Az értékek Európáját akarjuk

A kultúrák együttélése és az emberi jogok
Hölgyeim és uraim! Üdvözlöm önöket, és köszönöm, hogy felszólalhatok önök előtt. Mai témánk nem könnyű. Néhány évvel ezelőtt bizonyára olyan elemeket használtam volna fel előadásomban, amelyek az irodalomból, esetleg a médiából önök előtt is ismertek.

Ma azonban több tapasztalattal rendelkezem én is, az 1990-es évek történései után mindannyian több tapasztalattal rendelkezünk. Ez pedig kellő ok arra, hogy az adott témáról óvatosabban nyilatkozzunk.

Először is, engedjék meg, hogy röviden megindokoljam, miért is foglalkozom ezzel a témával. A Szlovák Köztársaság többnemzetiségű ország. Lakóinak körülbelül 17 százaléka nem szlovák nemzetiségű a hivatalos statisztikák szerint, a szakértők szerint ez az arány magasabb, mint 20 százalék. A különbséget a roma közösség bizonytalan identitásával lehet magyarázni.

Én a legnagyobb, a magyar kisebbségi közösség tagja vagyok. Ez a közösség az első világháború után került kisebbségi helyzetbe azáltal, hogy a volt Csehszlovákia és Magyarország között nem etnikai határ jött létre. A 20. század viharos történelme megviselte ezt a kisebbséget is: 1938-ban a jelenlegi Dél-Szlovákiát Magyarországhoz csatolták, 1945 után visszaállították Csehszlovákia háború előtti határait, és az országból mintegy 150 000 magyart telepítettek ki Magyarországra. Körülbelül nyolcvanezret közvetlenül a háború után, s további hetvenezret pedig 1946 és 1948 között, az ún. lakosságcsere alkalmával, amikor is nagyjából ugyanennyi szlovákot telepítettek át Magyarországról Szlovákiába. A volt Csehszlovákiából ugyanakkor kb. 3 5000 000 németet is kitelepítettek, később pedig kisebb csoportokban a zsidó közösség tagjai is elhagyták az országot – mármint azok, akik túlélték a második világháborút. Európa olyan részéről jövök tehát, ahol ez a kérdés jelentős nyomokat hagyott az emberek sorsán. Csak érdekességként engedjék meg, hogy felemlítsem tizenhárom délkelet-szlovákiai község példáját, amelyek polgárai nyolc különböző országban vagy rezsimben éltek a 20. században anélkül, hogy lakói kitették volna lábukat a községükből. Az államok határai és a politikai rendszerek változtak úgy, hogy őket soha senki nem kérdezte meg erről.

Az egyik legjobb magyar író, a Pozsonyban élő Grendel Lajos örökítette meg egyik esszéjébe a következő történetet 1991-ből: a kelet-szlovákiai Kassán, a hagyományos vasárnapi ebéd után a család fiatal, tizennyolc éves tagja örömmel újságolja a nagymamának:

– Nagymama, kimentek az oroszok, a szovjet hadsereg elmasírozott!

– És ki jött be a helyükre? – kérdezte a nagymama, aki a 20. század tapasztalatai alapján el nem tudta képzelni, hogy a kelet-szlovákiai régióban akár egy órára is hatalmi vákuum keletkezzék.

Kedves barátaim!

E bevezető után engedjék meg, hogy visszatérjek előadásom témájához.

Van, aki azt hirdeti, hogy azok az igazi nagy dolgok, amelyekért meghalni is érdemes. Nos, ha végignézünk az emberi történelmen, úgy tűnik, hogy a nemzeti gondolat is ebbe a kategóriába tartozik. A volt szocialista blokkban sokáig hirdették, hogy a szocializmus, mint ideológia és mint társadalmi berendezkedés, amely majd elvezet a kommunizmushoz, megoldja a nemzetiségi kérdést is, és ahogy a kommunizmusban nem lesz szükségünk pénzre, ugyanúgy eltűnik belőlünk a nacionalizmus, a nemzeti különállás is. Sőt, eltűnik a hazafiság, a patriotizmus is.

Ami természetesen nem volt igaz.

Az internacionalizmus leple alatt az orosz hegemónia valósult meg a volt Szovjetunióban. A látens nacionalizmus elemei a hatalmi manipulációk részévé váltak majd mindegyik volt szocialista országban. Nem véletlen tehát, hogy a keleti blokk válságának kirobbanása után a nacionalizmus az események egyik motorjává vált.

Ezzel a megállapítással azt szeretném mondani, hogy egy olyan jelenségről beszélünk, amely bizonyos korokban meghatározta Európa történelmét. Jelen volt a nemzetek önmagukra találásának folyamatában, persze pozitívumokat is hozva a folyamatokba, ám nem kevés gyötrelmet is. Hangsúlyozni szeretném tehát, hogy érzékeny témáról beszélünk, amelynek vannak pozitív és vannak negatív oldalai. Éppen ezért tartom Schuman gondolatát, a közös Európa atyjának gondolatát az egyik legnagyobb gondolatnak Európa történelmében. Ez a német nevű és német gyökerű francia – kimondhatjuk, hogy kisebbségi? – nagyon pontosan tudatosította a témában rejlő pozitívumokat, de a veszélyeket is. Mint olyan, aki értette a német és a francia gondolkodásmódot is, és kellő empátiával bírt ahhoz, hogy megértse mindkét nemzet félelmeit, s elég intelligenciája volt ahhoz, hogy valami újat találjon ki. És kellő tapasztalattal és erővel is rendelkezett ahhoz, hogy elképzelését meg is valósítsa.

Szerencséje is volt, természetesen. Európa történelmének nehéz időszakában olyasmit gondolt ki, ami megváltoztatta a nemzetek együttélésének filozófiáját. Az addigi negatív töltetű vetélkedést a bizalom keresése és építése váltotta fel, a közös gazdagodás és gazdagítás eszméje. Nem problémamentes ez az út sem, de sokkal értelmesebb, mint bármelyik eddigi út.

Miért beszélek ezekről az összefüggésekről, amelyek egyébként bizonyos hatalmi igyekezetek által deformáltak is? Azért, mert a legnagyobb hiba az lenne, ha nem vennénk észre eme téma belső hajtóerejét. A nemzeti, nyelvi identitás kérdése sok ember számára nagyon fontos. A különböző kultúrák toleráns együttélése jelentős empatikus igényt is támaszt, és az önzés visszaszorítását. A toleranciát tehát nagyon fontos elemnek tartom ebben a folyamatban.

Európában nem létezik olyan jelentősebb makrorégió, ahol csak egy kultúra, illetve csak egy nyelv élne. Európában – talán Izland kivételével – nem létezik etnikailag tiszta állam, etnikailag tiszta társadalom. A hagyományos történelmi nemzeteken és kultúrákon kívül Európát egyre nagyobb hatással befolyásolják a világ más részeiről beáramló kultúrák. Nem könnyű ilyen körülmények között megtalálni a toleráns együttélés egyensúlyi modelljét – ám látnunk kell, hogy más békés együttélési alternatíva nem létezik. A toleráns, többnemzetiségű társadalom építése napi kihívást és küzdelmet jelent – mindenekelőtt önmagunkkal szemben. Ez olyan igyekezet, amely arra sarkall, hogy jobban megismerjük egymást – de önmagunkat is. Ez egy olyan igyekezet, amely az empátia újabb és újabb hullámait gerjeszti bennünk.

Multikulturalizmus alatt én több kultúra együttélését értem egy adott egy – ségben – községben, régióban, országban, országcsoportban. Ez az együtt élés különböző intenzitással valósulhat meg. Lehet az egymás mellett élés modellje, ahol a szokások dominálnak. A mód lehet langyos, de lehet nagyon erős kultúraközi kapcsolatokkal jellemezhető is. Az együttélés az ilyen közösségben néha agresszív elemekkel terhelt is lehet, amikor az egyik kultúra erőszakos módon akar a másik fölé kerekedni. A dominanciára való ilyen törekvés törvényszerűen feszültségeket gerjeszt. Létezhetnek olyan esetek is, amikor az egyik kultúra a másik megsemmisítésére törekszik – tehát a másik kultúrához tartozók asszimilálására. Talán nem szükséges hangsúlyoznom, hogy az ilyen út az esetek többségében jelentős konfliktusokkal terhelt. A helyzetet bonyolíthatja az a tény is, hogy a fent említett modellek nem statikusak – változhatnak is. Ismertek olyan példák is, amikor az együttélés sokáig problémamentes volt. A megváltozott történelmi kontextus, illetve az új nemzedékek színrelépése azonban mindezt megváltoztatta. Nagyon jellegzetes probléma a bevándorlók második és harmadik generációjának az esete. Ők gyakran keresik saját helyüket, gyökereiket, saját identitásukat, amely csak az övék. Ebben a keresési folyamatban viszont gyakran eltévedhetnek nemzetük történelmének különböző útvesztőiben. Magam is találkoztam ilyen jelenséggel az USA-ban, illetve Kanadában. Kelet-Közép-Európából származó, különböző emigrációs hullámokhoz tartozó bevándorlók leszármazottai nevelésük, családi hátterük folytán gyakran visszatérnek ahhoz az időszakhoz, amikor elődeiknek el kellett hagyniuk eredeti országukat. Az ő gondolkodásuk szerint anyaországuk még ma is ott tart, ahol annak idején tartott, s valamennyi beszélgetés során – az ország helyzetét illetően – ezekhez a már meghaladott, de kitéphetetlenül rögzült elképzelésekhez térnek vissza. A különböző emigrációs hullámok képviselői gyakran egymással is szemben állnak, hiszen nemritkán egymás elől kellett otthonról elmenekülniük.

Egy másik probléma, hogy a fentiek miatt nem is kommunikálnak egymással. Például a nemzeti, illetve jobboldali emigrációk tagjai, akiket Szlo vákiából/Csehszlovákiából a kommunisták űztek el, máig utálják a különböző baloldali migrációs hullámok képviselőit. Jelentősebb konfliktushelyzetet jelentett számukra az 1990-es évek elején Csehszlovákia széthullása, amikor Szlovákia a saját jövőbeli helyét kereste. Ekkor a nemzeti jobboldal képviselői közül többen visszajöttek Szlovákiába, és azt hitték, a történelmet ott lehet folytatni, ahol ők annak idején, a második világháború után abbahagyták. Ilyen szellemben igyekeztek befolyásolni a történéseket Szlovákiában is, ami esetenként nagyon szerencsétlennek bizonyult.

A valós identitás keresése és megtalálása tehát bonyolult és nehéz folyamat. A jól kiegyensúlyozott, stabil együttélési formák megtalálása még nehezebb. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az olyan jelenségeket sem, hogy néhány modell, amely a múltban életképesnek bizonyult, nem vált azzá az új történelmi körülmények között. A kultúrák együttélésének különböző kontextusai vannak az egyes földrészeken is. Mások a paraméterek DélkeletÁzsiában, mások Afrika különböző régióiban, mások az USA-ban vagy Kanadában. És természetesen megint mások nálunk, Európában. A migráció egy újabb fontos elem, amely eddig nem ismert viszonylatokat teremt, s ezáltal teljesen új kihívásokat hoz elő. Nem feledkezhetünk meg a globalizációs hatásokról sem. Azok is gerjesztenek új feszültségeket, például azzal, hogy a nagy, erős nemzetek kultúráját helyezik előtérbe. Néhány esetben egyenlőtlenségeket teremtenek a digitális és a klasszikus információáramlás terén is. Ebből a szempontból fennáll a veszély, hogy a kulturális eszközök az elitek monopóliumaivá válnak. Ez kulturális ellehetetlenülést eredményezhet, amelynek jeleivel a legfejlettebb társadalmakban is találkozhatunk.

A kultúrák együttélésének kérdésköre tehát minden kisebbségre kiterjed, ám földrészünkön komolyabb politikai-társadalmi dimenziója is van, s befolyásolja az EU-beli történéseket is. A multikulturalizmus alaptétele: a másság elismerése. Ebben az összefüggésben alapelvnek kellene lennie annak a tézisnek, amely szerint egyetlen világlátást, egyetlen életmódot sem szabad fölérendelni más életstílusnak, értékrendnek. Ezt az elvet a nemzetközi dokumentumoknak és az egyes államok törvényeinek kell garantálniuk, magyarán: senki ne nyomhasson el senkit. Ez alól a szabály alól kivételt csak az általánosan tagadott, embertelen elvek jelentenek. A különbözőséget ugyanakkor nem passzív tényezőként kellene értelmeznünk. Egyidejűleg szükségesnek tartom hangsúlyozni a különböző életfelfogású, életstílusú csoportok bevonásának szükségességét a társadalom életébe – s azt, hogy ez állandó folyamat legyen.

Úgy tűnik, hogy az „olvasztótégely-politikának” komoly korlátai vannak. Személy szerint figyelemre érdemesnek tartom például a francia kormány néhány tagjának kijelentéseit, akik a legújabb párizsi események nyomán „kiegyenlítő intézkedések” megtételének szükségességét hangsúlyozzák. Ezek az ún. pozitív diszkrimináció elemei, amelyekkel szemben eddig jelentős ellenállás mutatkozott – nem csupán a francia társadalomban. Az ún. mozaiktársadalom elemeinek elfogadása, melynek értelmében az egyes kultúrák szabadon fejlődhetnek egymás mellett, s ezáltal az egész társadalmat gazdagíthatják, véleményem szerint szerencsés megoldás. A többnyelvűség elfogadása, a kettős, sőt hármas identitás elvének elismerése, a különböző kultúrák közötti kötődések fejlesztése az egyént és a közösségeket is gazdagítja. Az integráció nem asszimiláció.

Mit tegyünk azonban akkor, ha valaki – vagy valakik – nem akarnak toleráns módon együtt élni? Tegyük fel a kérdést: a különböző kultúrák együttléte jelenthet-e veszélyt a társadalom számára?

Szerintem nem – ha a pozitív hozzáállás a meghatározó minden oldalról. Úgy gondolom, hogy a kiegyensúlyozott együttélési modellnek nincs igazi alternatívája. Szeretném azonban hozzátenni, hogy az erősen integrált közösségekben is keletkezhetnek olyan helyzetek, amelyek frusztrációt okozhatnak, kisebbségi érzést gerjeszthetnek, az elidegenedés érzését s az együtt – érzés hiányát kelthetik. Az ilyesmi kiszámíthatatlan viselkedést eredményezhet még az egyébként konszolidált viszonyok között is, amit viszont már az erőszakszervezeteknek kell megoldaniuk a törvények alapján. Ismét csak szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy egy nagyon érzékeny témáról beszélünk, s minden élethelyzet természetszerűleg más példákat teremthet. Olyan megoldások, amelyek bizonyos kontextusban működőképesek az egyik kontinensen, nem biztos, hogy használhatóak lesznek a másikon. Ezért hangsúlyozom állandóan a folyamatok belső dinamikájának a fontosságát is, az arra való odafigyelés szerepét. Százszázalékos megoldás, amely egyszer s mindenkorra érvényesnek bizonyul, ebben az esetben sem lehetséges.

Nem szabad megfeledkeznünk a saját tapasztalatainkról sem. Sok olyan esetet ismerünk, amikor az együttélés problémamentesnek, bejáratottnak tűnt. Aztán hirtelen megbillent az egyensúly, és meglepő dolgok kezdtek történni… Máig az emberiség egyik legnagyobb szégyenének tartom, ami az 1990-es években a Balkánon történt, s azt a tényt is, hogy a civilizált Európa sokáig tétlenül figyelte ezt féktelen a tobzódást. Amennyiben érvényes a szabály, hogy a demokráciáért mindennap meg kell küzdeni, akkor kétszeresen érvényes, hogy a toleranciáért, az emberi jogokért, a különböző etnikumok együttélésének kiegyensúlyozott voltáért is naponta meg kell vívnunk a harcunkat. S amennyiben kritikát akarunk megfogalmazni ez ügyben, önmagunknál kell kezdenünk: megtettünk-e mindent e fontos ügyért.

Hölgyeim és uraim!

Köszönöm, hogy meghallgatták előadásomat. Szavaimból bizonyára kiderült, hogy nekem sincs általánosan érvényes receptem e bonyolult kérdés megoldására. De általánosan érvényes megoldás szerintem nem is létezik. Szükséges azonban, hogy legyen bennünk alázat, meglegyen bennünk a helyes utak keresésének igénye és a kellő elszántság is annak érdekében, hogy képesek legyünk ezekért az utakért megküzdeni. Ha az igazságot keressük, nem járunk rossz úton. Remélem, mai párbeszédünkkel is hozzájárultunk az igazság kereséséhez. Hálás vagyok önöknek ezért.

(Elhangzott 2005. december 5-én a London School of Economics and Political Science-n, Londonban. Az előadást mintegy egyórás, érdekes vita követte)