Erdélyi Géza: Ha az ember igazán szeretné és vigyázná glóbuszunkat, mennyországnak is jó lenne

Erdélyi Géza emeritus református püspököt Csáky Pál kérdezte. Megjelent az Üzenet c. könyvben.

eg_uzenet

Furcsa, eldurvuló világban élünk, mintha a bizonytalanság lenne a modern kor egyik meghatározó életérzése. A sajtóból naponta zúdul ránk kétes értékű információáradat. Merre megy szerinted a világ?

– Az emberiség története folyamán megszámlálhatatlanul sokszor for­dult elő az életviszonyok, az emberi kapcsolatok eldurvulása, egészen az elembertelenedésig. Elegendő, ha a Bibliában olvasható Kain esetére gondolunk. A testvérgyilkolás mögött az irigység, a bírvágy, a hatalom­birtoklás és a gyűlölet húzódott meg. Felsorolás helyett évezredeket ugor­va jogosan tehetjük fel a kérdést: a 20. század szörnyűségei vajon nem ugyanezen az alapokon estek-e meg az emberiséggel. A 3. évezred elején ismét eluralkodóban van a káini életszemlélet, a különbség „csak” annyi, hogy mára a sátáni magatartás globálissá vált, ezért a helyi természetű há­borúsdik bármikor kiterjedhetnek az egyetemes élet egészére. (Pl. csődbe juttatnak valahol egy bankot, s az eset napokon belül gazdasági világvál­sággá duzzad).

Az ember felelőssége a helyes döntésben van. Nem „prédikálni” aka­rok, amikor 3000 éves igét idézek Mózes 5. könyve 30. részéből, amely az élet és a halál útjáról szól: „De ha elfordul a szíved, és nem engedelmes­kedsz, hanem eltántorodsz, más istenek előtt borulsz le, és azokat tiszte­led, kijelentem nektek már most, hogy menthetetlenül elvesztek. (…) előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is”. A más istenek alatt korunkban nem szobrokat, képeket kell értenünk, hanem az istenségként bálványozott és vágyott hatalmat, profitot, kamatot, uralkodást és a pusztító szenvedélyeket. Adyval szólva, ma is a „vér és arany” kísért megejtően. Az igazi és maradandó értékek háttérbe szorulnak, felejtődnek. De az élet alaphelyze­te ugyanaz. A 21. században is az élet választása jelentheti a megoldást.

Gyakran úgy tűnik, hogy a világot elárasztja az értéktelen informáci­ók özöne, a valóban fontos információk szinte elvesznek ebben. Az érték visszaszorulóban van. Hová fog ez vezetni? Elvész a szellem ebben a kavalkádban?

– Valóban úgy tűnik, mintha ismeretlen valakik által az emberiség kis- korúsítása folyna, számukra a milliárdnyi embertömeg csupán eszköz­ként szolgál céljaik eléréséhez. A használt módszerek egyre inkább érzé- kelhetőkké válnak. Nap mint nap ömlesztve zúdulnak ránk az értéktelen információk. A reklámok, a hamisságok, a csalások, a múlt átírása, hami­sítása lelki terrorként hatva eltájolja, elszakítja az embert a valóságtól, az igazságtól. Az irodalom valóban visszaszorulóban van, már nem az, ami volt, s aminek lennie kellene. Többnyire már nem a gondolkozás és a tisz­ta érzelmek inspirátora, legfeljebb individualista jellegű mesék közvetíté­se, mindent elsekélyesítve. A bevált értékek eltűnőben vannak, egyre job­ban hiányzik az emberformáló lelki mélység és magasság dimenziója. A művészi alkotások fokozatosan a jómódú sznobok martalékává lesznek, sajnos, egyre csökken léleknemesítő hatásuk, csak ritkán sugározzák fe­lénk a személyes hitvallás bátorító erejét. Márai Halotti beszéd c. verse a prófécia erejével szembesít bennünket a napi sivár valósággal. Bizony, csak vergődik az elbizonytalanított ember. Különösen Európa a tartós er­kölcsi normáktól történő folyamatos elfordulásával saját romlását siette­ti. A veszély kétségtelenül nagy, és tovább növekszik. Európa, legalább­is eddig, nem puszta földrajzi megnevezés volt, hanem sokkal több annál.

A nihilizmus kozmikus fekete lyukként leselkedik az emberre. Nietzsché- nek igaza volt, amikor rádöbbent, az istentelenség nihilizmushoz vezet. A nihilizmus pedig a keresztyén erkölcs kiveszését sietteti, aminek követ­keztében széthullhatnak a társadalmak, eltűnhet a közösségi élet két na­gyon lényeges eleme: a hűség és a hit (Bernhard Kaiser). Ezért hiányzik ma főleg a nyugati társadalmakból az összetartás és az erő. Mindenki – egyénenként – azt teszi, ami neki tetszik, ami neki hasznos. Hogyan to­vább, amikor a tájékozatlanság, és a közös erkölcsi normák elvesztése napjainkra olyan hihetetlen méreteket öltött? A megoldás felé vezető utat csak a küldetéstudattal, szilárd hittel és kiemelkedő műveltséggel megál­dott, prófétai lelkületű kivételes személyiségek képesek megtalálni. Ilye­nekből a világ színpadán, amint látjuk és tapasztaljuk, jelenleg nagyon kevés van. Nemzetünknek, hála Istennek van közöttük képviselője.

Létezik szerinted kitörés ebből a bűvös körből?

– Hála Istennek, igen, létezik. A kérdés azonban úgy is felvethető, hogy létezik-e kitörés ebből a bűnös körből.

A szabadságot gyakran a szabadosság helyettesíti, a „mindent sza­bad” szelleme átjárja napjainkat. A jelek szerint Európa az egyik legta­nácstalanabb kontinens. Meg lehet ezt állítani?

– Ami a szabadosságot illeti, elmondható, hogy a szabadság fogalma eredeti jelentését messze meghaladó negatív tartalmat kapott. Már nem­csak az illetlen beszédet, hanem a cselekvés mezején erkölcstelen maga­tartást, a „mindent szabad” elvtelen fertőző posványát is jelenti. Aki ezt a felfogást elveti, azt hamar besorolják a maradiság kategóriájába, lemi­nősítik. A szabados beszéd és magatartásforma olyan, mint a gyorsan ter­jedő, járvány, mint az elszabadult tudatalatti világ felszínre törése. A baj lényege az, hogy ezt a stílust napjainkban hivatalosan is elfogadva, a nagykorúvá lett ember természetes magatartásának minősítik, pedig – szigorúan fogalmazva – inkább mondható a Teremtőjét tagadó teremt­mény pusztulásba sodró felelőtlenségének. Megállítani leginkább az em­ber istenképűségének szembe- és helyreállításával lehetne, amire azon­ban, sajnos, most még nem mutatkozik komoly igény. Ennek ellenére én tettem a magamét, végigjártam egyházunk gyülekezeteit, a Kárpát-me­dencét, a világ sok országában szórványban élő nemzettársaimat, hívőket és nem hívőket, hogy tovább adjam nekik az evangéliumot, magyarul a jó hírt, hogy érdemes élni, megmaradni, egymást erősíteni, hogy elmondjam nekik: velünk az Isten.

Napjainkban óriási mennyiségű írott anyag termelődik, legnagyobb részük az internetes világban jelenik meg. Az átlagember ugyanakkor ke­vesebbet olvas, és a modern elektronikai eszközöknek köszönhetően is szűkül a szókincse. Feloldható ez az ellentét?

Az írott anyag mennyiségének fokozását tényleg nagyban segítette az elektronikai eszközök gyors fejlődése és kínálata. De a csoda elvesz­tését, az ember beszédkészségét, -képességét, -gazdagságát és -színes­ségét nemcsak a könyvek olvasásának egyre nagyobb hiánya, hanem a sajtótermékek elszegényedő szóhasználata és a TV némaságra kényszerí­tő jelensége is okozza. Szinte észrevétlenül váltotta fel a közlékeny csa­ládi közösségét a néma család, mint közösségi kórkép. Hogy feloldható- e az ellentét? Meggyőződésem szerint igen. Újra meg kell tanulni beszél­ni, de ehhez belső világunknak kell előbb kicserélődnie, és nemes tarta­lommal telítődnie. A 20. század emberének gondolati és érzelmi gazda­godásra van sürgősen szüksége. Talán még a sokdecibeles közös időtöl­tés: a „buli” is – amit nem neveznék szórakozásnak, mivel a fiatalok egy­más hangját sem hallják a termekben – részben belső ürességet takar. In­kább hangsúlyosan érzéki testedzésről, mintsem a gondolatmegosztás és kölcsönös megismerés alkalmairól van szó.

Madáchi értelemben megfogalmazva a kérdést: szerinted merre tart az emberiség? Eltűnnek vagy csak átalakulnak a klasszikus értékek?

Madáchi értelemben megfogalmazva a klasszikus értékek szerintem sem át nem alakulhatnak, sem el nem tűnhetnek, legfeljebb átalakítási, il­letve eleve veszteséggel járó eltüntetési, lecserélési kísérletek, próbálko­zások történhetnek. A valódi gyémánt értéke megmarad akkor is, ha a csalók hamisítványokkal árasztják el a piacot. A valódi érték nem válto­zik, legfeljebb a becsapottak száma nő. A lélek táplálékát nem lehet a végtelenségig holmi kotyvalékkal helyettesíteni. A tiszta forráshoz kell visszatérnünk. Jelképesen szólva, az emberiség nagy része jelenleg még vonzóbbnak tartja a pocsolyát a tiszta forrásnál. „Ám a megfoghatatlan milliók” között egyre többen vannak a „drága egyek” (Reményik Sán­dor). A jövőben ők tölthetik be a kovász szerepét a társadalmakban. Csak semmi pánik, semmi csüggedés! Lassan, de mégis szaporodnak a biztató jelek, felértékelődnek az ősi nemzeti és vallási hagyományok, szaporod­nak az egymást gazdagító, együtt gondolkodó csoportok, jövőt tervezge­tő találkozók.

Kinek írnak ma az írók? Eljutnak egyáltalán a gondolatok az emberekhez?

Szerintem az olvasóknak, ugyanúgy, mint régen. Különben úgy lá­tom, hogy a feltett kérdés vonatkozásában csak az ifjúság körében áll fenn jelenleg bizonyos probléma. Könyviszonyról azonban még nem be­szélhetünk. Ha a népesség arányszámát vesszük figyelembe, összehason­lítva az elmúlt századdal, nem olyan vigasztalan a helyzet. Az viszont tény, hogy sem a könyvterjesztés, sem a minőségi kínálat nem megfele­lő. Hol vannak a régi, társalgó, szívesen beszélgető, könyveket ajánló árusok, antikváriusok, akik nem 20, 50, esetenként 70%-kos profittal dol­goztak, és ha megrendeltünk náluk egy-egy művet, saját költségükre ér­tesítést is készek voltak küldeni arról, mikor vehető át a keresett mű. Mi­nőségi könyvek és áldozatvállaló könyvterjesztők nélkül a könyv világá­ban valóban válság léphet fel. Veszélyekhez vezethet a tény, hogy az új­ságokból „művelődők” száma máris túlszaporodott.

Mindannyiunknak vannak bizonyos élettapasztalataink. A te tapaszta­lataid mennyiben változtatták meg a személyiségedet az életed folyamán? Melyek voltak életed meghatározó élményei?

Magától értetődő, hogy a különböző életkorban átélt dolgok, élmé­nyek és tapasztalatok bizonyos mértékig közvetlenül hatnak az emberre. Előidézhetnek kisebb-nagyobb változásokat, de nem gondolom, hogy gyökeresen megváltoztathatnák az ember személyiségét. Az alapvető tu­lajdonságok a génjeinkbe vannak kódolva. A meghatározó élmények per­sze fontosak, mert feldolgozásuk segíti a különböző hatások értelmezését, segíti és gazdagítja tulajdonságaink, szokásaink tárházát, egyben befolyá­solhatja reagálásaink módját.

Vitathatatlanul a családi környezet, az otthoni nevelés teszi a legerő­sebb pozitív vagy negatív hatást mindenkire. Tapasztalataim azt igazolják, hogy a családi környezet, az otthon lehet a leghatékonyabb keresztyén jel­lemformáló hely annak ellenére, hogy bomlasztása folyamatos. A gyer­mekkor élményei felejthetetlenek. A szülői és a testvéri szeretet, türelem, jóság, az együvé tartozás megtapasztalása, átélése mindenek között a leg- gazdagítóbb. A mai kényszerű életfeltételek, a modernnek mondott életstí­lus éppen ezektől a legszükségesebb élményektől fosztják meg teljesen vagy részben a gyermekeket, az induló nemzedékeket, és teszik betegesen szeretethiányossá az életet. Később a nyelvi, vallási és hitbeli közösségben nyert tapasztalatok jelentenek sokat, majd válnak döntően fontossá az ön- azonossági tudat – esetünkben a magyar önazonosság-tudat kifejlődésében és megszilárdulásában. Az egészséges és erős érzelmi, hitbeli, történelmi, anyanyelvi kötődés és nemzettudat képes megtartani és eligazítani az élet útvesztőiben. Itt lép be az életünkbe teljes jelentőségével az anyanyelven történő művelődés, a hitbeli meggyőződés, a nemzeti hovatartozás fontos­sága, és válik a gerinces, becsületes társadalmi élet tartóoszlopává. A mondottakat tapasztalataim alapján fogalmaztam meg, így éltem meg a múltat, élem át a jelent, így tekintek cselekvő reménységgel a jövőbe.

Miben voltunk jók mi, magyarok, és hol követtünk el hibákat az elmúlt évszázadban? Ki tudtuk-e használni a kínálkozó helyzeteket, vagy tényleg a zsákutcás megoldások dominálnak újkori történelmünkben?

– Ismereteim alapján azt gondolom, hogy más irányból szükséges kö­zelíteni sorsunk megértéséhez. Előbb azt kérdezzük meg, hogy lehet-e valamilyen történelmi küldetése bármely nemzetté vált népnek, lehet-e küldetése a magyarnak. A megválaszolandó kérdés jogos. Ugyanis a ter­mészet világában is azt látjuk, hogy az állatfajoknak, a növényeknek, de még az égitesteknek is meghatározott rendeltetésük van. Elképzelhető, hogy csak az embernek ne lenne küldetése, feladata? A teremtés koroná­jának is bizonyára van rendeltetése. Ez már a teremtéstörténetből kiolvas­ható. Természetes, hogy az ember képtelen minden kérdésre választ adni. Felfogni sem tudjuk a lét végső, nagy kérdéseit. Hiába vannak olyan fennkölt kifejezéseink, mint: „végtelen vagy örök”, képtelenség felőlük a tér vagy idő kategóriájában gondolkoznunk. A végtelen teret nem lehet felosztani, nincs fél-végtelen, és ami örök, az nem időfüggő. Ellenben, ar­ról lehet és szükséges gondolkodni, vajon van-e rendeltetése a nemzetek­nek, országoknak, népeknek. Ha van, akkor miként ismerhető fel, hogyan ragadható meg és teljesíthető. A sok évezredes múlt, az írott történelem ismerete szerencsére segítségünkre lehet a helyes válaszadásban, amit magunkra nézve megtenni ne restelljünk.

Léteznek nemzeti sajátosságok? Olimpiai bajnokaink és Nobel-díjasaink nagy száma tényleg bizonyíték lehet arra, hogy a magyar tehetséges nép?

– Abban a tudatban válaszolok, hogy feltevésem nem új, de agyonhall­gatott, elvethető, bírálható, cáfolható vagy elfogadható, hisz minden rela­tív, maga a relativitás elmélete is az. A történelmi tények azonban hatá­rozott irányba mutatnak. Igen, tehetséges nép vagyunk. Nemzeti sajátos­ságok ugyanúgy léteznek, mint egyéni sajátosságok. Ez nem vitatható. Lévén, hogy a kérdés a „magyar glóbuszra” irányul, foglalkozzunk egy kicsit a magunk sajátosságaival, legalább a Kárpát-medencébe történt visszatérésünktől napjainkig terjedő időegység keretei között. Összeha­sonlítva a népvándorlás eseményeivel, már rég megállapítást nyert, hogy Árpád fejedelem nem pusztíttatta ki az itt talált néptöredékeket, mint azt más népek vezérei tették Európa más tájain. Államalapító királyunk, Ist­ván Intelmeibe foglaltan védelmezte őket, az idegeneket, az otthont és ha­zát keresőket. A Szent Korona alá tartozókat egyformán óvta. Hunyadi Mátyás fekete seregében egyaránt megbecsült volt a magyar és nem ma­gyar harcos. Csatáikat nemcsak a magyarok szabadságáért vívták. Száza­dokon át hasonlóképpen cselekedtek fejedelmeink is. 1848-49-ben és a 20. század honvédő háborúiban elesett hőseink sem területszerző érdekért áldozták életüket. Napjaink eseményei, a magyar kormány döntései sem csak a maradék ország érdekeit szolgálják, hanem minden korábbi csaló­dásunk ellenére, önzetlenül egész Európáét is. Nem vitatjuk el egyetlen ország és nemzet szabadságvágyát sem, de jogosan kérdezzük: százado­kon át kik vállaltak és áldoztak annyit mások szabadságáért, mint mi? Ez­zel a kérdéssel bőven foglalkozik Rudolf Kucera cseh politológus Közép- Európa története c. műve, amelyet a 90-es évek derekán kérésemre Mayer Judit magyar nyelvre fordított, és 2008-ban Budapesten kiadásra is került. Tág és gazdag a magyar ember szabadságfogalma! Akiket Ma­gyarország az elmúlt több mint ezer évben államába fogadott, azokat mindig egyenrangúnak tekintette (szlávok, germánok, románok, zsidók, örmények stb.). Elmondható tehát, hogy a magyarság rendeltetése első­sorban a szabadság és az igazság szolgálata felkelések, forradalmak, sza­badságharcok és egyezségek által, továbbá a befogadó készség és a világ­ban egyedülálló mellérendelő gondolkodás képessége és készsége, szem­ben a világszerte uralkodó alárendelő gondolkodással, lekezelő, gyarma­tosító magatartással, amelyet velünk és másokkal szemben, kárunkra gya­korta érvényesítettek, többnyire önző módon, saját érdekeket szolgáló szabadság-adagolással. A megosztók igyekezete ellenére mi másak va­gyunk. Ezt a tényt ellenfeleink és ellenségeink sűrűn bizonygatják, máig emlegetve, hogy „ezek a magyarok ilyenek meg olyanok… bár ezt nem volna szabad vádként emlegetniük, mert a másságnak is van funkciója, pozitív rendeltetése mind az egyénre, mind a társadalmakra nézve. Példá­ul a mássággal szembesülve bárki vagy bármely nemzet önmagát is job­ban megismerheti. Közép-Európában – nolens-volens, akarva-akaratlan – a másság mi vagyunk, ám küldetésünknek, bármily nehéz feladatot je­lentsen is, eleget kell tennünk. Lehet, hogy ellentmondásosnak tűnik, de óriási veszteségeink ellenére megmaradásunknak továbbra is az az egyik legfőbb biztosítéka, hogy visszavonhatatlan küldetésünk, tennivalónk van és lesz, amíg hűen tesszük a magunk feladatát, addig bizonnyal létez­ni fogunk. Kijelölt utunkon haladva azonban – már mától kezdve – sok­kal több bölcsességre lesz szükségünk. Meg kell tanulnunk végre jól „disztingválni”, megkülönböztetni (miként Móra Ferenc kaszás parasztja tette ebédjét fogyasztva a fa alatt), kik az ország- és nemzetépítők, a va­lódi „békecsinálók”, kik az igazi barátaink, és kik a lejáratók, rombolók, illetve, azok cinkosai határokon belül és kívül. De még ez sem elég, na­gyon fontos időben jó döntéseket kell hozni. A lutheri „Itt állok, másként nem tehetek” belső parancsa ellen tenni nem érdemes, nem is szabad. Másságunk – Jézus hasonlatát igénybe véve – egy befolyásos uralkodó réteg szemében mindig szálka maradt, akik viszont saját szemükben a ge­rendát sem hajlandók észrevenni. Küldetésről beszélve nem valamilyen „nagy mellény” viseletéről van tehát szó, hanem génjeinkbe kódolt pa­rancs teljesítéséről. A lesipuskás népek másként cselekednek, ez többek között gerincesség kérdése. Eddig megtehették, de nem irigylem őket, számunkra követendő példákká nem válhatnak.

Európa az utóbbi időiben mintha szellemi válságban is lenne. Ki lehet ebbóí a válságból jönni?

– Minden jel arra vall, hogy Európa az utóbbi időben egy szokatlanul nagy krízis közepette már-már fuldokolva vívja egzisztenciális méretű csatáját. Válsága elsősorban szellemi, lelki, erkölcsi jellegű, melynek elő­idézésében – több száz éve, de leginkább a múlt század óta – maga is lu­das. Szembefordulása önmagával, saját kultúrájának feladása, értelmet­lenné, csaknem értelmezhetetlenné vált. Tévelygéséből leginkább a té­kozló fiú útját vállalva látszik lehetségesnek kijutni, amennyiben elfogad­ja azt az utat. A tagadás, a tékozlás és a vályú után vissza az atyai házhoz, vagyis: hátra arc, aztán elindulni a teljes szellemi, lelki és erkölcsi meg­újulás útján. Még mindig nem késő, még van rá valós esély. Európa még nem vált kiüresedett, puszta földrajzi megnevezéssé.

Nem túl erős az amerikai kulturális hatás a világra, elnyomva ezzel a klasszikus európai kultúrákat is?

– Ez a hatás vitathatatlan, és egyre növekvő. Kérdés, hogy tényleg kul­turális vagy inkább civilizációs, netán valami más, bizonyos jellegű, tu­datosan is terjesztett számítás következménye… Többször volt alkalmam megtapasztalni, hogy Amerika változatlanul rendelkezik valódi értékek­kel. Háromnegyed százados nyílt szerepe a világban, különösen Európá­ban, viszont rendre kormányaitól függött, és ezt figyelembe kell venni, amikor Amerikáról van szó. Masaryk elnök munkatársa, Emanuel Rádl cseh filozófus Filozófia vigasza művében a Nagy Háborúval kapcso­latban még arról írt, miként mentegetőzött Amerika amiatt, hogy belé­pett a háborúba, hogy mégis részt vett a szörnyű pusztításban. Hol tar­tunk ma?

Nem tartasz attól, hogy ha meginognak a jelenlegi európai struktúrák (elsősorban az EU), utána komolyabb konfliktusok keletkezhetnek az eu­rópai nemzetek között?

– Bármely struktúrák – az EU struktúrái is – meginoghatnak, sőt össze­omolhatnak, különösen akkor, ha tőle idegen eszmék, erők és érdekek ke­rekednek felül rajta, ha kényszerzubbonyt húznak rá, és megbénítják sa­ját érdekei követésében, évezredekben számolható sajátos arculatának to­vábbépítésében. Az összeomlás azonban szinte mindig drámai vagy egyenesen tragikus.

Ami az európai nemzetek közötti esetleges konfliktusok keletkezését illeti, azokkal, sajnos, még mindig számolni kell. A történelem folyamán elkövetett sok-sok igazságtalanságban így vagy úgy a legtöbb ország érintett. A századokon át bevált uszítás, a külső érdekszövetségek (példá­ul: az Antant és Kisantant) barátságot és békét aláásó tevékenysége, nem­különben egyes kisebb létszámú országok és nemzetek magasabb fokú érettségre való késedelmes igyekezete és készsége alkalmassá tette és te­szi a talajt a konfliktusok kirobbantására. Ezektől őrizzen meg bennünket a Gondviselő. Vétkesen elmaradt a korábbi ellentétek szülte feszültségek békés módon, a realitások és igazságosság útján még időben történő fel­oldása. Történelmi alkalmak és lehetőségek súlyos elmulasztása ez. A va­lódi megoldás áttolódott a 21. századba, s változatlanul várat magára. Ezekben a vonatkozásokban is egészen új lépésekre lenne szükség a ha­zugságok meg-megújuló szentesítése helyett. A mai törekvések és jelen­ségek nem erre utalnak, de remélni szabad és továbbra is szükséges, mert nincs más útja a felek megmaradásának. Ezt minden érintett országnak tudatosítania kellene. Térségünk kis országai a jövőben nem menetelhet­nek ellenségként egymással szembe, és az ajándékba kapott országrésze­ket nem tekinthetik prédának. A valódi megbékélés érdekében nem az örökségbe kapott nemzetrészek, nemzetiségek beolvasztása, hanem a megmaradásuk biztosítása lenne a cél. Az ilyen irányú politizálás meg­hozná a valódi megbékélést és a nyugalmat a nemzetek, országok számá­ra. Akik ezt nem veszik komolyan, nem értik az idők szavát, és önmaguk előbb vagy utóbb történő felszámolását készítik elő.

Elégedettek vagytok azzal, amit a ti korosztályotok letett az asztalra? Mennyire sújtotta a megosztottság a ti generációtokat? Mi volt a legfőbb támogató erő, és melyek a leginkább visszahúzó momentumok?

– A kérdéscsoportra csakis a magam nevében válaszolhatok. Egy egész nemzedék nevében szólni felelőtlenség lenne.

Először is: nem lehetek elégedett azzal, amit a mi nemzedékünk letett az asztalra, mert nehéz körülmények között ugyan sokat tett, de nem ele­get. Sokan tettük, de nem elegen.

A megosztottság mindig az eredményesség és a hatékonyság rovására megy. Megosztottságunk az ún. osztályharc fénykorában különösen szembetűnő volt. Az éretlen és túlburjánzó pártpolitizálás révén, sajnos, továbbra is fennáll. Megosztottságunkat ellenfeleink vagy legalább is lét­fontosságú érdekeink ellenzői a gyengeség jeleként értelmezték, és ügye­sen kihasználták ellenünk. Egy-egy leválasztott országrészen élő őshonos lakosság számára – tartozzon bármely nemzethez – rendkívül fontos az egység megteremtése és állandó erősítése. Ne a különböző pártok vagy idegenek érdekei álljanak a cselekvés előterében, hanem az összérdek va­lóra váltása, ami nem más, mint fennmaradásunk, sőt, folyamatos gyara­podásunk biztosítása! Az egység hiánya megkönnyíti az egymást fékező, egymást emésztő szembehelyezkedés sikerét. Olyan ez, mint amikor „belső féreg foga” rágja az élő szervezetet. Ilyen féreg volt és sajnos, ma­radt például az anyanyelvű iskoláktól elidegenítő, megtévesztő állami és pártpropaganda, amely a sajátjától idegen nyájhoz terelő, bekebelező szándékkal működött és működik, mert a nemzetiségiek soraiban mindig van esélye megtalálni a megtéveszthető és megvesztegethető gyengéket, s az úgynevezett többségieknek egyenesen sajátja ez a szándék. A szülők közreműködésével szembefordítja az unokákat a nagyszülőkkel, az eltá- joltakat a saját nemzetükkel, a tagadókat a hitben járókkal, meghasonlást okozva, felszaggatva az éltető gyökereket. Ezt más népcsoportok is ha­sonlóan élik meg, de ezúttal rólunk van szó. A közélet területén számos rossz példa rombolta az egészséges meggyőződést, rontotta helyzetünket. Ezen a fenyegető állapoton a 89-es fordulat az adott lehetőségekhez ké­pest semmit sem változtatott, inkább rontott. A szólásszabadság gyors tempóban változott át szabadossággá, következésképpen bővült és válto­zatosabb lett a támadási lehetőség és eszköztár egészen a fenyegetettsé­gig. Más vonatkozásban egyre többen teszik fel a kérdést, vajon mi az oka annak, hogy a nagyhatalmak nyilvánvaló tévedéseivel szemben nincs ellenvélemény. Uniformizált reagálások vannak csupán. Ezt már korább­ról ismerjük. Sajtószabadság?

Azt is megtapasztaltuk, hogy integrálni sokféleképpen lehet, akár bár­sonyos módon diszkriminálva, akár súlyos nyomást gyakorolva. Megala­kultak a hazai pártok, létrejöttek az érdekvédelmi szervezetek, de nem működhettek hatékonyan. Ellenkezőleg, a sajátosan értelmezett demokrá­ciában szabad út nyílt a velünk szembeni nemzeti gyűlölködés előtt, s en­nek az idejétmúlt felfogásnak nem voltak képesek eredményesen ellenáll­ni sem az egymást váltó kormányok, sem a parlamentek, létszámánál fog­va még kevésbé a hazai magyar parlamenti képviselet. Jogos érdekeink­nek és igényeinknek nem akadt egyetlen, Mocsáry Lajoshoz (1826 – 1916) fogható, a nemzetiségek jogai mellett következetesen kiálló szlo­vák politikus képviselője sem a parlamentben, illetve a kormányokban, de az Európai Unió illetékesei között sem. Ez a tény komoly elgondolko- zásra késztet.

Létezik egyáltalán szlovákiai magyar társadalom, mint érzékelhető en­titás? Magyarán: létezik-e erős összetartó erő, és ha igen, melyek a pil­lérei, s azok milyen kondícióban vannak?

– Arra a kérdésre, hogy létezik-e egyáltalán szlovákiai magyar társada­lom, mint érzékelhető entitás, nehéz válaszolni. Annyi még elmondható, hogy igen, létezik, de vegetáló, gyengén szervezett formában, jelenleg vészesen fogyatkozó stádiumban. Egy időtől fogva fertőzöttnek, mutat­kozik a szlovákiai magyarság nemzettudata. A deportálással, kitelepítés­sel, majd betelepítéssel barbár módon felhígított városi és faluközösségek végletesen legyengültek. Az egykori egyházüldözés, az erkölcsi lazaság, a mindenkori és pontosan célzott ellenséges iskolapolitika, a ravasz pro­paganda megbontotta, fokozatosan bénította legfőbb támaszainkat, csalá­di és egyházi közösségeinket. Az erőszakos kollektivizálás legmélyebben bennünket, magyarokat érintett, mert a viszonylag szabad és független gazdálkodók lába alól kirántotta a talajt, kiszolgáltatokká téve az iparosí­tásból hosszú időre – máig – kimaradt, kihagyott magyar nemzetrészt. Nyíltan fel kellett volna tárni és időben tájékoztatni népünket arról, hová vezet nemzetközi szinten és annak megfelelően idehaza is a nagypolitika játéka: általában olyan elnyomó nemzetállam kialakításához, ahol csakis a magát szlováknak valló állampolgár a nemzetalkotó, ennek következté­ben mindenki más automatikusan másodrendű polgárrá vált. Ilyen körül­mények között egyetlen nemzeti kisebbség sem lelhet támaszra, mert ép­pen az akkori (?) nagyhatalmak hozták meg azokat a világháborúkat kö­vető döntéseket, amelyek a máig tartó, áldatlan körülményeket létrehív­ták. A nagyhatalmak pedig kizárólag a saját önző, hatalmi érdekeiket kö­vetik, önmagukat képtelenné téve a megalapozott és indokolt korrekciók­ra, döntéseik módosítására, még akkor sem, ha a nemzetközi helyzet tel­jesen megváltozott. Ráadásul a nagyhatalmak némelyike középhatalom­má zsugorodott, s már távolról sem olyan fontos tényezője a nagypoliti­kának, hogy hozzá igazítsák döntéseiket, ám minden maradt a régiben. Annyi szenvedés, annyi élet feláldozását követően, egyetlen pardont sem voltak képesek kimondani, még kevésbé valamilyen módon megszüntet­ni az elkövetett igazságtalanságokat. És van még valami furcsa, ránk néz­ve nagyon hátrányos jelenség mások gondolkodásában. Márai Sándor ezt a következőképpen fogalmazta meg 1956-ban a forradalom kapcsán:

(…)

És minden rendű népek, rendek Kérdik, hogy ez mi végre kellett.
Miért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Miért nem várta csendben a végét?

(…)

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?

(…)

És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…

(Idézetek Márai Sándor Mennyből az angyal c. verséből, New York, 1956)

Nem segített senki, sem előtte, sem utána. Magyarország, a magyar­ság, mint már annyiszor, magára maradt. Mindezt látva, az elmúlt század politikai örökösei felbátorodva végzik másokat romboló, felszámoló, csak önmagukat építő, mások örökségét kisajátító munkájukat. A jelenle­gi európai államok politizálását, de a világpolitikát még inkább, teljesen új alapokra kellene sürgősen helyezni, amennyiben az emberiség túl akar­ja élni a fenyegető pusztulást, mert nemcsak a gyűlöltek, hanem a gyűlö­lők is összeroppanhatnak. Önmagunkhoz visszatérve láthatjuk és fájdal­masan éljük át tartóoszlopaink hanyatlását. Sürgősen elsősegélyre, azt követően folyamatos gyógyításra van szükségünk, különben megdőlhet az életfa.

Fontosnak tartod a személyiségek szerepét a közéletben?

Igen, fontosnak tartom. Elegendő Magyarország miniszterelnökének, Orbán Viktornak szavakban, tettekben megnyilvánuló, ma már európai szintű politizálását követni ahhoz, hogy e tekintetben ne legyenek kétsé­geink. A politika színterén nagyformátumú, erős, követhető, tiszteletet ér­demlő egyénekre van szükség. Példaképért nekünk, magyaroknak nem kell messzire mennünk. „Hic Rhodus, hic salta”, üzenem a bátortalanok­nak. Itt és most mutassátok meg, mit tudtok! Bátran, megfontoltan állít­sátok szorongó közösségünk szolgálatába minden erőtöket és képessége­iteket, amelyekkel Teremtőtök megáldott. A sok csalódással, nem kevés­bé veszéllyel járó küzdelmet nem mások ellen, hanem önmagunkért kell megvívnunk.

Van esélye a kis nyelveknek a jövőben, a számítógépek világában?

Az úgynevezett kis nyelvek mindegyikének jövőjéről nem nyilatkoz­hatunk. Ráadásul egy olyan ősi nyelv, mint a miénk, amely ezredévek alatt fejlődött, alakult ki, és folyamatosan gazdagodott nagyobb változá­sok nélkül, a történelem pusztító viharai ellenére fennmaradt, holott nem vallja magáénak sok tíz- vagy százmilliós nép, illetve nemzet, mégsem gondolom, hogy elnyelnék a számítógépek. Ellenkezőleg, azt gondolom, hogy ha még lesz tisztességes, elfogulatlan ember és tudományosság, kü­lönleges nyelvünk a világörökség védett nyelvévé válhat. Nyelvünk gaz­dagságának, különleges struktúrájának is köszönhető, hogy legrégibb nyelvemlékeinket ma is értjük, míg a 15-16. századi angol vagy francia írásos emlékeket le kell fordítani a ma beszélt nyelvre ahhoz, hogy min­denki számára érthetőek legyenek.

Létezik napjainkban egyáltalán szlovákiai magyar irodalom, szellemi élet? Könyv viszonylag sok születik meg, de eljutnak az emberekhez?

Még létezik és létezni fog mindaddig, míg szülőföldünkön születnek versfaragók, gondolkodók, akik készek lesznek leírni az Istenről, a min- denségről, az emberről, a természetről vallott gondolataikat, érzéseiket, és nem magánérdekek, egyéni krízisek, senkit vagy csak keveseket érdek­lő témák privát boncolgatásáról, hanem közügyekről, sokakat érintő igaz­ságról, érzelmekről, vágyakról, tervekről ihletetten, hitelesen, igazul fog­nak írni. Egy-egy kis népnek nagy művészei – zeneszerzői, festői, szob­rászai önmaguk is képesek maradandó, egyetemes művészeti értékeket, létrehozni, megalkotni. Ugyanez lehetséges az irodalom világában is. Tu­dom, a többi területen elegendő az ecset, a véső, a hangszer, a vegyi vagy számtani képlet, és szavak nélkül is érthető a mű üzenete mindenki szá­mára, de nyelvünknek akkor sem kell feltétlenül a dalmát nyelv sorsára jutnia, amely már kiveszett. Vele szemben inkább figyeljünk a walesi nyelv drámai sorsára, amely kiveszőben volt, de 5-6 évtizede elindult a megújulás útján, pedig az elsőszámú világnyelvvel, az angollal kellett csatároznia, és mégis sikeres lett. Az olyan író, aki erőtlen, individualis­ta megnyilvánulásokban tetszeleg vagy nyögdécsel, aki nem megszólító, másokat gazdagító, hanem az adott ideológia, esetleg egymást váltó „iz­musok” szócsöve, netán egyéni nyavalyáinak panaszos tolmácsa csupán, „a szent fát tegye félre”, mert nincs, bizonyára nem is lesz sem létjogo­sultsága, sem jövője.

Képes ma egyáltalán az irodalom bármilyen társadalmi hatásra?

– Az igazi, értékhordozó, valódi élményeket adó, gyönyörködtető, megbékélést munkáló, igazságot szolgáló irodalom szerintem ma is képes jótékony hatást gyakorolni mind az egyénre, mind a társadalomra. Ma­gyar és nem magyar példák hosszú sorát említhetnénk. Témánkhoz híven azonban gondoljunk most legalább a mieinkre: Károlyi Gáspárra, Szenci Molnárra, Pázmány Péterre, Kölcseyre, Petőfire, Aranyra, Jókaira, Mik- száthra, Radnótira, Illyésre, Nagy Lászlóra… A névsor a könyvnyomta­tás korától a mai napig terjedően, hála Istennek, rendkívül gazdag.

Hogy látod a szlovákiai magyar társadalmi változásokat? Mi a véle­ményed az autonómiáról? Mit kellene jobban, másként csinálni?

A társadalmi változások nem mindenki vonatkozásában hozták meg a kívánt eredményeket. A szlovákiai magyar társadalom helyzete alapve­tően nem változott. Veszélyeztetettsége jelenleg is fennáll. Az őshonos magyarok lakta vidékek mai, cinikus elhanyagolása komoly hátrányt je­lent számunkra. Jelentős elszegényedési, vele párhuzamosan elvándorlá­si folyamatot indított be, amelynek hatása jövőnkre nézve minden tekin­tetben katasztrofálisnak mutatkozik. Már jelenleg is teljes mértékben be­igazolódott, hogy teljes körű vagy legalább minél teljesebb körű autonó­mia, önrendelkezés nélkül minden nemzetrész, amely levágatott a törzs­ről, lassú, de erőszakkal, fondorlatos műveletekkel felgyorsítható elhalá­lozásra van ítélve, a miénk is. (Kitelepítés, deportálás, árokba lövés, tör­ténelemhamisítás, elszegényítés, megszorító intézkedések sora, ideológi­ai agymosás, különböző jellegű elnyomások sora…) Egyetértünk jeles történészünkkel, Csihák Györggyel, hogy miközben Közép-Európa a ki­sebbségek jogainak a hangoztatásától volt zajos az elmúlt évtizedekben, arról senki sem beszélt, hogy kisebbségnek csak a betelepülők számíta­nak, s aki szülőföldjén őshonosként él, azt magától értetődően ugyanazon jogok illetik meg, mint az úgynevezett többségieket, illetve – amennyiben igénylik – jár nekik a legfontosabb jog, az önrendelkezés joga. „Feltétel nélkül el kell ismerni minden nép saját hazához való jogát. Saját hazában élő őstelepes lakosságra a kisebbség fogalmát sehol sem alkalmazzák. (…) A mi fogalmaink szerint a magyar a Kárpát-medencében kisebbség­ben nem lehet, legfeljebb nemzetiségi sorban. (…) Nemzetközi jogi érte­lemben etnikai, nemzeti kisebbség minden olyan népcsoport, amelyiknek nincs saját hazája. Például a kurdok Törökországban… mert egész hazá­jukat elvették és négyfele osztották. Pont ilyen kisebbség minden betele­pülő: például az orosz a balti államokban stb. A dolgokat azok szeretik összekeverni, akik vagy tudatlanok, vagy a zavarosban szeretnek halász­ni. Az Európában őstelepes lakosok mindenütt tiltakoztak az ellen, ami­kor őket saját hazájukban kezdték kisebbségnek nevezni. Kiharcolták, hogy minden jelentős, idevágó jogi iratban mára az őstelepes nemzeti kö­zösség nem kisebbség, hanem főleg: „népcsoport “, „nemzeti közösség “. Az őstelepes népcsoportok számára önigazgatást, önkormányzatot (auto­nómiát) ajánlanak, biztosítanak. A Svéd Alkotmány I. fejezetének I. sza­kasza kijelenti: a svéd nemzet szuverenitása többek között a területi kö­zösségek autonóm önigazgatásán keresztül valósul meg. A Finn Alkot­mány 14. szakasza értelmében a finn és a svéd nyelv, tehát mindkettő a köztársaság nemzeti nyelve. A finnországi Aland sziget svéd autonómiá­val bír. Magyar, ne hagyd veszni a lelkedet.” (Közös jelen, múlt és jövő Észak Kárpát-medencében. 116-125. oldal. A Zürichi Magyar Történel­mi Egyesület kiadványa. Rozsnyó – Budapest – Zürich 2000).

Ezzel a felszólítással fejezi be azt a tanulmányát a tudós történész, amelyben a Kárpát-medencében folyó génkutatás eredményeit összegzi. Tény, hogy az EU19 nevű gén 35-40 ezer éve jelen van, és százalékosan a magyarban fordul elő a legsűrűbben – 60% fölött. Ez vitán felül azt je­lenti, hogy már ennyi ideje jelen – és otthon vagyunk e hazában. Ezt kel­lett volna a múltban, kell a jelenben és a jövőben jobban tudatosítanunk, ennek megfelelően számos dolgot másként tennünk. Tétovázásra nincs idő, hazai nemzeti közösségünkkel, és ha találtatik olyan, akkor a többsé­gi, jó szándékú, igazságosságra kész társainkkal együttlépve keresni a tisztes megoldást.

Az autonómia, vagyis az önrendelkezés mindenütt bevált, társadalmi stabilitást eredményezett. Bizonyára nálunk is beváltaná a hozzá fűzött re­ményeket, és feloldaná a többségiek fóbiás görcseit. Ebben az érzékeny, nagyon fontos ügyben minden érintett fél számára megvalósulhatna a szi­lárd, belülről fakadó, aggodalom- és fóbiamentes egyéni és társadalmi élet.

Ismét ott vagyunk: fontos tehát a vezető személyiségek szerepe egy tár­sadalom vezetésében?

A fajsúlyos, bizalmat keltő személyek minden társadalomban és mindenkor fontos szerepet töltenek be, különösen így van ez a népcso­portok, illetve nemzeti közösségek életében.

Elpuhítja a viszonylagos jólét az embert? S hogyan hat ránk ez a túl­zottan elelektronizálódott világ?

A tapasztalat azt mutatja, hogy a jólét, esetenként a viszonylagos jó­lét bizony puhánnyá, fontos dolgokban érzéketlenné teszi az embert. Kü­lönösen érvényes ez a megállapítás az élet erkölcsi területén. A jólét a mindennapok forgatagában egyenesen közönyössé tehet másokkal szem­ben. Más szavakkal kifejezve, bomlaszthatja a közösségi életet. Az elekt- ronizálódás akár betegesen individualistává, önzővé, zárkózottá tehet. Mozgás híján különösen a fiatalokat fizikailag is veszélyeztetheti, gyen­gítheti, érzelmi életüket beszűkítheti, testi-lelki mivoltukat nem kis mér­tékben sorvaszthatja.

A ti generációtok azért valamit mégiscsak letett az asztalra. Van üze­netetek a mostani középgeneráció és a fiatalok számára?

– A mi nemzedékünk valóban letett valamit az asztalra. A programo­zott, erőszakosan ránk kényszerített osztályharcos gyűlölködésre kevésbé mutatott érdeklődést és fogékonyságot, mint az utánunk következő nem­zedék. Ennek több oka is lehetett. Az egyik az otthon kapott útravaló. Az otthon, a családi közösség, a hitre, tisztességre, hűségre, becsületre, haza­szeretetre, egészséges nemzettudatra irányuló nevelés és példaadás meg­határozó erejű volt. Az ilyen szellemű nevelés együttes hatásának legma­radandóbb eredménye a tiszta, követhető személyiségek példás magatartásának maradandó, magával ragadó hatása. Hitem szerint a legtökélete­sebb példakép maga Jézus, az Ő egész kozmoszt átölelő szeretete, amely­re minden időben nélkülözhetetlenül szükség van. További példaképek a magyar, illetve a világtörténelem kiemelkedő szereplői voltak, akiket a gyermekek és ifjak számára kézzelfoghatóan a szülők jelenítettek meg. Ők biztosították számunkra a védettséget, a jövőt remélő víziókat és gon­dolkodást akkor, amikor a halál a háborúban az utcákon kószált, amikor élni nagyon nehéz volt. A hit, az otthon, a gyülekezet, a falvak és váro­sok közössége valóságos kapaszkodót jelentett, összetartásra, munkára, tanulásra serkentett, hogy általunk is más és jobb jövő köszöntsön ránk. A fokozódó elnyomás alatt sokakban ellenérzésként egyre erősödött a szabadság és a harmonikus rend iránti vágy.

Mit kínált, kínál a világ, a hivatalos, mindenbe beszüremlő ateista ide­ológia? Önkényt, meghasonlást, zűrzavart, ma fokozott erővel az anyagi­ak bálványozását, mintha az nem kísértene ösztönzés nélkül is minden­kor. Isten helyett véreskezű, hataloméhes, kétes személyek istenségkénti imádatát kínálta. Fiatalságunk idején még volt talaj a lábunk alatt. Hit­tünk az élet értelmében, egész közösségünket érintő, kitűzött nemes cél­jaink elérésében. Visszatekintve, könnyen megállapítható, hogy közös­ségben gondolkodva a közjót akartuk. Nem a profit, nem „a kocsma gő­ze” hajtott, hanem a szellem ereje, a Lélek hatalma vitt előre céljaink megvalósítása felé. Nehéz ezt megfogalmazni úgy, hogy egyetlen valósá­gos akkori motiváció és inspiráció se maradjon megfogalmazatlan. Hála Istennek, az eredmények mutatkozni kezdtek az élet különböző területe­in. Valamit sikerült letennünk az asztalra. A tantermekben, később a pedagógiai pályán, irodalmi és képzőművészeti alkotásokban, az egyházak­ban, a mérnöki pályán, a kutató laboratóriumokban, még a számunkra szűkre szabott politika világában is sikerült. Bennünket, amennyire csak lehetett, még tiszta eszmék, remények, irányítottak, nem sorvasztó, le­meztelenítő önös érdekek és ösztönök. A rossz napok küzdelmeit átszen­vedve igyekeztünk sikeresek lenni. Voltak, akik a rostán kihullottak, de sokakban megmaradt a gonoszságokkal szembeni ellenállás, ugyanakkor a ragaszkodás értékeinkhez, hagyományainkhoz, éltető, erősítő közössé­geinkhez. A minket követő nemzedékek mindezt sajnálatos módon csak kevésbé élték meg. Az életmód erőszakos átformálása, a lekötöttség, a függőség, az élet belső tartóoszlopainak a ledöntése, nagy mértékű meg­semmisítése, a bevált európai és keresztyén erkölcsi alap felszámolása, a szabadságvágy elfojtása, a családi élet gyengítése, a bizalom hiánya, a bi­zonytalanság elhatalmasodása lehetetlenné tette a rendezett közösségi életfolytatást. Az elszigeteltség, a „ketreclét” generációkat úgy fosztott meg szükséges ismeretektől, időtálló belső értékektől, reális tájékozódás­tól, élményektől, hogy semmi elfogadhatót nem adott helyettük. Úgy kö­vették és követik egymást a talajt vesztett generációk, hogy biztos jövőt alig látnak maguk előtt. Napjaink valósága is ilyen fenyegető, napról nap­ra éles támpontok és fogódzók nélküli. Hiába száguld előre a műszaki fej­lődés, ha az emberhez méltó erkölcsi alapok ember milliárdoknál hiá­nyoznak, s velük együtt hiányzik az emberi méltóság megélése is. Egyre jobban hiányzik az a szilárd hit, hogy a világ nem gazdátlan, hogy értel­me van a jónak, a nemesnek, a szépnek, a tiszta érzelmeknek, az értelmes munkának, az egymásra figyelő, önzetlen szeretetnek.

Ennek ellenére és éppen ezért úgy érzem, van üzenetünk a mostani kö­zépgeneráció és a fiatalok számára. Sürgősen tudatosítaniuk kell, hogy a szabadság senkit sem jogosít fel sem gyűlöletre, sem magunk vagy má­sok megkárosítására és végképp nem a gyilkolásra. Választ adva a kihí­vásokra bátran kell vállalnunk magunkat, kik vagyunk, mit miért aka­runk. Hinni, remélni, szeretni és tudni, hogy munkánk nem hiábavaló, és akkor az áldás sem marad el. Ha az ember igazán szeretné és vigyázná glóbuszunkat, mennyországnak is jó lenne.

Cikkajánló

uzenet2

Üzenet – Gyüre Lajos könyvismertetője

Napjainkban gyakran elhangzik az immár közhellyé silányodott kijelentés: megjelent ennek, vagy annak a könyve, amely …