Esterházy Jánost rehabilitálni kell!

Tisztelt egybegyűltek, hölgyeim és uraim!
Örömmel jöttünk el, mint mindig, Királyhelmecre, örömmel és tisztelettel veszünk részt ezen a rendezvénysorozaton, ahol Esterházy János mártírpolitikusunk életére és áldozatára emlékezünk, s ahol ezt a szép szobrot, Esterházy második szlovákiai köztéri szobrát felavathatjuk.

Köszönet a tanácskozás megszervezéséért, köszönet a szobor megálmodásáért és megvalósításáért mindenkinek, aki bármilyen módon is hozzájárult ezek létrejöttéhez.

Ahogy így körülnézek a tisztelt hazai és magyarországi vendégek során, jó érzés tölt el. Megtisztelő, hogy itt van velünk a magyar parlament alelnöke, Lezsák Sándor, itt vannak a magyarországi Rákóczi Szövetség képviselői, itt van Duka Zólyomi Árpád, az Európai Parlament képviselője, s hogy rajtunk, a távolabbi vidékekről jöttek mellett itt van a Bodrogköz és az Ung-vidék értelmiségének színe-java is, akiktől már szintén megszokhattuk, hogy mindig előjönnek valami újjal, értelmessel: s amíg ez így történik, addig van esélye ennek a régiónak, addig mi is hazajöhetünk ide, együtt ünnepelni, gondolkodni, cselekedni.

És mondjuk ki nyíltan: ma is azért jöttünk, hogy kinyilvánítsuk, nem adjuk Esterházyt, nem feledjük el őt. Ez a szobor is erről kell, hogy szóljon, és erről a konferencia is. Azért jöttünk, hogy fennhangon kijelentsük: itt az ideje Esterházy János rehabilitálásának!

Mindannyian tudjuk, a rehabilitálás lehet jogi, politikai és társadalmi természetű. S mivel Esterházy János esetében egy kisebbségi közösség politikusáról van szó, aki a többségi nemzet sovinizmusának esett áldozatul, különbséget kell tennünk a közösségen belüli és a közösségen kívüli rehabilitációról.

Nos, kezdjük a jobb hírekkel.

1990 után, miután a szlovákiai magyar sajtóban és közéletben szabadon lehetett beszélni Esterházy személyéről, életéről és kálváriájáról, Esterházy Jánost maga a közösség rehabilitálta – lényegében természetes módon. Az idősebb nemzedék soraiból sokan hitet tettek mellette – ezek közé a pozitív módon emlékezők közé tartoznak szülőhelye, Nyitraújlak szlovák nemzetiségű polgárai, csakúgy, mint az a szlovák katolikus pap, aki együtt volt vele a börtönben, s annyira hatott rá Esterházy nemes viselkedése, hogy egyenesen szentnek nevezte. Az ő tanúságtételével magyarázható František Mikloško hozzáállása is ehhez a kérdéshez, ugyanis a hivatkozott katolikus pap később Mikloško lelki atyjává is vált, és hatására alakult ki Mikloško Esterházy-képe.

A Szlovák Köztársaság megalakulása után a szlovákiai magyar politika is úgy érezte, hogy fel kell karolnia az Esterházy-témát. Alapos előkészítés után 1994-ben május 15-ét, tehát azt a napot, amikor Esterházy a legkeményebb zsidótörvény ellen szavazott, a szlovákiai magyarság emléknapjának nyilvánítottuk. Ezen a napon adjuk ki azóta is a Pro Probitate – A helytállásért díjat, amelyet a mindenkori magyar parlamenti képviselet ítél oda annak a személynek vagy intézménynek, akit-amelyet abban az évben erre a legérdemesebbnek tart. A szlovákiai magyar polgárok és a szlovákiai magyar parlamenti képviselet számára tehát Esterházy pozitív példaképpé vált, amit lényegében mindenki elfogad a közösségen belül.

Teljesen ellentétes az ezzel kapcsolatos helyzet a szlovák társadalomban. A szlovákság máig húzódó, sok problémát okozó hiányossága, hogy még nem nézett szembe a saját igazi történelmével. Szlovákiában a szabadság beköszönte, azaz 1990 óta egy sajátságos civilizációs küzdelem zajlik, amelynek egyik velejárója a mítoszgyártás, illetve a saját problémák elhallgatása. Esterházy esete és személye is sajnálatos módon ebbe a kategóriába tartozik. Az ezzel kapcsolatos belső beszélgetéseken néha elhangzik, hogy személyének, munkásságának rehabilitálása egyben a magyarok 2. világháború utáni meghurcolásának elítélését is jelentené, s erre Szlovákiában ma nincs politikai akarat.

Hogy teljesen világos legyen, miről beszélek, engedjenek meg egy idézetet a Proces s dr. J. Tisom – Spomienky című kötetből, amelynek szerzői a Tisoper két kulcsfigurája: Anton Rašla vádló és Ernest Žabkay védőügyvéd. A könyv 62. oldalán Rašla az alábbiakat írja:

„Akkoriban olyan pszichózis uralkodott, hogy ha a Nemzeti Bíróság elé bárki németet odaállítottak volna, aki a Szlovák Állam idejében tevékenykedett, s mindegy, hogy katonai, politikai, gazdasági vagy más jellegű posztot töltött volna be, a bírák nyugodt szívvel halálra ítélték volna mindannyiukat (lásd pl. Ludin esetét). Egyrészt azért, mert a németek csatlósai, Tiso, Mach és a többiek, minden vétket a németekre kentek, másfelől pedig azért, mert úgy tűnt, hogy a németekkel szembeni szigorú ítéletekkel a bírák mintha egyfajta feladatteljesítési statisztikát szerettek volna feljavítani. A szlovákok a prágai Nemzeti Bíróság tevékenységének eredményeihez képest – már ami a németek feletti ítéletek számát illette –, elmaradtak. Szeretném megjegyezni (sit venia verbo – bocsáttassék meg nekem), hogy a nemzeti megjelölés, amely a szlovák és a cseh népbíróság nevében helyet kapott, nem elsősorban azt a szándékot tükrözte, hogy itt a nemzet, a nép ítélkezik, sokkal inkább azt, hogy itt nemzeti szempontok alapján ítélkeznek. Csehországban ezt a németekkel szemben alkalmazták (ott, úgy gondolom, joggal), míg Szlovákiában a magyarokkal szemben. A népbíróságok által megvádolt németek aránylag kis százaléka Szlovákiában azzal magyarázható, hogy innen lényegében majdnem minden német elmenekült, vagy a nácik erőszakkal evakuálták őket még a Vörös Hadsereg megérkezése előtt. Bíróságok elé tehát csak azokat sikerült állítani, akiket a Szövetségesek kiadtak az általuk megszállt területekről. Talán elégséges az alábbi összehasonlítás:

Szlovákiában a népbíróságok ítéletei 28,49 százalékban szlovákokat és 59,74 százalékban magyarokat sújtottak, míg a felmentő népbírósági döntések esetében a szlovákok aránya 22,31 százalék és a magyaroké 73,51 százalék. A nemzeti típusú alkalmazás példája a München előtti csehszlovák parlament és a későbbi Szlovák Állam parlamentje volt képviselőjének, a Magyar Párt elnökének, Esterházy Jánosnak a pere (halálbüntetés, amit később megváltoztattak). Amikor az ítélet elhangzása után megkérdeztem Daxner dr.-t, miért ilyen szigorú a büntetés, hiszen ő volt a szlovák parlament egyedüli képviselője, aki nem szavazott a zsidó kódexre, azt válaszolta nekem: ugyan, hiszen magyar!”

Nos, ezt a szemléletet kellene már végre meghaladni, s meggyőződésem, hogy az a legtöbbet a szlovák közéletnek, a szlovák tisztánlátásnak használna. 1998-ban, miután először kerültünk kormányra, magam is fontosnak tartottam, hogy ebben a kérdésben megpróbáljunk előrelépni. Miniszterelnök- helyettesként magamhoz kérettem tehát az akkori igazságügy-minisztert, Ján Čarnogurskýt, akinek édesapja jól ismerte Esterházyt, s aki bizonyos fokig maga is Esterházy tisztelői közé tartozik, s megkértem, készítsen az igazságügyi minisztérium egy elemzést Esterházy János lehetséges rehabilitációjáról.

Az elemzés 1999-ben elkészült, s az alábbi fő téziseket tartalmazta: mivel Esterházyt a népbíróságokról szóló korabeli törvény alapján ítélték el, s a folyamat során többször is megsértették még az oly tökéletlen népbírósági törvény rendelkezéseit is, elvi szempontból nem lenne akadálya az Esterházy-per újrafelvételének. Jogi akadálya azonban van, mégpedig az, hogy a népbíróságról szóló törvény az 1940-es évek végén megszűnt, utolsó előtti paragrafusa pedig azt mondta ki, hogy az eme törvény alapján hozott ítéletek esetében fellebbezésnek helye soha nem lehet. Megjegyzem, erre a paragrafusra hivatkozva utasította vissza a szlovák Legfelsőbb Bíróság Esterházy Alice ama beadványát is, amelyben néhány évvel ezelőtt kérte apja perének újrafelvételét. Jogi szempontból az igazságügy-minisztériumi elemzés két lehetőséget javasolt. Az első: a szlovák parlament hozna egy olyan törvényt, amely lehetővé tenné a népbírósági ítéletek újratárgyalását, s ezzel megnyitná a lehetőséget a rehabilitáció előtt. Igen ám, csakhogy talán a sors iróniája, hogy ugyanazon törvény ugyanazon paragrafusa alapján ítélték el dr. Jozef Tisót is, s rajta a halálos ítéletet végre is hajtották. Egy ilyen perújrafelvétel tehát a szlovák második világháborús történelem Pandóra szelencéjének megnyitását jelentené, s ettől nagyon megriadtak a kollégáim, maga Mikuláš Dzurinda akkori miniszterelnök is, akivel szintén beszéltem erről a kérdésről.

Maradt volna, s maradna mindmáig egy másik, talán elegánsabb út is, egy lex Esterházy meghozatala, amely három paragrafusból állhatna, s Esterházy esetében perújrafelvételt tehetne lehetővé. Ehhez azonban meg kellene változnia a szlovák nemzeti szemléletnek, amelyről már fentebb szóltam, s amely jelenleg ezt az utat sem teszi járhatóvá, s amely a csehek németektől való félelmére támaszkodva inkább konzerválja, mintsem felülbírálná önmagát.

Hölgyeim és uraim,
itt tartunk most. Úgy gondolom, Esterházy János rehabilitálásának kérdése messze túlmutat önmagán. Itt nem csupán egy emberrel, egy politikussal szembeni igazságtételről, nem is csupán a szlovákiai magyar közösség rehabilitációjáról van szó. A szlovák nemzeti tisztánlátás, az egészséges szlovák nemzeti fejlődés esélyeinek növeléséről is. Mindezek miatt kell tehát folytatnunk erőfeszítéseinket – abban a reményben, hogy egyszer csak eljön annak a szlovák politikai és társadalmi elitnek is az ideje, amely már képes lesz felülemelkedni korlátain és képes lesz felnőtt módon szellemileg is felemelkedni a 21. századi európai gondolkodás szintjére.

(Elhangzott Esterházy János szobrának felavatásán, 2007. december 12-én, Királyhelmecen)