Emberek a hegyen

A lágy szellő, amely végigsimítja a domboldalt, magával sodor néhány sárga falevelet, s belekap az asztalon terebélyesedő virágcsokorba is. Odalent a város jólesően nyújtózik a késő őszi napsütésben. Idefent, szüret után, szusszannak egyet az emberek, az alig forrásnak indult murcit kóstolgatják, s mellette mi mást is tennének: politizálnak.

A szőlőhegy, több száz éves történelme során nem először él meg ilyesmit. Nem először tapasztalja, hogy összejönnek itt az emberek, meghánynivetni a világ dolgait. Hozzátartozik ez bizony az emberi natúrához, hozzá a domboldal hangulatához is. Az az érzése az embernek, innen, fentről más a problémákra való rálátás szöge, másképp, helyesebben tudja érzékelni az arányokat is. Egyfajta felemelkedettség, józan távolságtartás illúzióját kelti az a tény is, hogy lentről, a lenti világról lehet itt jókat mondani. Az odalent való világ pedig nem tiltakozik, megadóan, beleegyezően hallgatja a legkeményebb szentenciákat is.

Valami hasonlót éltünk meg szeptemberben is, a választási kampány során. A magyar képviselőjelöltek egyre több helyen érezték úgy, hogy hazajöttek. Családias jellegűek voltak a kampánygyűlésnek nevezett beszélgetések vagy a hivatalos program utáni rövid összejövetelek is. Volt, ahol félmondatokból is megértettük egymást, annyira egy hullámhosszon mozogtunk, volt, ahol mélységekbe menő politikai elemzésekre is futotta időnkből és erőnkből. Az embereket elsősorban két dolog érdekelte: a szlovákiai magyar jövő, illetve az, mit tud és mit szándékozik tenni a szlovákiai magyar politika ennek érdekében. Amellett, hogy újból tudatosítjuk: a politika önmagában nem képes megoldani a szlovákiai magyarok társadalmának összes problémáját, ehhez sokkal szélesebb társadalmi összefogás szükségeltetik.

A szlovákiai magyar politika esetében sem szabad figyelmen kívül hagyni azt, ami általában figyelembe veendő, ha politikáról van szó: egy dolog, amit tenni szeretne, s más dolog, amit megtenni képes. A stratégiai célok és a fő politikai irányvonal meghatározásánál azonban mindenképpen az első szempontot kell figyelembe venni.

A szlovákiai magyar politika országos jelentőségű: elsőrendű feladata tehát országos szinten is befolyást gyakorolni a történésekre. Az országot a hatalom decentralizálása és a társadalom demokratizálása irányába ösztökélni, s ugyanakkor hozzájárulni ahhoz, hogy országos szintű átfogó megoldás szülessen a Szlovákiában élő magyarság ama gondjaira, amelyeket ilyen szinten kell és lehet megoldani.

A tevékenység másik fő iránya a regionális politika kell, hogy legyen. E téren rengeteg még az adósságunk, a szervezettségünk nagyon alacsony szintű. Itt elsősorban regionális gazdaságpolitikai koncepciók kidolgozására és megvalósítására kell összpontosítanunk. Mindannyian tudjuk, az igazi megoldás az lesz, ha létrejönnek a szerves felépítésű szlovákiai régiók, s ezek között a délszlovákiaiak is jobban a maguk kezébe vehetik sorsuk irányítását. Bizonyítható, hogy ez az egyébként szükségesen megteendő lépés eddig azért nem valósult meg, mert Szlovákia déli részén, viszonylag nagy területen magyarok élnek. Az eddigi összes szlovák kormány rettegett attól, hogy regionális jogköröket adjon nekünk, inkább befagyasztotta ezt a mozgást az ország egész területén, sőt, már-már paranoiásan fél a nemzetközi jelentőségű eurorégióktól is.

Pedig a jövő fejlődési útja épp a regionalizmus. A szerves régiók jó működése a fejlődés, elsősorban a gazdasági fejlődés egyik alappillére.

Az idén tavasszal a lengyel Tátrában vettem részt egy nemzetközi szimpóziumon. A Bielsko-Biała-i körzet vezetője nem győzte dicsérni a Kárpátok Eurorégió gondolatát. Ő a kelet-magyarországi és a nyugat-ukrajnai partnerrégiókkal való együttműködésnek tudta be, hogy a Bielsko-Biała-i körzet gazdasági teljesítménye 1993-ban 13 százalékkal nőtt, s a munkanélküliség ugyanitt jelentős mértékben csökkent. Statisztikák mutatják, hogy Spanyolországban a baszk régióban a legnagyobb az egy főre eső jövedelem. Ugyanez vonatkozik Olaszország viszonylatában Dél-Tirolra is, amely szintén ott van a három legfejlettebb olasz régió között. Hasonló a helyzet Belgium németeklakta területein is: a szakemberek azt mondják, a szülőföldhöz való vonzódás az egyik legnagyobb hajtóerő, amely az embert kiemelt teljesítményre sarkallja. Ez az erő szabadul fel a regionalizmus által: mindenki a szülőföldjén ismeri a legtökéletesebben a viszonyokat, csakúgy, mint a múlt tapasztalatait. Az egyéni és a közösségi boldogulás vektora itt fedi a legtökéletesebben egymást.

Ez kell, hogy legyen tehát a magyar pártok regionális politizálási igyekezetének fő töltete: a nyelvi jogok felemlegetése fontos, ám nem elégséges.

A téma kapcsán még egy – sokszor hangoztatott – félreértést kell tisztáznunk. A magyar pártok tevékenységével kapcsolatban többen azzal a megfogalmazással élnek, hogy ezek érdekvédelmi szervezetek. Úgy gondolom, ez meghaladott álláspont, a magyar pártok többek ennél: érdekképviseleti szervezetek. Az érdekvédelem ugyanis, ha százszázalékosan működik, s minden részében tökéletes teljesítményt nyújt is, csupán az adott helyzetet konzerválja. Ez pedig számunkra kevés, nekünk fejlődnünk kell, erősen meghaladni a jelenlegi állapotokat.

Körbefut, duruzsol a beszéd az asztal körül. Afféle spontán szabadegyetem, mondhatnánk, valódi együttgondolkodás. Mindenki elmondja a véleményét, szabadon, gátlások nélkül, s bizony újból és újból el kell ismernünk, hogy az úgynevezett egyszerű emberek milyen jól látnak számos problémát, s mennyire a sejtjeikben érzik, merre kell elmozdulni.

Az azonban már kevésbé érthető, miért várnak mindezzel a politikusokra, miért várják, hogy majd a politika fog kezdeményezni mindent. Ereje sincs rá, intellektuális potenciálja sem. Helyes sem lenne, ha mindenbe beleügyetlenkedne.

Mert esetenként a politikus is kérdezhet: miért nem jöttek létre mindeddig falvainkban a gazdakörök? Miért nem jött létre a vállalkozók társulása? Miért nem hoztunk létre regionális gazdasági kamarákat? Miért foglalkoznak a létrejött önkormányzati szövetségek azokkal a kérdésekkel, amelyek például a parlamenti képviselet jogkörébe tartoznak, ugyanakkor miért hanyagolják el a helyi együttműködés valós lehetőségeit? Kihasználtuk-e mindama lehetőségeket, amelyek például a falusi turizmusban rejlenek? Miért nem hoztunk létre e kérdés menedzselésére regionális szervezeteket, miért kell eltűrnünk, hogy az országos zöld egyesülés mostohagyerekként kezeljen minket?

Persze, mindannyian tudjuk, hogy az önkormányzatok jelenlegi jogkörei sok esetben nem elégségesek a hatékony cselekvéshez, s a jogkörökön túl egy adóreform is szükségeltetne ahhoz, hogy az adószerkezet megváltoztatása után – helyi, regionális és központi adókra – elegendő anyagi erő is maradjon a régiókban e célok megvalósításához. Azt is sejtjük, hogy a mezőgazdasági szektor reformja is csak úgy képzelhető el, ha jól működő, szerves egységbe kapcsoljuk az őstermelést a felvásárlással és a feldolgozással, sőt, az ellátással. Az ehhez szükséges, közepes méretű tőkekoncentráció még az ilyen ínséges időkben is megteremthető lenne. Egyébként sem kell ezen a téren ismeretlen terepen mozognunk, az első köztársaságbeli Hanza-társulások jó példát szolgáltatnak most is.

Amikor a gazdasági és szervezési kérdésekről beszélve magam is hangsúlyozom az önkormányzatok és a regionális szerveződések szerepét, szeretném felhívni más kérdésekben a figyelmet az e szempontot abszolutizáló csőlátás veszélyeire. Azok, akik magyar többségű területen élnek, hajlamosak arra, hogy azt gondolják: az önkormányzatok képesek minden probléma megoldására, s ha az oktatásügy és a kultúra igazgatásának jogát is nekik adjuk, minden gondunk megoldódik.

Nem hiszem, hogy így van. Először is léteznek bizonyos szakmai kérdések, amelyeket oktatásügyben az önkormányzatok képtelenek megoldani. Másodszor: gondolnunk kell az azokon a településeken élő magyarokra is, akik erős kisebbségben élnek. A mi átfogó koncepciónk megoldást kell, hogy kínáljon az ő gondjaikra, csakúgy, mint a magyar többségű helyeken élő szlovákság problémáira, akiknek kulturális jogai adekvát védelemben kell, hogy részesüljenek. Ezért van szükség az országos szintű oktatási és kulturális önkormányzatra, amelyet ötvözni kell a személyhez kapcsolódó autonómia elemeivel. Ezzel elkerülhetjük az ún. Nyitra-effektust, amikor is a szlovákiai magyar tanárképzés kérdését egy vidéki főiskola önkormányzati szervei kényének- kedvének teszik ki. Az oktatási és kulturális autonómia az összes létező és létrehozandó intézményünket foglalná rendszerbe, és a helyi önkormányzatokkal szemben is rendelkezne bizonyos jogkörökkel. Vétójoga kellene, hogy legyen az intézményalapítás és -megszüntetés kérdéseiben, csakúgy, mint az esetleges -összevonás vagy -szétválasztás ügyeiben. Meghatározná a tanítási nyelvet, mint ahogy beleszólna költségvetési, szakmai és személyi kérdésekbe is.

S ha már ennél tartunk, térjünk csak vissza az érdekvédelmi görcshöz. Jó beidegződés ez, amely – amíg működik – bizonyos védelmet valóban ad, ám, mint már mondtam, mindez ma már kevés.

A közelmúltban nagy felháborodást keltett a hír, hogy az oktatásügyi minisztériumban megvitattak egy tervet, amely a szlovákiai magyar iskolák erőszakolt kétnyelvűsítését célozza. Szerencsésen életbe léptek védekező reflexeink, s bizonyos fokig hatékonyak is voltak. Ám én most csendben megkérdezem: hol van a mi oktatásügyi koncepciónk? Hol van az a szakmai anyag, amellyel a mi politikusaink a tárgyalóasztalhoz ülhetnek és a legilletékesebbekre, pedagógusainkra hivatkozva, kompetens helyeken elmondhatják, mit akarunk? Hol a pedagógusszövetség anyaga? Az Oktatási Tanács vagy a III. Lévai Találkozón létrejött ad hoc bizottság anyaga?

Ha valaki azt hiszi, hogy ebben az országban bizonyos fiókokban nincsenek olyan anyagok, amelyek a mi iskoláink, nyelvünk, kultúránk ellen irányulnak, akkor vészesen naiv. S ha csupán abban gondolkodik, hogy elég esetenként az előhúzott anyagokkal szemben tiltakoznunk, elég mindig csak védekeznünk, akkor amatőr. Átvitt értelemben véve támadnunk is kell néha, bővíteni a köröket szakmai és politikai terepen egyaránt. Ehhez pedig – me gint csak átvitt értelemben véve – fegyver is kell. Fegyver alatt koncepciót, statisztikákat, gondolati töltetet értek. Ha mindez hiányzik, a szlovákiai magyar politikáról – és tágabb értelemben véve a szlovákiai magyar értelmiségről – is az derülhet ki, hogy meztelen kiskirályok gyülekezete. A politika mögött filozófiának, szellemi tartalomnak kell lennie, anélkül hosszabb távon pusztulásra van ítélve. Nem állítom, hogy nekünk ilyen töltetünk nincs, ám azt sem mondható, hogy túltengenénk tőle. Siratófalak helyett néha bizony inkább szellemi műhelyeket kellene építenünk.

Folyik a beszélgetés az asztal körül, néha meglepő mélységekbe ér. Nem tudok elégszer tiltakozni, amikor a hozzászólók egyszerű embereknek titulálják magukat. Mindannyian egyszerű emberek vagyunk, akik aggódunk és gondolkodunk. Aki a politikába keveredik, erről nem szabad megfeledkeznie. A veleszületett intelligencia csodálatos érték, a fajtánkért való aggódás, töprengés felbecsülhetetlen kincs.

Valaki másfelé viszi el a témát. Erre járt annak idején Görgei és Vak Botytyán, Csák Máté és II. Rákóczi Ferenc is. A domb alján található fa máig is a Nagyságos Fejedelem nevét viseli. A hagyomány azt tartja, ezen a domboldalon tartotta lakodalmát Ocskay László. Itt hegedült Czinka Panna, itt vigadott számos nagyúr. Csoda, hogy az együttgondolkodás annyira otthonos ezek alatt a fák alatt?

Lassan esteledik, odalent, a városban, lámpák gyúlnak. A tömblakások már vegyes területnek számítanak, az atomizált magyarság már olvadozik bennük. Virul a szlovák iskola – és gondokkal küszködik a magyar.

Ott, lent, talán nem teremnek ilyen gondolatok. Ehhez csend kell, a hely szelleme, áhítat. Mégis, a fenti gondolkodás a lenti világ érdekében is történik. Bár lenne foganatja. A fent és a lent ugyanis valahol összetartozik. Nem élhet meg egymás nélkül.

Egységet alkot a domboldal és a város. Egység az egész földsáv, le, egészen az Ipolyig, a Dunáig.

Szülőföld.

(1994)