Egy könnycsepp az öreg Európáért

Végül is várható és logikus fejlemény volt, mégis meglepett mindenkit. Az elpuhult, fizikailag-szelemileg elkényelmesedett Európa ijesztően gyorsan fordult káoszba néhány tízezer migráns nyomása alatt.

Pozsonyi szobámban ülök, nézem az odakint lassan ősziesbe forduló természetet és arra gondolok, tőlem alig ötven kilométerre emberek ezrei sorjáznak Ausztria felé, a régi főúton. Népvándorlók elszánt hada menetel konok következetességgel Európa gazdagabb fele irányában.

Azon gondolkodom, hogyan viszonyuljak magam is mindehhez. Katasztrófa-e az, ami történik, vagy csak az örök emberi történet-füzér egyik újabb állomása.

Talán az utóbbi – bár a folyamat kétségkívül hordoz magán komoly katasztrófa-jeleket is. Arra gondolok, ugyanígy látták-e a helyzetet az avarok is jó ezerszáz évvel ezelőtt, amikor azok a furcsa ázsiai emberkék – a mi eleink – bezúdultak ide. S bárhogy igyekszem is korrekt módon viszonyulni a kérdéshez, nem megy. Az akkori Európát nem sajnálom, távolinak tűnik, ismeretlennek, kontúrok nélkülinek. Ez a mostani Európa viszont testközeli, minden hibája ellenére otthon-szagú. S úgy érzem, hogy a felfutó nagy kavarodásban végleg el fog veszni valami, ami az én személyiségem lényege is, s amelyet nagyon sajnálok. A keresztény talajú Európa, Leonardo és Michelangelo, a gótika és Bach, valamint Kodály tanár úr Európája kezd elporladni a tekintetem előtt, s bizonyára lesz ebből is majd egy új keverék – de attól tartok, ahhoz már nekem vajmi kevés közöm lesz.
Az a fajta Európa, amelyet szerettem, amelyben otthon éreztem magam, s amelyből kinőttem, visszavonhatatlanul a múlté lesz.

Persze, az lenne a meglepő, ha a világnak ez a csodálatos, egyik legélhetőbb helye, Európa üresen maradna.
Mert nézzünk szembe önmagunkkal: mi üresítjük ki. Szellemileg is, demográfiailag is.

Pár száz évvel ezelőtt mindenki kapásból tudott választ adni arra a kérdésre: mi Európa, melyek az európai kultúra fő ismérvei.
Ma ez már nem olyan egyszerű.

Európa elöregedőben, kihalófélben van. Az európaiak fizikailag-szellemileg elpuhultak. És frázisokat puffogtatnak egymás felé ahelyett, hogy új értelmet találnának 21. századi létüknek.
A dinamika másutt van, nem Európában, a demográfiai dinamika is. Nem történik tehát semmi különös, csupán a Világegyetem egyik legnagyobb, legállandóbb törvénye kap új kontúrokat. A kiüresedett tér megtelik új anyaggal, új tartalommal.

Értem ezt, értelmem felfogja, megsejti a történéseket. Csak éppen: sajnálom. Úgy érzem, a kikopó félben lévő klasszikus európai képpel valami belőlem is elveszik. S biztos vagyok benne, hogy nem szentimentalizmus, ha most – tudatosan, felvállalva – ejtek ezért egy könnycseppet. Mert én többre becsültem a klasszikus Európát.

Valami új jön, valami más. S ezt ridegnek, testidegennek érzem. Nem érzem jól magam már a gondolattól sem, hogy ez fog egyre inkább körülvenni. Nekem a Dávid Európa. Meg a Psalmus Hungaricus. A greorián zene és Munkácsy. Rodin és Shakespeare.

Mondanám, hogy talán még meg lehet fordulni az úton. De azt is látom, hogy sokan ezt nem is akarják. A dolgok tehát csúsznak tovább a maguk útján. Talán nem tragédia, de mégis…

Mert a legnehezebb azt megmenteni, aki nem akarja magát átmenteni a jövőnek.

Csáky Pál

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …