Ezerszáz év

Szinte látom lelki szemeimmel, ahogy eleink megjelentek itt, a Kárpát-medencében. Hosszú, kanyargós sorokban vonulhattak fölfelé a Kárpátok emberpróbáló hegyoldalain, majd utána, a hágón átkelve, aláereszkedtek a völgybe. Kényszerből megtett lépés volt ez, mint annyi más történelmünk folyamán.

Mögöttük a végtelen sztyeppék, a szinte korlátlan vonulásokat biztosító terek, kalandok sora, megrázkódtatások emlékei. Előttük a védettnek tűnő, gazdag völgykatlan, termékeny földjével, romantikus folyóival, amelyek mind a reményt sugallhatták feléjük: itt meg lehet nyugodni, itt érdemes letelepedni. S körülöttük, velük, bennük ott a kényszerítő erők, amelyek megkerülhetetlenségükkel nagyban befolyásolják az ilyen döntéseket. Mögöttük az erős besenyő sereg, a velük való összetűzések alkalmával már komoly veszteségeket is szenvedtek. Előttük a Kárpát-medence lakói, akik szétszórtan már előttük megtelepedtek itt, s akik nem nézték jó szemmel az új jövevények honfoglalását. A vezérek fejében ott kavaroghattak mindezek a tételek. Ott a törzsek fáradtsága, ott a bolgár, morva vezetők szavai, ott a bese nyők harci üvöltése, ott a saját seregük egy részének megtépázottságából fakadó kételyek. Ott a ráció diktálta megfontolások, hogy a sztyeppe szinte végtelen teret biztosít, de elegendő védelmet nem nyújt. A törzsek földet megművelő tagjai is panaszkodhattak: bár a korabeli kezdetleges mezőgazdasági termelés újabb és újabb földterületeket igényelt, a gyakori, nagy ívű vándorlások sem mindenben használtak ennek a tevékenységnek. S ki tudja, mennyi volt a tudatos megfontolás és menyi az intuíció abban a meglátásban, amellyel felmérték, hogy Ázsia gyomrából fogyhatatlan hullámokban jönnek majd újabb és újabb népek, s a nagy sztyeppén élő bármely hatalmas népet is – ha nem az első, de a harmadik, hetedik vagy tizenötödik hullám – biztosan elsodorja.
Mintha megérezték volna a Julianus korában testvéreik sorsát tragikus módon beteljesítő áradatok veszélyeit. Bemenekültek a Kárpátok közé, és azt mondták: megérkeztünk.

Tévedett, aki netán azt gondolta, hogy ezzel minden megoldódott. A küzdelmek tovább folytatódtak, a nagy döntéseket jóformán minden nemzedéknek újból és újból meg kellett hoznia – máig. Akkor még valószínűleg az sem tűnt annyira nyilvánvalónak, ami az azóta eltelt tizenegy évszázad során nagyon is egyértelművé vált: hogy ez a mi Kárpát-medencénk Európa egyik leghuzatosabb helye, s az elkövetkező évszázadok folyamán úgy alakul majd a történelem, úgy gomolyognak a hatalmi viszonyok, hogy ez a térség gyakran válik eltérő filozófiájú világrendszerek, eltérő kultúrák ütközőzónájává. A Kelet és a Nyugat találkozik majd itt, s lesznek évszázadok, amikor Ázsia és Európa csap itt össze. S bárhogy fordul is a kocka, kérdések, érdekek, sugallatok merülnek fel és feszülnek egymásnak, állandó résenlét, mérlegelések és döntések elé állítva az itt élőket: a megmaradás, a túlélés parancsa szerint.

Az első nagy kérdés közvetlenül a bejövetel után fogalmazódott meg: lehet- e egyáltalán folytatni az addigi életmódot. Géza fejedelmünk bölcs válasza határozott nem volt, s ez a válasz ezer évig megtartó rezonanciát kapott István munkájában. Az előtte tornyosuló kérdés sem volt egyszerű, a csábítások is erősek voltak minden oldalról. Mégis, azzal, hogy II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát, máig ható érvénnyel meghatározta ennek az országnak, ennek a népnek a kötődéseit, irányultságát. A magyar szent korona évszázadok folyamán páratlan jelentéssel bírt minden magyar számára. Királyának csak azt ismerte el a magyar, akinek homlokát az igazi szent korona érintette. Szent királyunk életének végén is, emberileg, történelmileg nagyon nehéz helyzetben, korán halt fia utáni szinte reménytelen körülmények között az országot, a magyarságot szimbolizáló szent koronát kinek is ajánlhatta volna fel, mint annak, akit a földi politikai viharok, a történelem kiszámíthatatlan kavargása közepette a nyugalom tengerének, a biztos támpontot jelentő sarkcsillagnak talált: az Istenanya Máriának. S ha objektíven végignézünk történelmünkön, hányszor volt úgy, hogy ez a megingathatatlan hit segített megtartani bennünket? Tatár, török ellen vonultunk szűzmáriás lobogókkal, de ott volt a Magyarok Nagyasszonya képe Dózsa György seregének zászlain is. S fel tudjuke egyáltalán fogni a Szent István-i döntés mélységét, amellyel bennünket leválaszthatatlanul a nyugati keresztény civilizációhoz kötött? Fel tudjuk-e fogni, hogy ez a kötődés mennyire belénk ivódott? Hétköznapjainkban talán nem is tudatosítjuk eléggé, hogy egyik legszebb népi köszöntésünk úgy hangzik: Adjon isten jó napot! Ha valaki jöttének örülünk, így köszöntjük őt: Isten hozott. Himnuszunkat, ha énekeljük, eme legszebb imánkat is Isten nevével kezdjük. Koronánkon a kereszt nem csupán azt jelzi, hogy minden földi hatalom fölött ott áll az isteni, hanem azt is, hogy jogrendünk, kultúránk kikezdhetetlenül európai. A magyar civilizáció még erőszakoltan sem választható le az egyetemes keresztény kultúráról. Nyelvemlékeink közül akár a Halotti beszédet, akár az Ómagyar Mária-siralmat említjük, magyar kereszténységünktől, keresztény magyarságunktól elválaszthatatlan mind a kettő. Nyúlhatunk bárhová történelmünkben, e szimbiózis mindenütt jelen van. Ha Kodály tanár úr egy olyan művet kívánt alkotni, ahol kristályos módon meg akarta fogalmazni a magyar lélek minden fájdalmát és ég felé rugaszkodásának vágyát is egyszersmind, mit alkotott? Magyar zsoltárt, Psalmus Hungaricust. Munkácsy Mihályunk sem tudta – s nem is akarta – elkerülni, hogy meg ne fesse Krisztusát Pilátus előtt. Ott található ez az összetartozás az irodalomban, ott a tudományban is. A nagy duhajok, Balassi Bálint vagy Ady Endre sem tudtak meglenni legszebb istenes verseik megálmodása nélkül. S ha Babits Mihályra azt mondjuk – joggal –, hogy nélküle nincs magyar irodalom, azt is látnunk kell, hogy a Jónás imája nélkül pedig nincs Babits Mihály. Az alázatos istenhit kísérte végig Szent-Györgyi Albert életét, istenhitéről szólt megejtő szépséggel – anyanyelvén – több magyar Nobel-díjas tudós is.

Sok mindenben volt részünk ez alatt a tizenegy évszázad alatt. Dicső és kevésbé fényes fejezetek követik egymást történelmünkben – s mindezt így, egységes egészként kell elfogadnunk. A dicső fejezetekre okkal lehetünk büszkék, ám nem szabad, hogy elbizakodottá tegyenek bennünket. A vereségek, tragédiák pedig szolgáljanak okulásul számunkra.

Kalandozásaink korában Európa fejlettebb felén imába foglalták elődeink nyilaitól való félelmüket. A Lech-mezei kaland után az is megtörtént, hogy néhány magyar ért haza csupán, figyelmezetésül: változnunk, változtatnunk kell. Szent László királyunk országa, Nagy Lajos vagy Mátyás birodalma úgy él az európai történelemben, mint annak egy-egy fénypontja. Muhi puszta, Mohács vagy a világosi csatamező nem elsősorban trauma, hanem máig tartó figyelmeztetés kell, hogy legyen számunkra. Egyiken is, másikon is súlyos vereséget voltunk kénytelenek elszenvedni: ám a vereség okát több esetben nem csupán az ellenség túlereje jelentette, hanem saját botorságunk, megosztottságunk.
Az a sokszor tragikus valóság, hogy kellő időben nem tudtuk megtenni a szükséges lépéseket. Széthúzással, balgasággal, mulasztással vétkeztünk olykor-olykor, s meg is bűnhődtünk érte keményen. Volt úgy, hogy három részre, volt úgy, hogy ötfelől darabolták országunkat, mégis itt vagyunk.
Ha nyílt sisakkal játszottunk, előfordult, hogy becsaptak bennünket. Ám az is tény: az orvgyilkolás, a méreg nem a mi stílusunk. Nyílt alkat vagyunk, sokszor talán egészségtelenül is nyílt. Ám a nagy gondolatokra, őszinte nekibuzdulásokra fogékonyak. Nemhiába mondta rólunk 1848-ban Heinrich Heine, a nagy német költő: „Ha azt hallom, magyar, szűknek érzem a mentémet a mellkasomon.”

Végignézve ezen az impozáns történelmi palettán, egyvalamit tudatosítanunk kell. Az, hogy ilyen hatalmas történelmi viharok közt megmaradtunk, a kegyelem megtartó erején túl a saját vállalásunkon is múlott. Magyarságunk egyértelmű vállalásán: hogy nem akarunk tatárrá, sem törökké válni, s rabigát nem fogadunk el sem orosztól, sem Habsburgtól. Jó értelemben véve büszkék voltuk magunkra, tartásunkra, értékeinkre. S azokban az időszakokban, amikor sikerült komolyan vennünk önmagunkat, s amikor egységesen tudtunk cselekedni is, elkerültek a nagyobb bajok, és emelkedő sávba kerültünk. Amikor azonban kételyek téptek bennünket és már-már elvesztettük a hitünket önmagunkban, megjelentek a problémák is. Nem elvetendő gondolatmenet, amely egyébként a világ minden népére érvényes: ha elveszti önbecsülését, komoly veszélybe kerülhet. Ha viszont sikerül megtartania a hitét, belső tartását, jelentős sikerek elébe nézhet.

Most, a millecentenáriumi időkben, szintén kételyektől szabdalt világban élünk. Megosztott a magyarság is, ezt fölösleges lenne tagadni. Értékválságtól terhelt a magyarországi társadalom, a kisebbségi helyzetbe szakadt nemzetrészekre pedig újabb és újabb megpróbáltatások zúdulnak.

Vannak, akik jól bírják ezt, sőt olyanok is akadnak, akik ilyen helyzetben is bátran előre mernek nézni, mondván: teher alatt nő a pálma. Ők azt mondják, ez a nyomás csak összébb szorít bennünket, fokozza egymással szembeni szolidaritásunkat. Vannak olyanok is, akikben nő a kétely és fokozódik a meghasonlottság. Vannak, akik könnyedén eldobják magyarságukat.

Igen, az alapkérdés ez: meg tudunk-e, meg akarunk-e maradni magyarnak? Képesek vagyunk-e úgy berendezni az életünket, hogy ezt az alapvetően erkölcsi hozzáállást ki tudjuk magunkban, közösségünkben teljesíteni – a nyilvánvalóan fennálló nehézségek ellenére is?

A magyarság megmaradása mindannyiunk szabad vállalásán áll vagy bukik. Azon, mond-e nekünk valamit a magyar történelem, hordoz-e számunkra üzenetet kultúránk, irodalmunk. Azon, megborzongunk-e jólesően, felemelkedik-e a lelkünk, ha himnuszunkat halljuk?

Igen, a kulcsszó ezerszáz év után is: a vállalás. Akkor is, ha ez többletfeszültséget, többletmunkát jelent. Csak ekkor van esélyünk arra, hogy impozáns múltunkat impozáns jövő is kövesse. Az önsajnálatba, siránkozásba csúszó egyén is, közösség is hanyatlásra van ítélve.

A jövő a cselekvő embereké, az önmagukat okosan megszervezni tudó társadalmaké.

(1996)

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …