Illések és pofonok

1996, Budapest. A sportversenyek szurkolóinak szolid biztatásához szokott stadion falainak kemény decibelek feszülnek. Odalent, a színpadon visszafogott öregurak zenélnek. Némelyikük közelít a hatvanhoz, többen jócskán túl is vannak rajta. A nézők között is erősen képviselteti magát a közép és az idősebb korosztály.

Sima nosztalgiakoncert, mondhatnánk, ha nem látnánk ott a nézők között fiatalokat is szép számmal, ha nem tudnánk, hogy ez a zene mára kétségkívül időtálló értékké vált. A koncert jelentősége túlnő önmagán, főleg olyan megvilágításban, ha figyelembe vesszük azt a szerepet, amelyet ez a kultúra játszott a közgondolkodás megváltoztatásában.

Századunk a sok pozitívum mellett iszonyatos folyamatokat is produkált. Második felének kezdetére a hidegháború feszítő bizonytalansága vetette árnyékát. A volt szocialista táborban tort ült az ázsiai szellem, ám Amerikában is gyanúsítgatták egymást vastagon, s Európa nyugati felében is készültek az atomháborúra. S ekkor történt valami: a korábbi dzsesszhullám rokonaként megjelent a rock and roll, majd később a beatzene. Nemzedékek érezték akkor, hogy ez a jelenség az emberi lét egyik újabb alapkódját jelentheti. Légy laza, szeress, és ne háborúzz, gondolkodj és cselekedj szabadabban – üzente mindenkinek az új szubkultúra, amely a korlátok ellen emelte fel a szavát. Ne hagyjuk, hogy bigott politikusok, korlátolt párttitkárok írják elő, hogyan kell   élnünk – hirdették, s a mentalitás beivódott az új generációk tudatába, és jelentősen hozzájárult a szabadabb gondolkodás kiszélesítéséhez.

Nem volt ez persze ennyire tudatos folyamat. Mi az iskolai szünetekben a Metró–Omega–Illés hármas miatt pofoztuk egymást, a hosszú haj és a farmernadrág hordásának szabadságáért küzdöttünk. A hatalom azonban pontosan tudta, miről van szó, s mivel ebben az üzenethordozásban az Illés járt az élen, nem véletlen, hogy legtöbbet az ő számaikból tiltottak be. Ma csak nevetni tudunk azon, miért lehetett kényelmetlen a hatalomnak a Még fáj minden csók című dal. Vicces, de groteszk is egyben, hogy az orosz módon csókot váltó párttitkárok önmagukat látták benne. A Ha én rózsa volnék című Bródy-dalról nem is beszélve: a lánckerék taposta utca képe nem a legkellemesebb érzéseket váltotta ki 1956 elárulóiban. Déry Tiborunk is ráérzett erre a hullámra. A Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról egyszerre avantgárd és magyar, egyszerre szól egy új nemzedék életérzéséről és a magyar ötvenhatról. Ez az üzenet nem veszíti érvényét, s ha valaki ma, Szlovákiában élő magyarként újraolvassa Ginsberg Üvöltés című versét, ezer oka van, hogy a hideg futkározzon a gerincén.

Voltak e folyamatnak komoly világpolitikai kockázatai is. Azok a hatalmak, amelyek a társadalmi manipulációt politikájuk alapjának tartották, nagyon ügyesen fel tudták használni azt a saját érdekükben.

Emlékezzünk csak vissza: nem voltak-e sokak számára rokonszenvesek az 1960-as évek diákmozgalmai, az amerikai háborúellenes megmozdulások? Lennon békedala lassan klasszikus értékűvé vált, mint ahogy a vietnami háborút elítélő Hair néhány dala is. S nem ismerték-e el Nyugaton is, hogy Magyarországon az ötvenhatos árulót, Kádárt, a nép akár egy titkos választáson is újraválasztaná?

Az 1970–1980-as években hitetlenkedve olvastuk Bibó mondatait, hogy a politikában huzamosabb ideig nem lehet hazudni, a hazugságra épülő rendszert előbb vagy utóbb eléri a végzete. Láttuk, ahogy a Brezsnyev-féle élőhalottak nemhogy egy országot, hanem hovatovább önmagukat sem voltak képesek irányítani. Mégis, a legtöbben lassú változásokban reménykedtünk.

Ám a történelem igazsága kegyetlen. Bibónak lett igaza: a hazugságra épült rendszert nem lehet megreformálni. Újabb téma, s kőkemény kihívás is egyben: mi következett, mi következik ezután? Néhol igazabb, néhol hazugabb rendszerek, s mivel a nép számára már a választás lehetősége is megadatott, az 1989 előtti állapotoktól eltérően most már azt sem lehet mondani, hogy itt eleve „lerendezett” mérkőzésekről lenne szó. Fukuyamának messze nincs igaza, a történelem folytatódik – csak éppen némileg más paraméterek között. Alakításában mindannyian részt veszünk, még az is, aki azt mondja, elegem van az egészből, s megpróbál begubózni. Ebben a folyamatban óriási az értelmiség és a közéleti fórumok szerepe: az istenadta nép ugyanis megtéveszthető, manipulálható. Ne feledjük, hogy a németek például 1942-től kezdtek el megbűnhődni azért, mert 1933-ban Hitlert hatalomra segítették.

A történelem ítél is, s felfedi az összefüggéseket. Ma már tudjuk, hogy az 1960–1970-es évek akkor rokonszenvesnek tűnő diákmozgalmai mögött nagyrészt a szovjet KGB állt. Akkor a diákoknak szurkoltunk, ma remegve gondolunk arra, mi lett volna, ha mégiscsak győznek, ha meginognak a nyugati demokráciák.

És mennyire döbbenetes a rendszer vezetőinek sorsa! Ceauşescu gyakran ment el a végletekig: a sorsa is ilyen irányban teljesedett be. Husák és Honecker végnapjaikban szörnyen meghasonlottak. S Kádár? Shakespeare-drámába illő, ami vele történt. Beleőrült lelkiismeret-furdalásaiba, a kivégzettek emléke öregkorára felőrölte sokat próbált pszichéjét.

Többen kérdezik, mikor fogják Kelet-Európában úgy megbecsülni nagyjaikat, mint a világ boldogabb felén Adenauert, De Gaulle-t, Churchillt? Egyikük sem volt szeplőtlen, de nagyságukat, művüket mégsem vonják kétségbe.

Úgy látszik, mégis van különbség az igazságra és a hazugságra épülő politika között. A történelem ítélni fog: a hazugságon alapuló lét hordozhat pillanatnyi előnyt, de perspektívája sohasem lesz.

(1996)

Cikkajánló

Egyenlő mérce kell az Európai Unióban!

Az azonos mérce szerinti megítélés szükségességéről beszélt Csáky Pál, az MKP európai parlamenti képviselője hétfői, …