogatáshoz juttatott programokról, azok megvalósításáról és a támogatott szubjektumokról nyújtanak majd áttekintést.

Magyarán: két út áll ez előtt az öt civil előtt. A szervilizmus vagy az érdemi munka útja.

Bizonyára sokan vagyunk, akik az utóbbit látnánk szívesen.

Cikkajánló

Az EP Strasbourgban: a kisebbségi iskolák pedagógusait jobban meg kell fizetni

Az oktatás unióbeli korszerűsítésének témájáról fogadott el jelentést ma Strasbourgban az Európai Parlament. A kérdés egyik …