Kárpát-medence magyarsága: asszimiláció és/vagy integráció?

Kissé provokatív a cím, elismerem. Mentségemre szolgáljon, hogy nem én találtam ki: a szervezők kértek fel egy ilyen témájú hozzászólásra. Nem marad tehát számomra más, mint válaszként megpróbáljam derekasan összekuszálni a várt egyértelmű választ.

Első nekifutásra ugyanis egyszerűnek tűnik a döntés: természetes kellene, hogy legyen a megmaradni parancsa, és sokak számára ez kézenfekvő is. Ám nem szabad figyelmen kívül hagyni néhány egyéb vonatkozást sem, amely már jócskán árnyalja a képet. Az első annak a ténynek a tudomásul  vétele, hogy a külhoni magyar közösségek sem homogének, különböző nézetű, neveltetésű, vérmérsékletű egyének alkotják, akik naponta különböző élethelyzeteket élnek meg. Innen, Budapestről, ez a dolog talán nem is igazán érthető. Egy külhoni magyar ugyanis sokszor naponta szembesül magyarsága vállalásának szükségességével, vagyis: tudatosan  kell megélnie magyarságát – eltérően Magyarország polgáraitól. Utóbbiak esetében mindez nagyrészt automatikus. Természetes, hogy reggeltől estig használhatja anyanyelvét, természetes, hogy magyar nyelvű képzést kap az iskolában, természetes, hogy munkahelyén, az üzletben, a szabadidőközpontban stb. olyan polgárként jelenhet meg, aki számára az egész rendszer kiépült, s akinek érdekében működik.

Odakint mindez kicsit másként van.

Megjelennek a konkrét élethelyzetekre alapozott eltérő érdekek, s bizonyos esetekben a rájuk épülő manipulációk is. Ezek a manipulációk is lehetnek hatalmi jellegűek, de lehetnek akár hétköznapian prózaiak is. Növelni hivatottak a káoszt a lelkekben és a fejekben. Egészen mindennapos, szinte már primitív kényelmi szempontok  is befolyásolják néha a döntéseket: van-e a községünkben  magyar anyanyelvű iskola vagy csak szlovák? Tudom-e, kész vagyok-e hordani a gyereket a harmadik  községbe csak azért, hogy magyar nyelvű képzést kapjon? Bejön a képbe az ipartelepítés, a munkahely meg- szerzésének vagy megtartásának  problémája. Ez különösen érzékeny a peremvidékeken, illetve a nagyvárosokban, sőt a nagyvárosok környékén. Sőt, hogy tovább menjek: ez a jelenség nem tiszteli igazán a közigazgatási határokat sem. Pozsony kisugárzásával nem csupán a Felső-Csallóköz küzd, hanem már Rajka, Bezenye, sőt bizonyos fokig a Szigetköz és Mosonmagyaróvár is. Először  megjelenik néhány  idegen, akik csak nyaralót  vesznek. Később  már le is telepszenek, s természetes, hogy más jogokat is kérnek. Az óvodában, iskolában először csak tanítják a szlovák nyelvet, majd az az oktatás nyelvévé válik. Megjelennek a szlovák közfeliratok, s bizony, csak idő kérdése, hogy Raj- kán mikor lesz szlovák nemzetiségű polgármester. Ugyanez a folyamat már lejátszódott több magyar község esetében is.

Szembejön velünk a globalizáció is, az egykor zárt magyar közösségek fellazulnak. Megjelenik, felerősödik az elvándorlás – amely természetesen az esélyek jobb kihasználását jelenti elsősorban, csak épp a szülőföld hagyományos szerkezete változik meg, az ottani falvak üresednek ki – fizikailag is, szellemileg is. A sport, a művészetek, a média is a lazító elemek közé tartozik. Amíg negyven évvel ezelőtt diákként azon különböztünk össze, az Illés–Omega–Metró hármas közül melyik áll közelebb hozzánk, ma már a saját gyerekeim szobájából is többször hallok szlovák nyelvű számokat. Nem is lenne ezzel baj mindaddig, amíg a politika által manipulált közszellem a kérdést is-is formában, s nem vagy-vagy formában fogalmazná meg. Magyarán: ha elismernék, természetesnek tartanák többes kötődésünket. A felvidéki magyar közéleti személyiségek ugyanis – de a sima polgárok is – gyakran szembesülnek a többségi nemzet tagjai által feltett alábbi kérdéssel: egy magyar–szlovák focimeccsen ugyan kinek szurkolsz? S a kérdés mögött ott a gyanúsítás, hogy amennyiben netán a magyar csapatnak, akkor te nem vagy igazán lojális szlovák állampolgár, ergo: rád oda kell figyelnünk. Ez a torz vita csúcsosodott ki a közelmúltban például az állampolgársági tör- vények kapcsán.

S jön az antihab az antitortán, az asszimilációs igyekezet csúcsa: Szlovákiában már olyan szlovák–magyar vegyes pártot is létrehoztak, amely a szlovák nacionalisták helyett mondja magyarul a magyaroknak, hogy ugyan ne magyarkodjatok. S okoztak ezzel a hozzáállásukkal jelentős feszültséget például a múlt héten Párkányban, az ottani kampánygyűlésükön, amikor a 80 százalékban szlovák nyelven megtartott  gyűlésen valakik felhozták a magyar oktatásügy problémáit  is. A jelen levő kemény magyar mag számára az aktuális prioritás így hangzott: több történelemóra, több beszélgetés a régió értékeiről. A szlovák parlament jelen levő magyar nemzetiségű  alelnöke ezt le- hurrogva azt mondta: több szlovák óra, hogy minél jobban megtanuljanak szlovákul a magyar gyerekek.

Persze, európai viszonyok közt ezzel sem kellene, hogy komoly gond legyen, ha ez a vita csupán a nyelvtudásról szólna. Ám, miután az elnemzetlenítésről is szól, komolyan el kell gondolkodnunk  fölötte – annak tudatában is, hogy a szlovákiai magyar gyerekek 17 százaléka szlovák tanítási alapiskolába jár. Nekik Petőfi, Kölcsey neve nem mond semmit, Kossuthé igen: ő ismert szlovákelnyomó volt, tanítják velük.

Nos, újabb fontos ponthoz érkeztünk: mi a kínálat a Magyarország szomszédai részéről eme kisebbségi közösségek irányában?

Ezen a ponton megkerülhetetlen a törvények, intézmények szükségességének felmutatása, az önkormányzati formák létrehozásának fontossága. Magyarország példát mutat e téren: itt már közel húsz éve létezik a kisebbségi törvény, amely garantálja a kisebbségi önkormányzatok működését, azok intézményeit, illetve pénzügyi támogatásuk szintjét. Mikor lesz ilyen Szlovákiában, Romániában vagy Szerbiában?  S ha nincs, akkor mi az igazi politikai szándék ezekben az országokban ilyen vonatkozásban?

Addig valószínűleg nem tudunk érdemben előremozdulni ebben a kérdésben, amíg nem történik meg egyfajta paradigmaváltás a szomszédoknál is. Az nem járható út, hogy amíg mi a jogok bővítéséről és eme közösségek fennmaradásáról  és esélyeik növeléséről beszélünk, addig ők biztonságpolitikai kérdést igyekeznek kreálni mindebből. Gyakran persze úgy tűnik, ez is csak álca. Sokak számára teljesen nyilvánvalóan az etnikai határoknak  a politikai határokhoz  való hozzáigazítása a cél, s ehhez sokszínű, kreatív eszköztárat használnak.

Mi a mozaiktársadalmak  létének, a kisebbségi magyar közösségek fennmaradásának, sőt fejlődésének hívei vagyunk tehát. De azt is látnunk kell, hogy az elmúlt húsz szabadabb év sem hozta meg ebben a kérdésben az oly kívánatos áttörést.

Elhangzott a Húsz év szabadon Közép-Európában című tanácskozáson  Budapesten, 2010. november 26-án.

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …