Esterházyt rehabilitálni kell!

Minden közösség önbecsülése szempontjából fontos, hogy tisztelje, fel- mutassa nagyjait, azok példáját. A közösségi összetartó erő gyarapodik ezáltal. Bonyolítja a dolgot, ha az adott személyiséggel, illetve tevékenységével kapcsolatban különböző nézetek léteznek.

Ilyenkor a tárgyszerűség és a dokumentumok ereje lehetne a meghatározó. Ez azonban sajnálatos módon nem működik akkor, amikor az egyik tárgyaló fél – jelen pillanatban  a szlovák többség – nem az igazságot keresi az adott ügyben, és nem mer – s talán nem is akar? – szembenézni a második világháború utáni cselekedeteivel.

Mindannyian tudjuk, hogy a szélesebben értelmezett rehabilitálás lehet jogi, politikai  és társadalmi természetű. S mivel Esterházy János esetében egy kisebbségi közösség politikusáról van szó, aki a többségi nemzet sovinizmusának esett áldozatul, talán joggal beszélhetünk  közösségen belüli újraelfogadásról és külső, formális rehabilitációról.

1990 után, miután a szlovákiai magyar sajtóban és közéletben szabadon lehetett beszélni Esterházy személyéről, életéről és kálváriájáról, a közösség Esterházy Jánost újra a sajátjának fogadta el. Az idősebb nemzedékből sokan hitet tettek mellette – ezek közé a pozitív módon emlékezők közé tartoznak szülőhelye, Nyitraújlak szlovák nemzetiségű  polgárai, csakúgy, mint az a szlovák katolikus pap, aki együtt volt vele a börtönben, s annyira hatott rá Esterházy nemes viselkedése, hogy egyenesen szentnek  nevezte őt. Az ő tanúságtételével magyarázható Frantisek Mikloško hozzáállása is ehhez a kérdéshez, ugyanis a hivatkozott  katolikus pap később Mikloško lelkiatyjává is vált és hatására alakult ki Mikloško Esterházy-képe.

1993 után a szlovákiai magyar politika is úgy érezte, hogy fel kell karolnia az Esterházy-témát. 1994-ben május 15-ét, tehát azt a napot, amikor Esterházy nem szavazta meg a zsidó kódexet, a szlovákiai magyarság emléknapjának nyilvánítottuk. Ezen a napon adjuk ki hagyományosan a Pro Probitate – A helytállásért díjat.

Teljesen ellentétes az ezzel kapcsolatos helyzet a szlovák társadalomban. A szlovákság máig húzódó, sok problémát okozó hiányossága, hogy még nem nézett szembe a saját igazi történelmével. Szlovákiában a szabadság beköszönte, 1990 óta egy sajátságos civilizációs küzdelem zajlik, amelynek egyik velejárója a mítoszgyártás, illetve a saját problémák elhallgatása. Esterházy esete és személye is sajnálatos módon ebbe a kategóriába tartozik. Az ezzel kapcsolatos belső beszélgetéseken néha elhangzik, hogy személyének, munkásságának rehabilitálása a magyarokkal szemben a második világháború utáni nacionalista meghurcolások kritikáját is jelentené, s erre Szlovákiában ma nincs politikai akarat. Hogy teljesen világos legyen, miről beszélek, engedjenek meg egy idézetet a Proces s dr. J. Tisom – Spomienky című kötetből, amelynek szerzői a Tiso-per két kulcsfigurája: Anton Rašla vádló és Ernest Žabkay  védőügyvéd. A könyv 62. oldalán Rašla az alábbiakat írja:

„Akkoriban olyan pszichózis uralkodott, hogy ha a Nemzeti Bíróság elé bárki németet odaállítottak  volna, aki a Szlovák Állam idejében tevékenykedett, s mindegy, hogy katonai, politikai, gazdasági vagy más jellegű posztot töltött volna be, a bírák nyugodt  szívvel halálra ítélték volna mindannyiukat (lásd pl. Ludin esetét). Egyrészt azért, mert a németek csatlósai, Tiso, Mach és a többiek, minden vétket a németekre kentek, másfelől pedig azért, mert úgy tűnt, hogy a németekkel szembeni szigorú ítéletekkel a bírák mintha egyfajta feladatteljesítési statisztikát szerettek volna feljavítani. Szeretném  megjegyezni, hogy a nemzeti megjelölés, amely a szlovák és a cseh népbíróság nevében helyet kapott, nem elsősorban azt a szándékot tükrözte, hogy itt a nemzet, a nép ítélkezik, sokkal inkább azt, hogy itt nemzeti szempontok alapján ítélkeznek. Csehországban ezt a németekkel szemben alkalmazták (ott, úgy gondolom, joggal), míg Szlovákiában a magyarokkal szemben. A nemzeti típusú alkalmazás példája a München  előtti csehszlovák parlament és a későbbi Szlovák Állam parlamentje volt képviselőjének, a Magyar Párt elnökének, Esterházy Jánosnak a pere (halálbüntetés, amit később megváltoztattak). Amikor az ítélet elhangzása után megkérdeztem Daxner dr.-t, miért ilyen szigorú a büntetés, hiszen ő volt a szlovák parlament egyedüli képviselője, aki nem szavazott a zsidó kódexre, azt válaszolta nekem: ugyan, hiszen magyar!

Nos, ezt a szemléletet kellene már végre meghaladni, s meggyőződésem, hogy az a legtöbbet a szlovák közéletnek, a szlovák tisztánlátásnak használna.

1998-ban, miután először kerültünk kormányra, magam is fontosnak tartottam, hogy ebben a kérdésben megpróbáljunk előrelépni. Miniszterelnök-helyettesként magamhoz kérettem az akkori igazságügy-minisztert, Ján Čarnogurskýt, akinek édesapja jól ismerte Esterházyt, s aki bizonyos fokig maga is Esterházy tisztelői közé tartozik. Megkértem őt, készítsen az igazságügyi minisztérium  egy elemzést Esterházy János lehetséges rehabilitációjáról. Az elemzés 1999-ben elkészült, s az alábbi fő téziseket tartalmazta: mivel Esterházyt a népbíróságokról szóló korabeli törvény alapján ítélték el, s a folyamat során többször is megsértették még az oly tökéletlen népbírósági törvény rendelkezéseit is, elvi szempontból nem lenne akadálya az Esterházy-per újrafelvételének. Jogi akadálya azonban van, mégpedig az, hogy a népbíróságról szóló törvény az 1940-es évek végén megszűnt, utolsó előtti paragrafusa pedig azt mondta ki, hogy az eme törvény alapján hozott ítéletek esetében fellebbezésnek helye soha nem lehet. Megjegyzem, erre a paragrafusra hivatkozva utasította vissza a szlovák Legfelsőbb Bíróság Esterházy Alíz ama beadványát is, amelyben  néhány  évvel ezelőtt apja perének újrafelvételét kérte. Jogi szempontból az igazságügy-minisztériumi elemzés két megoldási lehetőséget javasolt. Az első: a szlovák parlament hozna egy olyan törvényt, amely lehetővé tenné a népbírósági ítéletek újratárgyalását, s ezzel megnyitná a lehetőséget a rehabilitáció előtt. Igen ám, csakhogy talán a sors iróniája, hogy ugyanazon törvény ugyanazon paragrafusa alapján ítélték el dr. Jozef Tisót is, s rajta a halálos ítéletet végre is hajtották. Egy ilyen perújrafelvétel tehát a szlovák második világháborús történelem Pandóra- szelencéjének megnyitását jelentené, s ettől nagyon megriadtak a kollégáim, maga Mikuláš Dzurinda akkori miniszterelnök is, akivel szintén beszéltem erről a kérdésről.

Maradt  volna, s maradna mindmáig egy másik, talán elegánsabb út is, egy lex Esterházy meghozatala, amely három paragrafusból állhatna, s Esterházy esetében perújrafelvételt tenne lehetővé. Ehhez azonban meg kellene változnia a szlovák nemzeti szemléletnek, amelyről fentebb már szóltam, s amely jelenleg ezt az utat sem teszi járhatóvá, és amely a csehek németektől való félelmére támaszkodva inkább konzerválja, mintsem felülbírálná önmagát.

Lényegében ugyanez az akadály áll az egyházi boldoggá avatás előtt is, ahol a kérdés sikeres felvetését bonyolítja a szlovák katolikus egyház nacionalista szemlélete. A vélt állami érdekre való hivatkozás és a nacionalista gátlások ötvözete erősen befolyásol több szlovák történészt is. Nem segíti elő a kérdés rendezését a szlovákiai zsidó közösség több tagjának elutasító álláspontja sem.

Itt tartunk most. Én úgy gondolom, Esterházy János rehabilitálásának kérdése messze túlmutat önmagán. Itt nem csupán egy emberrel, egy politikussal szembeni igazságtételről, nem is csupán a szlovákiai magyar közösség rehabilitációjáról van szó. A szlovák nemzeti tisztánlátás, az egészséges szlovák nemzeti  fejlődés esélyeinek növeléséről is. Mindezek miatt kell tehát folytatnunk erőfeszítéseinket – abban a reményben, hogy egyszer csak eljön annak a szlovák politikai és társadalmi elitnek is az ideje, amely már képes lesz felülemelkedni korlátain és képes lesz felnőtt módon önmagát felemelni szellemileg is a 21. századi európai gondolkodás szintjére.

(2011)

Cikkajánló

Az EP Strasbourgban: a kisebbségi iskolák pedagógusait jobban meg kell fizetni

Az oktatás unióbeli korszerűsítésének témájáról fogadott el jelentést ma Strasbourgban az Európai Parlament. A kérdés egyik …