Hidak a Dunán

A komp megmozdul, lassan eltávolodik a parttól. A család integet, lélekben bizonyára már a túlsó oldalon vannak, ahol magyarországi ismerősök, barátok várnak rájuk. Az ebédszünet miatti másfél órás várakozás letelt. A család a Duna menti cserkésztáborba megy, te előbb haza, majd falugyűlésre.

A meg nem valósult séta víziója azonban nem hagy nyugodni. Az ötperces meg nem valósult séta lehetősége a Mária Valéria hídon, amely által kényelmesen Esztergomba érhettetek volna. Ehelyett órákig kellett várakoznotok. Ez az idő túl sok ahhoz, hogy többször is fel ne tennétek egymásnak a kérdést, miért van mindez így. 1993 nyarán a brit külügyminisztérium egyik tanácsadójával voltál ugyanitt. A közeli presszó székein ülve, kávét iszogatva az úr a magyar–szlovák viszonyról kérdezett.

1993 nyarán még keménykedett az akkori Mečiarkormány, Hofbauer úr büszkén dirigálta daruit a magyar falvak felé, s a brit urat az érdekelte elsősorban, lesz-e újabb nemzetiségi konfliktus Európában. Kifejezted reményedet, hogy nem, s az érveidet is kifejtetted. A presszó fehér székein ülve kellemesen elbeszélgettetek, a túlsó oldalon lenyűgöző szépséggel tárult fel elétek a bazilika. Az angolon látszott, élvezi a látványt. A hidat azonban onnan nem lehetett látni.

A kérdés elhangzása után megkérted őt, fáradna veled néhány lépést a folyam felé. Amikor meglátta a csonka hídkonstrukciót, nagyon megdöbbent. Uram, mondtad neki, a második világháborúban berobbantott, s valószínűleg az egyetlen helyre nem állított európai hidat látja. A hidat Magyarország és Szlovákia között. Most már beszélhetünk a magyar–szlovák viszonyról.

A magyar–szlovák viszony megértésének alappillére annak a ténynek a tudatosítása, hogy a Magyarország és Szlovákia közötti határ nem természetes etnikai határ, hanem a hatalmi érdekek által megszabott mesterséges határ. Ebből kifolyólag több százezer magyar él néhány tömbben viszonylag kompakt területen Szlovákiában, akiknek senki nem adta meg a lehetőséget arra, hogy a népek önrendelkezési joga alapján egy esetleges népszavazással kinyilvánítsák, mely országban akarnak élni. Győztesek erőszakolták rájuk ezt a helyzetet, s azóta bizony sokaknak nem tetszik, ha legalább annyi bátorságot vesznek maguknak, hogy ezt a tényt hangosan is kimondják.

Tény, hogy Magyarországon is él egy lélekszámban sokkal gyengébb szlovák kisebbség, amely évszázadokkal ezelőtt önként vándorolt el eredeti szülőföldjéről. A Szlovákiában élő magyarság helyzete a fenti szempontokon túl az egyéb jellemzők kérdésében is teljesen eltér a Magyarországon élő szlovákok helyzetétől, ezért a két probléma nem vonható mechanikusan össze, nem kezelhető és nem oldható meg azonos módszerek szerint. Ezt lényegében mindenki tudja, mint ahogy azt is, hogy a két kérdés politikusok általi gyakori összekapcsolása csupán politikai-taktikai lépés, amely az itteni magyarság kéréseinek ellensúlyozását, tompítását célozza. Magyarországi szlo vák barátaink többször is nyilvánosan elmondták, a szlovák kormány hivatalnokaitól nem egyszer kaptak felkérést, vegyenek részt néhány nemzetközi konferencián, ott, ahol a szlovákiai magyarok is megjelennek, s felszólalásaikkal próbálják meg semlegesíteni őket.

Az alaphelyzet tehát világos: adott egy Magyarországra vándorolt szórványnemzetiség, amelynek nemzeti öntudata sokkal gyengébb, mint a szlovákiai magyarságé, s amelyet saját nacionalistái tizedeltek meg nagyon keményen a háború után azzal, hogy a legöntudatosabb rétegüktől fosztották meg őket a Szlovákiába való áttelepítés által. Amikor pedig elismerjük, hogy a problémáik valósak és meg kell oldani azokat is, egyszersmind azt is ki kell mondanunk, hogy a magyarországi szlovákság és a szlovákiai magyarság helyzete között az a legnagyobb különbség, hogy az előbbiek nem kénytelenek egy szinte állandósult ellenséges közegben élni, nem kényszerülnek arra, hogy majdnem naponta védekezniük kelljen és kibújni a bűnbak szerepéből, amelyet egyesek szinte paranoiásan rájuk akarnak erőszakolni. A magyarországi társadalom, amely egyébként szintén ezer bajjal küzd, nem viszonyul türelmetlen idegességgel hozzájuk. A Szlovákiában élő magyarok, sajnos, ugyanezt nem mondhatják el magukról. E teher azonban több esetben edzettebbé, keményebbé, öntudatosabbá teszi őket, és arra sarkallja, hogy még jobban megszervezzék önmagukat.

Kimondhatjuk tehát, hogy a szlovák–magyar viszony alapproblémája mindenekelőtt a szlovákiai magyar közösség megoldatlan helyzete. Annak az ellentmondásnak a feloldása, hogy a Szlovákia és Magyarország közötti politikai határ nem azonos az etnikai határral.

Ehhez a kérdéshez kétféleképpen lehet viszonyulni. A tisztességes viszonyulás annyit jelent, hogy a szlovákiai hatalom elismeri a probléma valós voltát, és tárgyalásos úton a megoldásra törekszik. A másik a tisztességtelen hozzáállás, amely annyit jelent, hogy nyílt vagy rejtett módszerekkel megkísérli a népcsoport feldarabolását, eltüntetését, beolvasztását. Sajnos, az elmúlt hetvenöt év az utóbbira sokkal több példát szolgáltathat, mint az előbbire. A volt Csehszlovákia majd minden politikai vezetése csakúgy, mint a szlovák politikai vezető rétegek a megoldást a szlovákiai magyarság asszimilációjában, eltüntetésében, az egységes, homogén nemzetállam kialakításában látták. Ehhez gyakran Magyarországon is, a szlovákiai magyarok között is igyekeztek segítőket találni: hol durva, hol leheletfinom módszereket alkalmazva próbálták megtörni az itt élő magyarság hitét, nemzeti tudatát.

Eddig ez, hála Istennek, nem sikerült. Ennek több oka van, a legjelentősebb talán az, hogy a magyarság a Kárpát-medencében 1918-ig teljes jogú állampolgárként élt a saját államában, s a függetlenségért, megmaradásért folytatott több száz éves küzdelem történelmi tapasztalathalmazként rakódott le a tudatában. Figyelemreméltó, hogy ez kisebbségi helyzetben, szinte állandósult provokációk közepette is erős megtartó háttérként működik. Az ezeréves európai magyar történelem, az impozáns kulturális háttér, amely mögöttünk áll, mind-mind olyan érték, amely a nemzeti öntudat biztos alapja. (Ezért támad a mindenkori hatalom az iskoláinkra, amelyek ezen öntudat fészkei, ezért fontos, hogy a magyar gyerekek magyar iskolába járjanak. A kultúra, a történelem ismerete nélkül önértékelésük csorbul, s így kiszolgáltatottakká válnak.) A magyarok ebből a teljes értékű állampolgári létből csöppentek kisebbségi helyzetbe, s máig nem hajlandók elfogadni semmi olyan negatív megkülönböztetést, amely másodrangúakká tenné őket. Ugyanakkor minden korlátozást, retorziót, amellyel e századbeli történelmük folyamán, sajnos, találkozniuk kellett, hátrálásként, visszaszorulásként éltek meg, s ha tehették, szembeszálltak vele.

Ezt a jellemzést sokáig lehetne folytatni, egyvalami azonban, azt hiszem, nyilvánvaló. A Kárpát-medencében kisebbségben élő magyarság, s hangsúlyosan a felvidéki magyar közösség öntudata a többszöri megpróbáltatások ellenére sem sérült olyan mértékben, hogy ne lenne képes önmaga megszervezésére. A Kárpát-medence mozaikmagyarsága kisebb-nagyobb hatásfokkal minden utódállamban politikailag is definiálni tudta magát. Ez az, ami olyan fontos politikai tényezővé emeli, amelyre nemzetközi szinten is oda kell figyelni.

A képzeletbeli tárgyalóasztal másik oldalán a szlovákság ül. Az a nép, amely napjainkban nemzetté válásának egy eléggé megkésett, anakronisztikus időszakát éli meg, s amely emiatt több kérdésben kiszámíthatatlan, csapongó. Ha a kiegyezéshez nélkülözhetetlen elemeket vesszük számba, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a szlovákság, sajnos, erős kisebbségi érzésben szenved – elsősorban történelmének hiánya miatt, s emiatt féltékenyen tekint mind a magyarokra, mind a csehekre. Neves szlovák személyiség írta le azt a mondatot, hogy a szlovákok függetlenségüket jórészt a magyarokkal szembeni küzdelemben érték el. Ebből a tényből nyílt vagy látens magyarellenesség fakad. Nem állítom, hogy minden szlováknál, de azt igen, hogy szlovák oldalról gyakran ez a politikai, illetve a társadalmi alap hozzáállás egyik fő mozgatórugója. Ebből végül néha nagyon furcsa helyzetek is adódnak: például az, hogy Szlovákiában a többség fél a kisebbségektől – legalábbis gyakran néhány ismert személyiség profitál abból, hogy a többséget rendszeresen a kisebbségekkel riogatja. Létezik persze egy ellenkező irányú félelem is a szlovákiai magyarok részéről, amelyet történelmi tapasztalatok motiválnak, ez azonban véleményem szerint nem elsődleges, csupán másodlagos politikai tényező. A szlovák oldal félelmei némileg a rossz lelkiismeretből is fakadnak. Érzik, hogy az a mód, ahogyan a magyarlakta területekhez jutottak, nem volt tiszta, ugyanakkor a magyarkérdés rendezetlen volta is nyomasztja őket. Tudják, érzik, hogy a kérdést rendezni kell, a kiegyezéstől azonban egyelőre sokan félnek. Így aztán időről időre újabb kísérleteket tesznek az asszimilációs igyekezetek felmelegítésére. Azt persze még a legkeményebb nacionalisták is sejtik, hogy 600 000 embert nem lehet egykönnyen asszimilálni – de identitásában elbizonytalanítani, településszerkezetét oldani talán igen, legalábbis ezt újra és újra megpróbálják. Ez ügyben számos trükköt alkalmaznak, az ipartelepítéssel összekötött rejtett lakosságcserétől a lakáspolitikán keresztül a szlovák nyelvű – vagy kétnyelvű – iskolák erőszakolásáig. A tudati befolyásolás eszközei úgyszintén itt lengenek körülöttünk: a suttogó propagandától kezdve a gazdaságin keresztül egész a politikaiig. S bár Rejtő Jenő óta tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt állítani, minden suttogó mellébeszélőhöz sem lehet egy életképes vitapartnert csatolni. A kétely elvetődik a lelkekben, s az erózió bizony jelen van. S ha most bárki a tisztelt olvasók közül azt gondolja, a fenti szlovák félelmekről és igyekezetekről szólva a túlzás bűnébe estem volna, annak hadd utaljak az egyik viszonylag legnyitottabb gondolkodású szlovák értelmiségivel, Ladislav Kováč volt oktatási miniszterrel készített interjúra, amelyben a Panoráma riportere, Sugár András az 1990-es évek elején arra kért választ, miért nem lehet létrehozni Komáromban a magyar egyetemet. Kováč válasza: mert akkor a világ összes magyarja összefogna, és olyan erősen támogatná, hogy ott sokkal magasabb szintű oktatást lehetne biztosítani, mint az egyéb szlovák állami egyetemeken. Ez pedig megengedhetetlen.

A szlovákság nagy része, a megkésett nemzeti fejlődéstől motiválva, az államot önmagában egy abszolút célnak, s nem eszköznek, nem a társadalom önszerveződése keretének tekinti. Ebből az indíttatásból túlértékeli a határok szerepét, és hajlamos a bezárkózásra. Számos kérdésben, például a másodfokú önkormányzatok létrehozatalának kérdésében vagy a sokat vitatott eurorégiók ügyében inkább nem lép, mintsem engedményeket tegyen a magyarok irányában.

A képzeletbeli tárgyalóasztal harmadik oldalán Magyarország van. Az az ország, amely század eleji és múlt század végi politizálásával olyan reménytelen pozícióba manőverezte magát az első világháború végére, hogy az akkor elszenvedett csapásokból máig nem bírt felgyógyulni. A politikai, társadalmi ide-oda csapongás jórészt a nyomasztó társadalmi gondok és a szűk manőverezési lehetőségek következménye is, s míg a két világháború között Magyarország társadalma mögött mégiscsak megtalálható volt némi filozófia (nem állítom, hogy csak pozitív elemekkel), addig az 1950-es évek óta előszedett víziók egyike sem tudott mára meghatározóvá válni. Napjainkban a magyarországi társadalom bizony nem kis mértékben egy kiégett és megfáradt csapat képét mutatja. A hosszú távú elképzelések helyett a kelleténél talán erőteljesebben rezonál az emberek között a rövid távú garasoskodás témája (átvitt értelemben is), s ez meghatározza a politikát, csakúgy, mint az emberek mindennapi gondolkodását. A magyar politika szinte már betegesen ismétli újra és újra, hogy szomszédjaival hajlandó megegyezni, s közben nem vesz észre – vagy nem akarja észrevenni –, hogy szomszédjai esetenként megmosolyogják ezért. A megegyezéshez ugyanis legalább két fél szükségeltetik, s ha a másik fél csak vádaskodik, nem hoz pozitív javaslatokat a tárgyalóasztalhoz, abból előrehaladás nemigen lesz. Az állandó mentegetőzés, védekezés pedig egy harmadik szemlélőben netán azt az érzetet is kiválthatja, hogy a vádaskodónak némely dologban esetleg igaza is lehet. Hidakat nem lehet csak az egyik oldalról építeni, a másik fél kéznyújtása nélkül az egyoldalú tétova mozdulatokból nem lesz kézfogás.

Ha szemügyre vesszük a tárgyalóasztal szereplőit, rájövünk, hogy az arány: kettő az egyhez a magyarok javára. Nem mi akartuk így, az urak Párizs mellett döntöttek így, 1920-ban. A szlovák politika ennek az aránytalanságnak az eltüntetésére két trükköt is megpróbál bevetni. A már említett magyarországi szlovákok kérdését, és a másik, hasonlóan mondvacsinált problémát, a dél-szlovákiai – úgymond – kisebbségben élő szlovákok helyzetét. Nyilvánvalóan azért, hogy ezzel megpróbálja kikezdeni a szlovákiai magyarok pozícióit, de azért is, hogy ellenérveket – művi ellenérveket – tegyen a magyar fél elé. Tudja, hogy az idő neki kedvez akkor, ha fokozni tudja a szlovákiai magyarok belső erózióját. S itt válik a kérdés minden nemzetközi, gazdasági és diplomáciai összefüggése ellenére szinte kizárólagosan és elsődlegesen a szlovákiai magyarság ügyévé: ha megtartja magát, ha képes önmaga számára jövőképet alkotni, akkor hosszabb távon nyerő lehet. Ezért szükséges, hogy a napi gazdasági, szociális és politikai problémákkal való hasznos foglalkozás mellett újra és újra célokat, ideálokat tudjunk adni egymásnak, tudjuk tartani a lelket egymásban. Ebben a helyzetben fokozottan igaz a szentencia: nemcsak kenyérrel, hanem igével is él az ember. Mi ebben igyekszünk a kérdés megoldásába bevonni a nemzetközi szervezeteket is, nem kis sikerrel. Látni kell azonban, hogy a mi küzdelmeinket ők nem fogják megharcolni. Támogatni támogatnak, de a terhet nekünk kell vinni a vállunkon.

A komp kikötött, a család odaát éppen partra száll. Integetnek, velük együtt a rokonok is, a család Magyarországra szakított fele. Nagyapádék hányszor mesélték neked, mennyire nem tudták elhinni az 1920-as években, hogy ilyesmi megtörténhet. A ti nemzedéketek már tényként fogadja el mindezt, tényként, hogy a rokonság fele itt, a másik odaát él. Azt persze egyikük sem hiszi el, hogy a határ bárhogyan is képes lenne szétszakítani azokat a lelki kapcsokat, amelyek összefűznek titeket. A lélekben együvé tartozás biztonságát, fenséges érzését senki nem vonhatja kétségbe.

Csak az a két hídcsonk ott, a Duna jobb és bal oldalán, csak az a két csonk ne lenne olyan árulkodó. S főleg az a hiányzó középső rész.

(1994)

Cikkajánló

Az EP Strasbourgban: a kisebbségi iskolák pedagógusait jobban meg kell fizetni

Az oktatás unióbeli korszerűsítésének témájáról fogadott el jelentést ma Strasbourgban az Európai Parlament. A kérdés egyik …