Gyűrődések

Az indulás ideges hangulatú volt, mint oly sokszor. Hiába a pontos szervezés, hiába a fogadkozások, ahol labilis a politikai élet és kiszámíthatatlan egy-egy parlamenti ülés lefolyása, ott nehéz előre tervezni. Pedig annyi helyre hívtak az előző héten is: iskolákba, önkormányzati ülésékre, kulturális rendezvényekre.

Nem mehettünk el – helyette ott kellett gubbasztanunk a műmárvánnyal kirakott betonsilóban, amit errefelé parlamentnek neveznek, és hallgatnunk a volt kormánypártiak megnyilvánulásait. Néha bizony meg fordult a fejünkben, javasolni kellene, hogy minden állampolgár legalább egynapos vitát hallgasson végig abból, ami itt történik. Lássa, kiket küldött ide, úgymond, önmaga képviseletében. Hallgassák meg az okos szavakat, de hallgassák meg azt is, amiből sajnos szintén csak bőven terem: hallgassák meg a zagyvaságok kínos egymásra licitálását, tapasztalják meg a rosszindulatot, a gyűlölet kisugárzását is. Tapasztalják meg azt a nap mint nap szélesedő lövészárkot, amely a mostani és a volt kormánykoalíció között mélyed, s amelyik – félő – újból megosztja majd a társadalmat is.

Aztán a kis SAAB-gépen, úton Európa felé. A büszke szlovák főváros büszke légitársasága nagy hévvel hirdeti légi útjait az egész világba. Fokváros és Dublin, Hongkong és Abu Dhabi, Skopje és Miami sorjáznak egymás mellett, s az embernek a csinos kis menetrendet látva valóban az az érzése támadhat, hogy az új kis ország kinyitotta kapuit a világra.

Pedig, mint annyi más, ez is merő szemfényvesztés. Arról van szó csupán, hogy a Tatra Air társaság naponta egyszer repül Zürichbe, és vissza. Zürichnek pedig valóban van összeköttetése Fokvárossal, csakúgy, mint Hongkonggal, Dublinnal vagy Miamival. A pozsonyi légitársaság pedig egy kisvárosi utazási irodához hasonlóan képes jegyet biztosítani a Zürichből induló más légitársaságok gépeire is. Így aztán nem is lehet csodálkozni azon, hogy a Zürichbe repülő kis SAAB-gép harmincöt helyéből tizenhárom fogalt csupán.

Világra nyitásnak ez igencsak szegényes, s azt meg sem merem kérdezni, mennyire gazdaságos. Persze, távol áll tőlem, hogy az ókori nagy mondás mai szlovák parafrázisának igazát kétségbe vonjam. S mivel tehát repülni tényleg kell, repülünk, s még csak azt sem mondhatnám, rossz hangulatban. Tíz, világnak induló vagy éppen Svájcba hazatérő és mi, a szlovák parlament háromtagú küldöttsége, akik emberjogi konferenciára utazunk Strasbourgba.

Változékony az idő, fel- és leszálláskor erős légörvények dobálják a kis gépet. Nem könnyű az út Európába, még így, repülve sem, jegyzem meg társaimnak, nem tudván kihagyni a helyzet kínálta poént. Veszik a lapot, egyikük azonnal elmond egy kis történetet. Még a megboldogult csehszlovák föderáció idején történt, hogy az illető hivatalos küldöttség tagjaként Brüsszelben járt. Egy este meghívták őket vacsorára, ahol tengeri polipokat, rákokat és egyéb hasonló, számukra egzotikusnak tűnő étkeket szolgáltak fel. Protokollvacsora volt, nemet mondani nem lehetett. Egyszer csak hallja az asztal végéről az egyik cseh kolléga sóhaját: „Nos, ha másként nem kerülhetünk közelebb ehhez az Európához…”

Megint feladták a labdát, nem hagyhatom annyiban. „Egy jó kis táblatörvénnyel most büszkébben mehetnétek…” – toldom meg a sztorit, s akkora vihart kavarok ezzel a mondattal, hogy a kis gép beleremeg. „Mit gondolsz, miért támadja a volt nacionalista kormánykoalíció ezt a témát olyan veszettül?” – kérdezik. „Mert ezzel láthatókká váltok! S ha a szlovákság rájön, hogy néhány tábla kirakása után sem dől össze a világ, egyre kevesebben hisznek majd nekik. Ezért kellene nektek is rugalmasabbnak lennetek” – ugranak a témára kétfelől.

S már ott is vagyunk, ami elől menekülni szeretnénk: a szlovák belpolitika sűrűjében. „Ha nem csináljátok meg a hármas magyar koalíciót, nagy butaságot követtek el. Nem tanultatok abból, ami 1992-ben történt? Akkor, aki az MPP-re szavazott, lényegében Mečiart erősítette, hiszen a töredékszavazatok nagy részét ő kapta. Ennek köszönhetően lett a 37 százalékos választási eredményből számára közel 50 százalékos parlamenti képviselet. Ennek köszönhetően is tehette azt 1992-ben, amit tett” – mondják, éppen nekem, akinek hasonlóak az érveim.

Mit mondhatok erre nekik? Hogy a magyar pártok között is vannak erős törésvonalak, hogy itt is vannak személyes ambíciók? Tudják azt ők is, értenek is sok mindent, ha el nem is fogadják. Ráadásul a saját pártjaik sem dicsekedhetnek mélyebb politikai bölcsességgel. Persze, a józanul gondolkodók azt is tudják, ilyenkor jönnek általában a nevető harmadikok. Ám mit ér a gondolkodók józansága a nehézkes agyakkal szemben? A kelet-európai politika még távolról sem az észérvek, hanem az érdekérvényesítés elvadult módjainak a birodalma. S épp az állampolgár, akiért az igazi politika kellene, hogy legyen, a leggyakrabban éppen ő húzza a rövidebbet ebben a vásári huzavonában.

Strasbourgban az Európa Tanács egyik vezetője nyitja meg a konferenciát. Tizenöt ország harmincnégy parlamenti képviselője, az EBEÉ, az ENSZ és az EU magas rangú hivatalnokai ülik körül a hatalmas körasztalt, s figyelnek egymás szavára. Talán a légkör teszi, de valóban igazi az odafigyelés. Sok jó felvetés hangzik el, az ember csak sajnálni tudja, hogy nem ezek a szakemberek igazgatják a világot. Oly szép lenne az élet, ha minden úgy működne, ahogy az urak itt elképzelik, s ahogy azt papírra vetették. De fel tudja-e mérni valaha is az öt egyetemet végzett nyugati demokrata egy volt központi bizottsági kommunista párttitkár dörzsöltségének mélységét? Be tudja-e mérni egy, az adott szó megtartásához szokott nyugati diplomata a balkáni típusú politikai orvlövészek feslettségének nagyságát? Ráadásul a világpolitika, az egységesülő Európa sem dicsekedhet mindig politikai bölcsességével. Az érdekek, a rosszakarat szabdalják darabokra a szép elveket, s jönnek a válságövezetek, háborúk és polgárháborúk – s jobb esetben a kéksisakosok. Földünk lakói sok helyen a vadon törvényei alapján marják egymást – s ilyen szempontból, ha mégis csak a szebbik oldaláról akarnánk megfogalmazni a politika értelmét, azt is mondhatjuk, hogy katasztrófaelhárítás is egyben. Sarkítva: az emberi rosszakarat, a széthúzás és a kiontott vér alkotta szakadék fölötti táncolás. Nem veszélytelen és nem abszolút igazságokat hordozó ténykedés.

Lépten-nyomon kísért a nyugtalanság, a félelem a megoldatlan kisebbségi kérdésektől. Az államok azonban nagyon nehezen szánják rá magukat pozitív lépésekre, mulasztásaikkal, kisebbségellenes lépéseikkel viszont gyakran csak növelik a bajt. Valódi 22-es csapdája ez, mondhatjuk, ha ráadásul azt is tudomásul vesszük, hogy azokat a nemzetközi intézményeket, amelyektől gyakran segítséget, megoldást várunk – ENSZ, Európa Tanács, EBEÉ –, szintén csak tagállamok alkotják: épp azok, amelyek otthon nem éppen barátságosan viselkednek a saját kisebbségeikkel. Mégis, más út nincs, mint a nemzetközi araszolgatás útja. Ezért jó újra hallani, hogy nem létezik nemzetközi előírás, amely kötelezővé tenné az állampolgár számára az állam nyelvének elsajátítását, a nyelvi charta viszont éppen védi a kisebbségek nyelvi jogait. S annak a sokat emlegetett lojalitásnak is kétirányúnak kellene lennie: nemcsak az államnak áll jogában lojalitást követelni kisebbségi állampolgáraitól, hanem fordítva is igaz a dolog. Ez pedig csak egyféleképpen válhat nyilvánvalóvá: úgy, hogy az állam aktívan védeni fogja a területén élő kisebbségi közösségeket. Azon elhallgatott, letagadott közösségeket is, amelyek újabban itt, Nyugaton is egyre erőteljesebben hallatják a hangjukat.

Strasbourg ugyanis csakúgy, mint egész Nyugat-Európa, az Európai Parlamentbe történő választások előtt áll. S az országosan elismert pártok mellett felütötte a fejét néhány új, regionális párt is. Strasbourgban, amely a német Elzász része, s ahol az ember csak elvétve találkozik német nyelvű felirattal, megjelent egy új párt, amelynek a régióban nagy jövőt jósolnak: az Elzászi Néppárt. S Franciaországban, amely eddig tagadta kisebbségi alkotóelemeinek létét, egyre többet beszélnek a régiókról és az ott lakó népcsoportokról. Az utolsó este megejtett fogadáson is a Bas-Rhin régió elnöke búcsúztatott bennünket, beszédében kijavítva a párizsi parlament egyik országos képviselőjét, aki Franciaország regionális elnökének mutatta be őt. Tiltakozott, mondván, ő a régió elnöke, s az már más kérdés, hogy a régió része Franciaországnak. Ő azonban itt, mondta, elsősorban a régió, és nem Franciaország érdekeit képviseli. A látszólag csekély nézetkülönbség egy nagyon komoly vita jéghegy-csúcsa: annak, hogy a jövő Európája a régiók vagy az államok szövetségének Európája lesz. A vita kimeneteléről most korai volna jóslásokba bocsátkozni, mivel a közvélemény- kutatások azt mutatják, hogy még korántsem dőlt el a kérdés. S ha a régióknak van esélyük, akkor nekünk is nagyobb az esélyünk – teszem még hozzá gondolatban, visszafelé repülve a SAAB-gépen.

„Boldog vagy?” – kérdezik a kollégák. Nem értem, miért kellene különösebben boldognak lennem. „Mert már a vízcsapból is ti folytok” – világosítanak fel. S valóban: az ENSZ, az EBEÉ, az Európa Tanács, az Európai Unió, mind komoly szinten foglalkozik a kisebbségek kérdéskörével – ám még mindig nem eléggé hatékonyan.

Újabb feladott labda, nem hagyhatom ki. „Becsüljetek meg minket – válaszolom –, s meglátjátok, akkor ezen a kis gépen sem csupán tizenöten fognak majd repülni Zürichből Pozsonyba.”

Szándékosan magyarul mondom a Pozsonyt, gondolom, fölheccelem őket. Ők azonban nem reagálnak. Úgy látszik, az egyhetes strasbourgi gyúrás jót tett nekik. Kétértelműen, ravaszkodva mosolyognak csak, mint Strasbourg egyik utcácskáján, a Petőfi utcán, ahol a személynevek fonetikus átírásának értelmetlenségéről tartottunk gyorsszemináriumot.

Két szlovák és egy magyar. 1994-ben, Európában: a Rue de Sándor Petőfin. (1994)