Az önépítés fontossága

(Elhangzott Komáromban, 1994. május 15-én. Az első díjazott Esterházy János volt in memoriam, a díjat – Nagy János szobrászművész alkotását – lánya, Esterházy Aliz vette át)

Hölgyeim és uraim! Képviselőtársaim nevében is szeretettel köszöntöm önöket a szlovákiai magyarság I. emléknapján. Megköszönöm, hogy ilyen szép számban eljöttek, és elnézést kérek mindazoktól, akik itt szerettek volna lenni, de a terem befogadóképessége okán erre nem kerülhetett sor.

Egyúttal szeretném megköszönni mindenkinek, aki bármilyen módon hozzájárult ahhoz, hogy ez a mai ünnepség megvalósuljon.

A múlt év végén képviselőtársaimmal elgondolkodtunk afölött, milyen módon tudnánk a magyarság Szlovákiában élő részének öntudatát emelni. Érezzük ugyanis, milyen feszítő kettősségben él népünk. Egyrészt felemeli fejét, újra és újra igyekszik meghatározni önmagát, emlékműveket emel, emléktáblákat készít, keresi gyökereit, megünnepli községeink megalapításának évfordulóit. Ha nehezen is, de iskolákat alapít, regionális önkormányzatokat és gazdasági szerveződéseket hoz létre, megpróbál valós közösségként fellépni, értelmesen, szabadon, igyekszik megszabadulni beidegződéseitől, görcseitől is. Én erre óvatosan bár, de azt mondom, hogy népünk újabb reformkorát éli itt, szülőföldjén, vagy legalábbis nagyon határozott jelei vannak egy ilyen igénynek.

A másik oldalon nem lehet nem meglátnunk bénító belső szétziláltságunkat. Itt van bennünk kitörölhetetlenül, bolsevista felhangjaival az elmúlt negyven év. Sokan közülünk elvesztették hitüket jövőnkben, gyerekeiket szlovák iskolákba íratják, eldobják nemzetiségüket, megtagadják anyanyelvüket. Számos községünk belső összetartó ereje eltűnt, a közösség szétzilálódott, magyar csoportosulások fordultak egymás ellen önös érdekektől vezérelve, ahelyett, hogy közösségünk gondjait próbálnák megoldani. Itt van bennünk a provincializmus, a kisstílűség, itt vannak a belénk tört tüskék, a lelki görcsök, s itt van a bizalmatlanság. És itt van a fejünk fölött az egyre erősödő gazdasági és szociális nyomás is.

Itt, ma, a szlovákiai magyarság emléknapján azt a kérdést kell feltennünk magunknak, melyik úton akarunk továbbmenni. A kisstílűség, a provincializmus, a szétziláltság, netán az önfeladás vagy a lelki gátlások újratáplálásának útján, vagy megpróbálunk ezen felülemelkedni, megtalálni a magunk Széchenyi István-i útjait, pontosabban: nem szembeállítani önmagunkban a saját, forrólelkűen lázadó kossuthi részünket és az átgondoltan, visszafogottan építkezni akaró széchenyis énünket, de okosan ötvözni azt. A valós történelmi tapasztalatok alapján felismerni, hogy egyik a másik nélkül kudarcra van ítélve. Lelkesedésre, belső tartásra, öntudatra, kiállásra ugyanis éppúgy szükségünk van, mint átgondolt, konkrét lépésekre, helyi, regionális, országos szintű cselekvésre, tettekre.

S ezt csak együtt lehet hatékonyan tennünk, egységesen. Nem uniformizálódásról beszélek, nem a másság tagadásáról, hanem a hatékony közös fellépésről. A fő irányt illetően kell döntenünk, s aki ezután netalán vétene a többség ellen, önmagát zárná ki sorainkból. Remélem, nem lesz, s ne is legyen ilyen: ez nem luxus, hanem önpusztitó lépés lenne. Látnunk kell azt is, hogy egész Kelet-Közép-Európában nagy a tét: a felemelkedés vagy a balkanizálódás. S ne áltassa senki magát, a felelősség mindnyájunk vállát nyomja. Tevékenységünk, igyekezetünk fő vonalát alapjában véve meghatároztuk, s éppen itt, Komáromban, január 8-án. Az alkotmányos jogállásunkkal kapcsolatos elképzeléseinket már tavaly sikerült megfogalmaznunk. Az idén két fontos dokumentum elkészítése előtt állunk: az oktatásügyi koncepció és a regionális politizálás koncepciói azok, amelyek megalkotásra várnak. Az idő rohan, s ha nem alkalmazkodunk hozzá, lemaradunk. Az út fut a lábunk alatt, s ha nem lépünk a kor parancsa szerint újra és újra előre, elbukhatunk. Tudatosítanunk kell mindannyiunknak, hogy ami tegnap elég volt, ma már kevés, s ami ma talán nagyszerűnek tűnik, holnapra idejétmúlttá válhat. Nekünk olyan magyar közösséget kell létrehoznunk, amely megállja a helyét nemzetközi összehasonlításban is, amelynek nem kell félnie a közelgő 21. század kihívásaitól. Ez ügyben rengeteg munka vár még mindnyájunkra. Fejekre és segítőkész kezekre van tehát szükség, tudásra, akarásra, erőre és helytállásra. Ezt kérem képviselőtársaim nevében is a mai napon, ezt kérem minden jóakaratú szlovákiai magyartól. Közös jövőnk, jövőbeli felemelkedésünk érdekében.

Nem elég természetesen megmaradni a szavaknál. Ezért az év elején az MKDM és az Együttélés szlovák parlamentben szolgálatot teljesítő tizennégy képviselője úgy döntött, hogy létrehozza a Pro Probitate – A helytállásért alapítványt, amely a szlovákiai magyarság jövőképének kialakítását, az annak felemelkedését célzó tevékenységet fogja támogatni, illetve ez irányban kezdeményezőleg kíván fellépni. Az alapítvány konkrét regionális gazdaságpolitikai és kulturális koncepciók kidolgozását szeretné mindenekelőtt kezdeményezni és megvalósítani. Ebben a munkában számítunk a társadalmi és kulturális szervezetek támogatására és együttműködésére is. Érzékeljük, hogy ez a kezdeményezés csupán kis szelete lehet a szükséges széles körű aktivitásnak. Ezen a ponton figyelmeztetni szeretnék arra is, hogy nem szabad a politikát abszolutizálnunk, nem szabad csak a politikától várnunk minden gondunk megoldását. A kívánatos széles körű társadalmi önszerveződésnek a politika csupán egyik eleme – jó esetben betetőzi azt. A széles körű társadalmi önszerveződést azonban nem helyettesítheti.

Az alapítvány tevékenységének speciális része lesz, hogy kuratóriuma minden évben odaítéli az arra legérdemesebb szlovákiai magyarnak a Pro Probitate – A helytállásért díjat. Ezt május 15-én, a szlovákiai magyarság emléknapján fogja megtenni, amelyet a humánum, a megbékélés, a tolerancia, a jövőbetekintés napjává szeretnénk tenni. A dátum kiválasztásával Esterházy János 1942-beli nemes tettéhez nyúlunk vissza, ezt szeretnénk felmutatni példaként a jövő számára is. Mi 1942-ben sem szavaztunk meg diszkriminatív törvényeket, s konok elhatározásunk, hogy a szlovákiai magyarság és annak politikai reprezentációja soha nem fog hozzájárulni egyetlen intoleráns, antidemokratikus, másokat korlátozni vagy megbélyegezni akaró igyekezethez sem. Ugyanakkor azt is tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy a szlovákiai magyarsággal szemben sem engedhető meg egyetlen sovén, szabadságunkat elnyomni, korlátozni akaró intézkedés sem. Mi szabad emberként, felnőtt módon, midennemű szolgalelkűségtől és infantilizmustól mentesen fogunk partnereink igyekezetére reagálni. Békességben, barátságban, megértésben akarunk élni mindenkivel, de ugyanezt elvárjuk önmagunkkal szemben is. Mi korrekt partnerei leszünk mindenkinek, aki békejobbot nyújt nekünk, de nagyon kemény ellenfelei leszünk mindazoknak, akik minket jogainkban, cselekvési terünkben korlátozni akarnak.

Kedves barátaim!
Nagyon remélem, hogy itt, ma, újabb fontos lépést tettünk közösséggé szerveződésünk útján. Itt ma egy láng újból fellobbant, kérem, fényét, melegét vigyék haza. Vigyék haza innen a hitet, az igyekezetet. Azt a reményt, hogy – a klasszikus mondást némileg átalakítva – a magyarság Szlovákiában nem volt, hanem lesz. Ha egységesek leszünk, ha határozottan tenni is tudunk ezért, akkor a szlovákiai magyarságot nem veszélyek fenyegetik, hanem megerősödés, felemelkedés várja. Adja Isten, hogy így legyen. 

Cikkajánló

Az európai kisebbségvédelemről Brüsszelben

“Hogyan tovább a kisebbségpolitikában?” címmel szervezett konferenciát május 16-án Csáky Pál, a Magyar Közösség Pártjának …