Koncsol László: Isten az iszlám segítségével hódítja vissza Európát

Csáky Pál beszélgetése Koncsol László író, szerkesztővel. Megjelent az Üzenet c. könyvben.

koncsol_on

Durvul a világunk. Megjelent egy új fenyegetés is, az Iszlám Állam (ISIS) által reprezentált muzulmán világkalifátus víziója, amelynek nevében eme terrorszervezet katonái gyakran élő adásban, brutálisan gyilkolnak. Merre megy szerinted a világ?

– Úgy látszik, erre. A volt gyarmatok visszaütnek, s nem tudjuk, ki marad a padlón. Külön baj, hogy a csapás azokat is éri, akik semmiről sem tehetnek, például bennünket. Európa tengeri hatalmai önfeledten hódítottak. Már az ókori Athén is gyarmatosított, ő lett az újkor hajnalán indult hatalmas hódító hadjáratok előképe. A döntő fordulatot a huszadik század hozta meg békés vagy véres mozgalmak alakjában, de a Szovjetunió akkor kezdte gyarmataivá szervezni hódoltságait, s jött létre a másik szövetségi rendszer peremvidékén Izrael, amely az Egyesült Államok védnöksége alatt folyamatosan termi a véres konfliktusokat, és hívja ki az apró ország és támogatói ellen az arab és perzsa gyűlöletet. A szovjet tömb szétesett, maga a birodalom is széthullt, de ez az eurázsiai állapot sem végleges. Egyáltalán, a földön semmi sem végleges. A világ nem áll, hanem történik. Ki tudja, mennyi időt jósolhatunk Nagy-Britannia egységének, mikor szakad ki belőle Skócia, Észak-Írország és Wales? És Spanyolországból a katalánok meg a baszkok? A domíniumok piócákként szívták rá magukat gyarmataikra, és magukra hagyták őket. Tessék őket eltartani, ha egyszer rajtuk gazdagodtatok meg! Moszkva étvágya sem múlt el, lásd éppen Ukrajnát: Putyin olyanformán viselkedik, mint Hitler, aki Európa minden német ajkú enklávéját (nyelvszigetét) is a Harmadik Birodalom részének tekintette. Lásd például a Bánságot. A történelem folyamatosan történik. Parányi adagokban halmozódnak a folyamatok, s a végük előbb-utóbb egy-egy robbanással járó átrendeződés.
Az Iszlám Állam kegyetlen válasz az Egyesült Államok és a NATO afganisztáni és iraki fegyveres beavatkozására és Izrael egyoldalú támogatására az arab és keresztyén palesztinok ellenében. Afganisztánt előbb az angolok, aztán a szovjetek, majd az amerikaiak próbálták megkaparintani, Irakot (bottal verebet) Washington az ikertornyok lerombolása után, de konszolidálni, társadalmát meg- vagy újjászervezni képtelenek voltak. Ezt az amerikai politikai impotenciát már a szovjetek is észrevették; ilyen-olyan fegyveres győzelmet pár év alatt kicsikarhatnak, az országot szétverhetik, de a legyőzött ország társadalmát képtelenek konszolidálni. Ennek módjáról legalább egy-két évtizedes időszakaszokra Washingtonnak Moszkvával kellett volna (kellene) konzultálnia. Moszkva mindig tankjaival hozta politikai megoldásait s az embereket. Döbbenetes, mennyire nem ismerik a keresztyén gyökerű társadalmak vezetői az iszlám belső, lelki erejét. Iszonyatos erejű és sűrűségű iszlám terrornak nézünk elébe. Hiába keresnek a bevándorlóknál fegyvert: fegyvereik a raktárakban és a kereskedőknél, idebent várnak rájuk, a robbanóeszközök receptúrája az interneten. A szírek polgárháborúját is nemzették valahonnan Nyugatról. Ezek az országok békésen éltek hagyományos törvényeik rendjében, amelyet innen nézve parancsuralomnak (diktatúrának) ítélhetünk, de több százados hagyományaiknak megfelelt, és társadalmukat fegyelemben tartotta, nem teremthetett anarchiát, nyelvi vagy vallási gyűlöletből fakadó belháborúkat. Szaddam diktatúrája társadalmi fegyelmet gyakorolt, megbuktatásával kitört az anarchia, s nincs az országban olyan acélizmú, karizmatikus személyiség, aki népeit összemarkolná, s például az Iszlám Államot fölszámolná. Ha lesz is, mikor? Addig hány millió ember özönlik Nyugat-Európába, s mit kezdünk velük?
Régi felismerés, hogy a civilizációk és kultúrák a Nap járását követve
Keletről Nyugatra terjednek, és nem ritkán népességüket is magukkal sodorják. Nemcsak mi, magyarok jöttünk Keletről, onnan szivárogtak át az indogermánok, köztük a szlávok is, mint a latinok és a görögök. Negyvenmillióra is becsülik a Keletről hozzánk áramolni akaró lelkek számát, s ez igazolni látszik a történelmi tapasztalatot. A távlatos következményekkel nem számoló, csak a pillanatnyi hasznot tekintő nagyhatalmi politikai-katonai lépések, a rombolások felgyorsították a történelmi időbe kódolt folyamatot. Nem szabad egy-egy ország dolgaiba – polgárháborúiba – fegyverekkel beavatkozni, nem tudjuk, mi lesz az aktus következménye. Kadhafi diktátor volt, innen nézve bohóc is, meg terrorista, de rendet tartott országában. Nem lehetett Líbia kormányzatát másként megváltoztatni? Csak anarchiával?

Látjuk, hogy a világot elárasztotta az értéktelen információk özöne, a valóban fontos információk szinte elvesznek ebben. Az érték – maga az irodalom is – visszaszorulóban van. Hová fog ez vezetni? Elvész a szellem ebben a kavalkádban?

– A szellem nem vész el, éltetői továbbra is születni fognak. Gond az értékek fogyasztói és közvetítői portáján, a hírverés körül van. A felvidéki könyvesboltok jórészt bezártak. Könyvkiadóink többsége vegetál. Dobos László egészségének romlásával épült le a Madách Kiadó és könyvterjesztő hálózata, s félek, hogy kis, tehetséges segítő csapatok híján a többi kiadónkra is ez a végzet vár. Egy személyes, de szimptomatikus élményem: közel ötven könyvet hajtottam föl, szerkesztettem meg és részben írtam a Csallóközről, de sem az országos, sem a területi sajtóban, ha jól tudom, egyetlen érintett könyvről sem jelent meg tudósítás. Csak tőlem egy-kettő, álnéven. Más semmi! Nem tudom, mi a süket csönd oka: érdektelenség, a szlovákiai magyar intellektus tompasága, a múltunk, a felvidéki magyarság történelme iránti teljes, szellemi katasztrófával fenyegető közöny – de a táj polgára, akinek élő vagy lappangó szellemi éhségét a sajtónak közvetítőként, étvágygerjesztőként ki kellene szolgálnia, nem tud a könyvekről. Honnan tudná, hogy van mintegy ötven könyv, amely teljes történelmi hitellel róla beszél? A közönyt minősíteni sem tudom, szavakat sem találok rá. A kiadót és a terjesztőt az olvasók tartják életben, akik a kiadványait megveszik, de az olvasót, hogy vásároljon, tájékoztatni kell. A régióról írt könyvek kiadója megkérdezte a regionális lap főszerkesztőjét, miért nem írnak kiadványairól. A válasz: „Majd bolond leszek konkurenciát csinálni magamnak.” Sapienti sat – mondták erre a latinok. Ha a régió lapja sem tájékoztatja olvasóit a történelméről írt munkák megjelenéséről, ez szellemi és nemzeti-nemzetpolitikai csőd. Sajtónk divatos ételreceptekkel, divatfotókkal és egyéb kínálatokkal van tele, amelyeket más helyekről, például a televízióból egyébként is megkap a táj embere. Kérdem én: azt az egy-két felvidéki magyar lapot nem lehetne saját szellemi termékeink kínálgatásával megtölteni? A könyvek java a kiadó raktárában maradt ahelyett, hogy az olvasók elméjét világította volna be tiszta fénnyel. Azt mondják, az olvasónak a divatszalonok, a sztárok, a konyhaművészet, a nemiség, a pletyka világa kell, nem a könyv. Válaszom: ha az éhes embernek pizzát, forró kutyát (hot-dogot), pacallevest tálalok fel, nem mást, azt kénytelen megenni. De itt van a rengeteg honi termék, hús, zöldség, kenyér, gyümölcs, csallóközi dinnye, tej, búza, kukorica. Sajtónkba beeresztettük a tiszavirág-életű ezt-azt, földjeinkre a dán és holland monokultúrákat, a repcét minden mennyiségben, falvaink áldott csöndjébe a reggeltől estig üvöltő versenyautókat, tűzoltó- és mentőkocsikat és mentő helikoptereket. Miközben az emberiség egyre nagyobb hányada éhezik, s a föld termőterületei rohamosan zsugorodnak.

Az ember napjainkra sokkal kiszolgáltatottabbá vált, mint volt eddig bármikor is. A pénz, a biznisz szerepe mindent áthat. Létezik kitörés ebből a bűvös körből?

– Kitörés nincs. A világot a pénz uralja, szervezi és mozgatja, amióta világ a világ. Olvassuk, látjuk, a bőrünkön is tapasztaljuk, hogy gyermek a szülőt, testvér a testvért fölfalja vagyonáért. Kain és Ábel története mint ókori mítoszi-irodalmi ősminta. Egy ismert ókori történelmi példa: Szophoklészt, a görög drámaírót hajlott korában fiai azzal az állítással, hogy immár szenilis, beszámíthatatlan, gyámságuk alá akarták vonni. Vagyonát akarták. Az athéni törvényszék a mohó fiúk követelését megtagadta, mert az apa fölolvasta a bíráknak Oidipusz-trilógiájának épp elkészült harmadik darabját, bebizonyítván, hogy elméje tökéletesen ép. (A drámát, a bizonyítékot bárki ma is elolvashatja.) A világirodalom, a történelem a háborúival: minden a pénzről, a birtokvágyról szól. És persze, a szerelemről. Vannak nagy és kis cápák, kis és nagy csirkefogók. Tolvajok, rablók, betörők, harácsolók. Fölbukkan az élet perifériájáról egy szélhámos, meglovagol egy politikai áramlatot, s amikor fordul a világ, lecsap ingatlanokra, vállalatokra, gazdasági trükkökkel megkaparintja azokat, s a lumpenproli gyerekből dúsgazdag, ripacs politikai hullámlovas lesz. Veszélyes tünet, ilyen hordószónok ripacsokból lettek a Mussolinik, Hitlerek, Leninek, Sztálinok, Kun Bélák. Önvédelmünkre föl kellene támasztani az athéni demokrácia osztracizmusnak (cserépszavazásnak) nevezett intézményét. Akiben a nép, a közvélemény többsége majdani zsarnokot sejtett, azt száműzték a városállamból. Igen, a pénz, a pénz…

A szabadságot gyakran a szabadosság helyettesíti, a „mindent szabad” szelleme átjárja napjainkat. A jelek szerint Európa az egyik legtanácstalanabb kontinens. Meg lehet ezt állítani?

– A 20. század a két világháborúval s a két zsarnokság ateista szellemi nyomásával eltávolította az embereket Istentől és fiától, a szeretetet hirdető Jézustól. Ez megint olyan világformáló következmény, amellyel a világháborúkká terebélyesült kakaskodásokat kezdeményező kormányzatok nem számoltak. Ahol meggyöngül a szeretet, ahol a szeretet helyébe a démoni tömegű gyilkolás nyomul, ott a gyűlölet ver tanyát. Hiába kötnek a háborúzó hatalmak békét, méghozzá rossz békét, a reflexekben ott lapul a történelmi, a nemzeti, a családi trauma, és bosszulni kész. Építeni nehéz, rombolni könnyű – de feledni lehetetlen. Azt hiszem, végül is lehetetlen. Megbocsátani lehet, kell is, de feledni nem. Az emlék hangtalanul tovább nyüszít és sírdogál. Fölépült a keresztyénség két évezredes rendszere. Nem volt tökéletes, mert tökéletlen emberek építették, de megállt a lábán, nagyszerű elemekből állt össze, hatalmas kultúrát és civilizációt teremtett a hitből és a világmindenség szeretetéből. Újra kellene evangelizálni – téríteni – Európát, szelíden visszaterelni a földrészt gyökereihez. Ha Brüsszel nem ezt teszi, mert nem ezt teszi, ha szolgálatába nem ezt a fundamentális elemet építi vissza, ha lemond önmagáról, ha a pogányságot hagyja a keresztyénség fölé kerekedni, s kiszárítja az európai kultúra két forrása közül az egyiket, hogy maradjon ránk az új pogányság, Európának kulturálisan vége. Csak a földrajzi neve marad fenn, Europé kisasszonyé, akit Zeusz isten, a bika elrabolt, és magáévá tett. A pogány aktus, a hús félállati, perverz öröme, a szodómia; Krisztusé helyett a test ikonja marad meg, semmi más. A gyarmattartó nyugati országok rossz lelkiismerettel keresztyén gyökereik ellen fordultak, mintha a keresztyénség, s nem annak ismételt, sátáni nagyhatalmi politikai tagadása hozta volna a bajt a leigázottak, majd a leigázók nyakára, s tiltják, például, a keresztyén jelképek nyilvános használatát. Nehogy a beszivárgó, sőt immár beözönlő volt gyarmati alattvalókat ingereljék velük, akiknek viszont vérre menően fontos a hitük, Isten (Allah) és a Próféta. Nagyon úgy látszik, hogy pár évtized múlva övék lesz Európa, Isten az iszlám segítségével fogja visszahódítani Európát. Jahve és Allah ugyanannak az Egyistennek más megnevezése és kultusza: István és Sztephanosz, Isten és Boh. Ide juttatták magukat és Európát több százados harácsoló politikájukkal, s ebben mindkét égtáj politikusai felelősek. Ahogy Jézus mondta a kereszten: nem tudták, mit cselekesznek. A gyarmatbirodalom visszaüt, ezt éljük meg ezekben a hónapokban. Nem fegyverekkel, legfeljebb egy-egy merénylettel, hanem ideözönlő, éhes, kibombázott embermillióival. A szabadosság, amelyre célzol, visszahatás a zsarnokságra. Liberalizmusnak becézgetik, valójában libertinizmus a gyakorlat társadalomfilozófiai forrása. Valahol, valakik előbb-utóbb csak megálljt parancsolnak neki. Hogy kik, hogyan és hol, arról elképzelésem nemcsak nekem, az eszköztelen, utódaiért és fogyó népéért rettegő felvidéki magyar író paránynak, hanem a világszervezetek vezetőinek sincs. Futnak a történések után.

Néha úgy érezzük, óriási mennyiségű írott anyag termelődik napjaink-ban, legnagyobb részük az internetes világban jelenik meg. Az átlagember ugyanakkor kevesebbet olvas, és a modern elektronikai eszközöknek köszönhetően is szűkül a szókincse. Feloldható ez az ellentét?

– Talán igen, csak nem tudom, hogyan. Olvasom, hogy némely haladó helyeken már a kézírás elhagyásán dolgoznak a közoktatás kutatói. Marad a számítógép billentyűzete meg a képernyő. Nem a pénz van-e a háttérben? Az elektronikai ipar kultúraromboló mohósága? Igen, de ha az embernek az utcán vagy a természetben támad gyorsan lejegyzendő gondolata, miként vesse azt papírra? Vagy éjjel felriadva, netán egy idegen városból levelezőlapot szeretne firkantani az övéinek? Marinettiék, az olasz futuristák az első világháború előtt programjukba iktatták az ezeréves könyvállományok, a könyvtárak elpusztítását, mert kibírhatatlanul nyomasztónak érezték a betűtömeget, amit a korábbi idők írói kitermeltek. A mai embernek is hasonló indulata gerjed, ha az általad említett jelenséget tapasztalja. Kétezer év múltán ismét veszélyben az „alexandriai könyvtár”? Mindenki ír, mindenki üzen, vélekedik és ítél, elektronikusan. Mindenről, magáról is. Fogalmam sincs. Én ez ellen úgy védekezem, hogy nincs e-mailem, laptopom, élek a jó öreg postával stb. Van egy könyvtáram, s ez elég az életemhez. Van egy vén írógépem és persze, egy számítógépem, amelyet kizárólag írógépként használok, mert nélküle ma már nem lehet író az ember. Felvillanyoz, ha látom, hogy valaki a pozsonyi troliban Tatarkát vagy Mark Twaint olvas. Ők éltetik bennem a folytonosság reményét.

Madáchi értelemben megfogalmazva a kérdést: szerinted merre tart az emberiség? Eltűnnek vagy csak átalakulnak a klasszikus értékek?

– Nagyon nehezet kérdeztél. Legyek próféta? Fogalmam sincs. Egyik unokám érettségije után egy évet Lyon közelében töltött el. Mondja, hogy egy közeli francia kisváros tele van bevándorolt arabokkal. A francia kormányzat a hajdani gyarmatok polgárai részére a gyarmati háború lezárása (De Gaulle) után lehetővé tette, hogy az észak-afrikai arabok munkát vállaljanak hajdani domíniumukban. És letelepedjenek. Ez volt a béke ára. Lyon úgy 30 évvel ezelőtt nyugodt francia város volt, mára jórészt arab lett. Két autó parkol az utca két szélén, ablakuk lecsavarva, a két volán mögött egy-egy arab ül, s átkiabál egymásnak. Senki sem érti, mit, s hogy miből élnek. Kábítószer? Leánykereskedelem? Fegyverek? Embercsempészet? A szelepek nyitva-tárva. S ezekben a hetekben szakít át minden fizikai és egyéb európai határt a közép-keleti és déli emberóceán. Az Európai Unió kínosan, röhejesen tehetetlen. Ha ezzel a beáramlással sem bír, miként védi meg egy-egy tagállamát vagy pláne az egészet egy fegyveres támadástól? Az Unió, ahogy most bebizonyosodott, tele van rejtett törésvonalakkal. Az ember arra gondol, hogy egy titkos hatalom teszteli az EU önvédelmi képességeit. (Az Egyesült Államok? Soros György? Valamiképp az ő keze is benne van a zavarosban, de ha igen, hát mi célból? Kaján bosszú? De miért? A holokauszt miatt?) A klasszikus értékeket maga az európai ember bomlasztotta föl különböző eszmei áramlatokkal, az értékek relativizálásával, benyomta lábát az ajtórésen, s a rést egyre tágította. Mára a kapu, íme, nyitva áll, csak be kell sétálni, és elő kell venni a csákányt meg a fejszét. Az őrök majszolják a pizzájukat, és nézik a rombolást. Tudod-e, mi a legriasztóbb? Az, hogy az EU tagállamainak, mi több, vezetőinek abszolút többsége saját törvényeinek be nem tartására buzdítja tagállamait. Ez egyszerűen elképesztő. A törvényt maga a tör-vényhozó szegi meg, és biztatja törvényszegésre népeit. Azt pedig, aki a törvények szerint próbálja megoldani a rettenetes problémát, brüsszeli kamarakórusával lenácizza, a világsajtó szégyenpadjára ülteti. Az aztán már végképp szégyenletes, hogy a dilettáns, sikertelenségei miatt habzó szájjal dühöngő magyar ellenzék, amelynek az európai politikában párja nincs, Budapestről uszítja országa ellen az Uniót. Valószínűleg azért, mert alighanem onnan pénzelik. Ez – úgy tudom – hazaárulás.

Kinek írnak ma az írók? A könyvkiadás nem igazi probléma napjainkban, a könyvterjesztés annál inkább. De a legnagyobb bizonyára a minőségi olvasás visszaszorulása. Hogy látod ezt a problémakört?

– Embere válogatja. Figyeld a járókelőket: sokan maguk elé mormolnak, nincs hallgatójuk. A rab Kazinczy a vérével írt, a rab Faludy György szövegeit rabtársai tanulták meg szájról szájra, mint őseink a balladákat, s vitték szabadulásuk után a költő feleségének, hogy leírja őket. Radnóti a bori tábor éjszakájában és a hosszú menetelés szüneteiben a noteszába. Van egy boldogtalan emberfajta, amelyik kénytelen a titkait kikotyogni. Ilyen az ösztöne. Suttog, ír, nyilvános helyeken prófétál, bohóckodik. Ha nem tehetné, belepusztulna. Ha belepusztul is, megteszi. Hogy kinek műveli ezt? Virtuálisan mindenkinek. Olyan ez, mint a rádió, szétküldi jeleit a világba, s valaki itt-ott meg is hallgatja őket. Az adó sugároz, a többi nem az ő dolga. Az író üzen a világnak. 1949 nyarán begyűjtöttek a nővéremmel együtt a nagymihályi járásbíróság fogdájába, tiltott határátlépésért. Valamelyik földink följelentett bennünket. Én tizenhárom voltam, a nővérem huszonegy. Közös cellánk falán ceruzával írt üzeneteket találtunk: „Tiltott határátlépésért itt ültem három hétig. XY diák.” Sok-sok üzenet, sok-sok név, mind ugyanazért. Csupa kibontatlan líra, novella, regény és dráma, üzenet az olvasónak.
A költségvetésből támogatott könyvkiadás és terjesztés sokkal jobb és a szellemi termékek dajkálásához méltóbb volt a tőkés elvű, rideg kiadás- és terjesztéspolitikánál. Ott az irányzatos, ellenőrzött, elő- vagy utócenzúrázott kiadáspolitika éltetésével voltak súlyos gondjaink, mert korlátozta a szólásszabadságot. Ma gondunk a haszonelvű tömegkiadványok, a pornó, a krimi és társaik abszolút túlsúlyával van, ők viszik el az olvasókat az igazi, minőségi irodalomtól, meg az alacsony példányszámok és a régiónk olvasói számára magas könyvárak. A költségvetésnek, az adó- és művelődéspolitikának kellene a helyzeten változtatnia.

Mindannyiunknak vannak bizonyos élettapasztalataink. A te tapasztalataid mennyiben változtatták meg a személyiségedet az életed folyamán? Melyek voltak életed meghatározó élményei?

– Egy kamaszos, lázadó kitérő után, amely két-három évet jelentett utamon, visszataláltam földi predesztinációmba, eleve elrendelt irányomba. Ha jól emlékszem, úgy tizenhét éves koromtól ezt a pályát taposom. Muzsikusnak készültem, de az általam meglakott felvidéki kisvárosok, Dunaszerdahely és Révkomárom háború utáni képzési viszonyai között föl kellett adnom álmaimat, hogy lassan átlovagoljak a zenével nagyon mélyen rokon szépirodalomba. Eközben a személyiségem érzésem szerint nem változott, csak keményebb lettem. Tanulmányaimból, tapasztalataimból és sugallataimból épült világszemléletem mintegy visszaklasszicizálódott, s ebben nyugodtam meg, ebben vagyok rendíthetetlenül nyugodt, boldog és szilárd. A világ lényegében úgy alakul, ahogy évtizedekig átgondoltam, s élem keresztyén hitemet és emberbarátságomat, a humánumot.

Miben voltunk jók és hol követtünk el hibákat az elmúlt évszázadban mi, magyarok? Ki tudtuk használni a kínálkozó helyzeteket, vagy tényleg a zsákutcás megoldások dominálnak újkori történelmünkben?

– Bűn volt belemenni az első világháborúba, majd átadni a hatalmat Kunéknak, és leszerelni a magyar hadsereget. Úgy látom, minden ezekkel a bűnös ballépésekkel kezdődött. Trianon revíziójához sem Hitlertől kellett volna segítséget kérnie a magyar kormányzatnak, hanem azoktól, akik olyan brutálisan döntöttek a maguk kárára is ellenünk. Tapasztalataim szerint nekünk, magyaroknak, bármennyi jót teszünk a világért, nincs tekintélyünk, nincs súlyunk az európai gondolkodásban. Most, amikor válaszaimat írom, ez már-már tragikomikusan jön elő. Trianon szerencsétlen revíziójából született második világháborús kalandunk egy szánalmasan fölfegyverzett hadsereggel egy őrült, tizedesből lett náci vezér lovaglópálcája alatt, egy másik tömeggyilkos sosemvolt hadvezér hadai ellen. Horthyék mondhatták volna Hitlernek, hogy amíg föl nem fegyverzi modern német eszközökkel a magyar honvédséget, az ország nem léphet a háborúba. Isten ments, hogy bárki Hitler-pártinak tekintsen, csak nemzetpolitikai és stratégiai gondolatot vetek föl, utólagosan persze, hogy ha Hitlerék átadták volna az ölükbe hullott cseh arzenált, nem vérzett volna el a 2. magyar hadsereg a Donnál. Minden 1945 utáni gyötrelmünk ezekből a történetekből származott, Rákosit, Kádárt és 1956-ot is beleértve.

Léteznek nemzeti sajátosságok? Olimpiai bajnokaink és Nobel-díjasaink nagy száma tényleg bizonyíték lehet arra, hogy a magyar tehetséges nép?

– Valóban érdekes társaság vagyunk mi, magyarok. Van bennünk valami feszítő erő, egy-egy hatalmasan megfeszülő lelki-szellemi íj, amely az ember testét-szellemét messze röpteti. Mintha sikeres embereinkben már gyermekkoruktól a „csak azért is megmutatom ennek a rohadt világnak” indulata fortyogna. Hogy miért, ne kérdezd, fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy valami nemzeti gén munkálkodna bennünk. De akkor micsoda? Alighanem a több évszázados kárpát-medencei vérkeveredés is benne munkálkodik. Nézem a magyar televízió produkcióinak stáblistáit; szinte nagyítóval kell keresnünk bennük a magyar neveket. De a magyar nevek közt vajon mennyi a magyarosított?

Mi, magyarok enyhén szólva nem nyertük meg a huszadik századot. A szlovákok ellenben – úgy, hogy semmi érdemlegeset nem csináltak, csupán ügyeskedéssel és helyezkedéssel – sikeresen söprögették össze mindazt, amit a történelem felkínált nekik. Nem akarjuk mi túlságosan gyakran megváltani a világot, nem hordunk néha túl nagy mellényt – s nem üt ez vissza olykor? S Budapesten is nem voltak néha túlontúl érzéketlenek a világ kihívásai iránt?

– Szlovákiát az Antantba simuló Kisantanttal a csehek hozták elő a történelmi árnyékból. Propagandájukban hetet-havat összehordtak a szlovákok ezeréves elnyomásáról, szenvedéseiről, s ezt mondták-írták közös államalapításuk után is ellenünk. Aztán a szlovákok fenéken rúgták őket, gyorsan elegük lett testvéreik imperializmusából, a nyelvéből is – és 1968 után ismét ezt tették. Tiso szövetkezett életre-halálra Hitlerrel, Husák életre-halálra Sztálinnal, majd Brezsnyevvel. S a két, München utáni keleti és nyugati kormány, ahogy Arany Jánosunk írta: „Jobb felől üt, nekem fütyül, bal felől üt, nekem fütyül…” Benesék hatalmasan fölfegyverezték Csehszlovákiát, fogadkoztak, hogy nem adják Hitlernek demokratikus köztársaságukat, a boldog keleti Svájcot, de amikor a hadak elérték a határt, a sereg megadta magát. Apósom is ott volt, oda vezényelték, s Benes a hadsereg teljes fegyverzetét, tartalékostul, gyárastul átadta Hitlernek. A németek többek közt ezekkel a fegyverekkel rombolták és gyilkolták Leningrádot, Szentpétervárt.
Aztán kiderült, hogy a csehek megnyerték a világháborút. És persze, a hős prágai barikádok 1945 májusának elején, amikor vége lett a háborúnak! Valóban voltak kétségbeesett magyar ön- és világmegváltó kísérletek, sőt tettek is, de ezekről nem igen tehetett a nemzet, inkább a sors vagy a végzet, a geopolitikai helyzetünk a ludas. Mintha volna ösztöneink mélyén egy olyan tudati-mélytudati érzés, hogy többre vagyunk hivatottak, vagy lennénk képesek, mint amit számunkra szomszédságunk és a világpolitika megenged. 1848/49, 1867, 1918, 1956, 1989/90 és még néhány időpont: nem volt-e mindig igazunk? De ravasz szomszédjaink minden magyar vizet a saját hasznukra hajtanak. Olvastam egy cseh képes történelmi áttekintést a szovjet tömb válságairól. A korábbi berlini és katowicei ribillióról rengeteg szó esett benne, a magyar 1956-ról viszont csak valami olyasmi, hogy ugyanakkor Budapesten is történt némi hajcihő, de bezzeg a cseh 1968, az volt aztán a valami. A prágai barikád, mindig az a prágai barikád, már 1848-ban is a prágai barikád, az a néhány halott (egyébként minden tiszteletet és kegyeletet megérdemlő halott, mert kérdem én, hogy jön ahhoz egy idegen ország katonája, hogy páncélja mögül állampolgárainkra lövöldözzék), az rengette meg a rendszert. Nem a magyar-osztrák határ megnyitása a németek előtt, hanem a kulcsok rázása az utcákon, az fojtotta meg a fenevadat. A magyar politikába némi cseh és román ravaszságot is elegyíteni kellene, hogy boldogabban éljünk. Kiábrándító, hogy most, a keletiek elképesztő áradata idején osztrák és német csúcspolitikusok annak az országnak a vezetői ellen fordulnak, amelynek a német egyesítésért s az ún. szocialista rendszer megdöntéséért örök hálájukat ígérték a nemzetnek. Semmi empátia nincs bennük. Láthatóan azt akarják kikényszeríteni, hogy a kicsi és gyönge, a múlt században sorozatosan mindenfelől kizsigerelt ország viselje a keleti emberáradat minden terhét, engedje be és ne engedje tovább a vándorló százezreket, s fulladjon bele az iszlám cunamiba.

Európa az utóbbi időben mintha szellemi válságban is lenne. Három-száz évvel ezelőtt mindenki számára világos volt, mit jelent az európai kultúra. Mára ez szétkenődött. Ki lehet ebbőí a válságból jönni?

– Azt hiszem, erről fentebb bőven bölcselkedtem. Sokféle európai kultúrát ismerünk, kultúrkörök léteznek földrészünkön is, és sejtem, hogy mind halványul, enyészik. Pedig ha csak az európai műzenét, az ún. klasszikusokat nézem-hallgatom, például a francia Intermezzo csatornán, éjjel-nappal dől belőle a legcsodálatosabb zene a gregoriántól napjaink muzsikájáig… Ez is elég, hogy büszke legyek európai polgár mivoltomra. A „modern” zene vállaltan is primitív és agresszív, egyhangú ritmikájával és iszonyatos, dobhártyarontó decibeljeivel. Kérdés, hogy hogyan? Ember ezt meg nem oldja, diktátum, cenzúra, szellemi terror nem segít, mentsen is tőle az Isten, a közelmúltban próbálták megfékezni, de nem sikerült. Talán az idő majd kifürdi, és ránk derít egy tisztultabb világot, a szellem több tiszta fényével, a Mindenható ihletésében. Lehet, hogy utódaink örülni fognak neki.

Nem túl erős az amerikai kulturális hatás a világra, elnyomva ezzel a klasszikus európai kultúrákat is?

– De igen. A természettudományok és a korszerű technika amerikai eredményei megkerülhetetlenek, él velük az egész világ, de a nagy állam kulturális hatása egészében már nem olyan egyértelműen kiváló. A műszaki és tudományos eredmények mögött viszont többek között az európai tehetségek is jelen vannak, az Államok pénze vonzza és szervezi az agyelszívást, a braindraint. Kíváncsi volnék, van-e kimutatás arról, hogy az amerikai kiválóságok közül hány az ottani bennszülött, a jenki és mennyi a bevándorolt európai, aki a legszínvonalasabb alap- és tudományos képzést földrészünkön, szülőhazájában, anyanyelvén kapta, s azt most minden értelemben náluk kamatoztatja. Lehet, hogy Európa kultúrája hanyatlik, mint a maga idejében az antik Athéné, s átadja vezető szerepét tanítványának, Rómának, mert valami hasonló játszódik le most interkontinentális arányokban földünkön, de a folyamat ellen semmit sem tehetünk. Állítsd meg és fordítsd vissza a Niagarát! Az Államok világsikerében az én Kassa környékéről „kitántorgott” (József Attila után) három nagynéném és egyetlen nagybátyám munkája is benne van, családjukéval. Talán sikeres európai iparágak profitjának szolgálatba állításával, a kontinentális társadalompolitika minden összetevőjének fejlesztésével meg lehetne alapozni egy gyors tudományos fejlesztést. Kedves Európai Unió, kedves Brüsszel és Strasbourg, rajta!

Nem tartasz attól, hogy ha meginognak a jelenlegi európai struktúrák (elsősorban az EU), utána komolyabb konfliktusok keletkezhetnek az európai nemzetek között?

– De bizony tartok tőle. Tudom, hogy így lesz, sőt, már így is van. Számításom világtörténelmi alapja, hogy eddig minden világbirodalom és szövetségi rendszer széthullt, fölbomlott. Csak az én közel nyolcvan évem alatt széthullt a Brit Világbirodalom, a német Harmadik Birodalom, a francia, spanyol, portugál gyarmatbirodalom, a szovjet csatlós országok rendszerei (KGST, VSZ), majd maga a Szovjetunió is. A nemzeti érdekek feszítik szét és repesztik diribdarabokra az államszövetségeket, ahogy azt most is látjuk. Pedig ez a mostani látszólag (!) nem hadi helyzet, nem háborús fenyegetettség, csak egy elképesztő erejű, feltarthatatlan tömegű, győztes hadjárattal felérő gyalogos, fegyvertelen, de a háttérből kiválóan szervezett invázió. (Egyébként az is lehet, hogy egy majdani hadjárat abszurd kezdeti próbája, mert ilyen még nem volt. Akik kitalálták, zseniális, több lépésben tervező sakk-stratégák. Oroszok? Izraeliek? Amerikaiak? Egyszer, ha 50 év múlva megnyílnak a külügyi levéltárak, talán minden kiderül, de akkor lehet, hogy már késő lesz, repülni fognak az emlékműveink a levegőbe, mert az iszlám nem tűri meg azokat.)
1944 végén láttam valami hasonlót, nyolcévesen, amikor a 2. ukrán front dübörgött át falunkon a Duklai-hágótól a Dargói-hágó felé. Teljes fegyverzetében, T-34-esek, csapatszállítók, Sztálin-orgonák, lovak, lovasok, lovászok, bombázók, vadászgépek fedezete alatt. A tömeg és a vonulás iránya ugyanaz, eddig a napig, amikor ezeket írom, százhetvenezer honfoglaló lélek, barna arccal, név nélkül, papírok nélkül. Az EU tanácstalansága, a szavak és a tettek látványos, képtelen, öngyilkos ütköztetései. (Értsd: vezetői felhördülnek, ha a magyar kormányzat betartani és betartatni kívánja az EU és országa törvényeit az Unió és országa védelmében – de akkor mire való a törvény? A törvényt betartani és betartatni próbáló Orbánt kiáltják ki bűnözőnek, sőt nácinak a volt nácik utódai? Mivé lett a világ? Mivé a szövetségi politika? És jönnek majd a további törvényszegések, a precedensek, a civakodások és mindenféle huzavonák). Mi lesz akkor, kérdezi a magamfajta mezei polgár, akinek unokái élnek az Unió területén szanaszét, ha fegyverek csapnak le valamelyik tagállamra? Kezdődnek a brüsszeli tanakodások arról, hogy a seregek meginduljanak-e, s mely országok csapatai, ki menjen, ki maradjon ki, kinek mi az érdeke, s mire a brüsszeli plenáris ülést összehívják, mire a küldöttek elfoglalják helyüket a röptéri taxikban, az ország a mai eszközökkel le is van igázva. Nem ezt tesztelik-e valakik valahonnan?
Az EU túlontúl fölhizlalta magát, s a túlsúly nemcsak az embernek halálos. Magyar barátaimat arra kérem, hogy készüljenek föl a széthullásra, s gondolják át, hogyan tovább. A Visegrádi Négyek megalakítása kiváló gondolat volt, Antall József jó előre átgondolta, és tudta, mit csinál, azt nem szabad fölbomlasztani, stratégiai értékű intézmény, számunkra az Uniónál is fontosabb, a francia-német szövetséghez mérhető regionális érték. A bomlás egyik lehetséges terméke a háború. Erről is szól mementóként a történelem. A magyar is.

Elégedettek vagytok azzal, amit a ti generációtok letett az asztalra? Mennyire sújtotta a megosztottság a ti korosztályotokat? Mi volt a legfőbb támogató erő és melyek a leginkább visszahúzó momentumok?

– Kissé tágabban értelmezett nemzedékünk a felvidéki magyar szellemi élet alapjait rakta le. Volt a méltán megkerülhetetlen Fábry Zoltán, a kb. két évtizedig Csehországban rejtőzködött Forbáth Imre, bár ő az irodalmi élettől, magától az írástól is távol tartotta magát, három, vészkorszakot túlélt idős író: Egri Viktor, Szabó Béla és Dávid Teréz, a hullámlovas Rácz Olivér és kész. A tőlünk fél évtizeddel idősebbek, Dobos, Mács, Ozsvald, Bábi és még néhány tanultabb, magyarországi iskolákból visszajött fiatalember meg a Nyolcak néhány igazán tehetséges embere, Tőzsér, Cselényi, Zs. Nagy s a korosztályukba tartozó, később fölzárkózott Gál Sándor, Tóth Elemér meg kiváló prózaírónk, Duba Gyula. Többen is voltak-voltunk persze, de ez az interjú nem irodalmi lexikon. Nemzedékem először, az ötvenes évek derekától csak a tollát próbálgatta, de az évtized vége felé már publikált is, a hatvanasoktól pedig részben rendszeresen írt, sőt kezdte átvenni a programalkotó szerepkört. Tekintélye lett, hallgattak és hivatkoztak rá. Néhány lapunk élén és a közéletben a mi ifjú nemzedékünk emberei jelentek meg. Nemcsak az irodalomban, hanem más szellemi és termelő pályákon is. Adódott néhány kritikus helyzet, amikor az idősebbek görbén néztek az ifjabbakra, de az igazi ellenség a kommunista (ún. marxista-leninista) művészetelmélet, a szocialista realizmus nevű kentaur vagy szfinx doktrína volt, néhányan ezt húzták elő az iskolák és munkahelyek vörös posztódrapériás-huzatos, jelképes „Lenin-sarkából”, ha valamely állítólagos eltévelyedésünkért el akarták verni rajtunk a port. A különben érdekes, tehetséges, de talányos elméjű Bábi volt ennek a – ahogy ő mondta – „lenyini” szamárságnak, fából vaskarika esztétikának az osztályharcos szószólója. Nem tudom, emlékszike valaki Zsdánov fenyegető, csizmás-katonazubbonyos, öltözetével is Sztálint utánzó árnyára, nekem még az 1980-as évek derekán is volt vele bajom az Új Szó szerkesztőségében. Sztálin és emberei-intézményei árnya a diktátor halálával sem tűnt el, Mao, Pol Pot és Ceausescu, Kádár, Brezsnyev, Bilak és társaik lelkében mindig ott fészkelődött a kitörni kész, sívó oroszlán. Ez az állat még Brezsnyev arcában is kirajzolódott. Tudjuk, ez a hazugságokból és féligazságokból épült puha vagy kemény diktatúra csúsztatta a szovjet világbirodalom civilizációját és kultúráját egy szakadékba, ahonnan nehéz kilábalnunk, különösen, ha újabb válságok sújtanak, mint a világgazdasági krízis után ez a mostani. Vérző nemzedéki élményem, hogy a bukott rendszer elzárt bennünket Nyugat-Euró- pától, egyáltalán a világtól, tapintható örökségünktől. Anyagilag és politikailag is. Amikor a rendszerváltás után felnőttként először állhattam szemtől szemben a párizsi Notre-Dame homlokzati szobraival, egy pillanatra állva elájultam. Erre az ájulásra az érettségi táján lett volna szükségem. A „baráti” vagy „barátivá lett” Magyar- vagy Lengyelországba sem mehettünk át csak úgy, akármikor útlevéllel. Városokat, kultúrákat, múzeumokat, katedrálisokat megcsodálni, várak falát megtapogatni… Barbárokká alacsonyítottak le bennünket. A rendszerváltás utáni svájci utunkról hazafelé autózva Salzburgban leültünk egy folyó parti padra hatan, két kisgyerekkel, és majszoltuk a Svájcban megkent vajas kenyerünket. A salzburgi sétálók a várhegy alatt mosolyogva álltak meg fölöttünk. Érezheti-e így magát európainak egy szlovákiai magyar író? Nyugdíjainkkal valahol a mostani közép-keleti menekültek szintjén élünk.

Mi az, amit pozitívumként le tudtatok tenni az asztalra és mi az, amiről a legszívesebben megfeledkeznétek?

– Amit megírtam és cselekedtem: saját és magyarra fordított szövegek, szerkesztőként világra segített könyvek és folyóiratszámok, iskolai és iskolán kívüli oktató-nevelő munka, magyar-szlovák és cseh-magyar kapcsolatépítés meg egyéb szolgálatok, az én esetemben református egyház-vezető és hely-, illetve régiótörténeti kutató-szerkesztői munka.

Létezik egyáltalán szlovákiai magyar társadalom, mint érzékelhető entitás? Magyarán: létezik-e erős összetartó erő, és ha igen, melyek a pillérei? Es azok milyen kondícióban vannak?

– Igen, bizonyára van ilyen, bár én egzakt módon meghatározni nem tudom. Ha olykor, ma már nagyon ritkán egy-egy magyar közösségbe csöppenek, érzem, hogy van ilyen. A kohéziót is érzem, ragyognak az arcok, ha együtt vagyunk. Keressük egymást, s látom, jó érzés, hogy olykor egy-egy ünnepi alkalommal egymásra találunk. Iskola, utca, ünnep: mind-mind ilyen felragyogó hely és alkalom. Manapság divat a szociológiai felmérés: rajta hát, nyerjünk magunkról egzakt tudományos képet.

Van esélye a kis nyelveknek a jövőben, a számítógépek világában? Létezik napjainkban egyáltalán szlovákiai magyar irodalom, vagy csak imitáljuk az irodalmi életet? Könyv viszonylag sok születik meg, de eljutnak az emberekhez?

– Biztosan van. A számítógépek a kis nyelveket is szolgálják. Billentyűzetüket, mint az enyémet is, egyszerűen át kell állítani a magyarra vagy a szlovákra, ez minden. Most éppen magyarul írok rajta; egy gombnyomás és szlovákul, majd vissza, s akkor ismét magyarul vagy latinul és angolul is. A német „scharfes” itt van jobbra a második billentyűsor szélén. Ez minden. A kérdés mindig ugyanaz: akarsz-e magyar maradni, testvérem? Anyaországi magyar? Szlovákiai magyar? Amerikai magyar? – Irodalmunk van, irodalmi, tudományos életünk alig. Ha valaki másként tudja, mondja meg. Dunaszerdahelyre tevődött – tétetett – át a központ, onnan kapok olykor híreket. Korábban Pozsony, most Szerdahely. Amióta nincs kocsim, nem járhatok a szerdahelyi rendezvényekre, s nyolcvan felé már kedvem is alig van hozzá, minden percem drága, mielőtt itt hagyom ezt a felvidéki magyar világot. Ez már őszintén szólva, nem az én helyem. Emlékeimé, egy szinte nyomtalanul és hangtalanul szertefoszlott világé. Természetesen szurkolok neki, ahogy annak idején mi is elvártuk, hogy az idősebbek szurkoljanak nekünk, hiszen ők a mi jövőnk. Csak a jövőnek szurkolhatunk.

Képes ma egyáltalán az irodalom bármilyen társadalmi hatásra?

– Szerintem képes rá, majd valakik, kutatóink megmondják, hogyan. A lenini szocializmus éveiben rendkívül erősen tudott hatni a művészet, különösen a szépirodalom a társadalomra. 1956-ot, 1968-at és 1989/90-et egyebek közt az irodalom készítette elő, sőt talán kényszerítette ki. Lehet, hogy most is halmozódik valahol a kéreg alatt valami eszmei robbanóanyag. Ki tudja?

Jobb lett a világ az irodalom által? Egyáltalán, van-volt az irodalomnak bármiféle hatása a világ fejlődésére?

– Petőfi: Nemzeti dal. Beecher-Stowe: Tamás bátya kunyhója. Goethe: Werther. Ezek a szövegek biztosan, dokumentáltan hatottak az emberekre. Azt szoktam mondani, és ez cáfolhatatlan, hogy aki verset vagy regényt olvas, muzsikál vagy fest, esetleg csókolózik, az nem akar háborúzni. Ez is valami.

Hogy látod a szlovákiai magyar társadalmi változásokat? Mit kellene jobban, másként csinálni?

– A változásokról a sajtó és a szociográfia tudósít. Az autonómia meg-szerzésének pillanata, azt hiszem, elszelelt. Két párt…? Meggyöngültünk, a többségi nép ellenállása pedig, miután szítják, s ha kell, szervezik, hatalmas. Rémülten gondolnak rá. Nemzetközi támogatásról alig lehet szó. A követésre szánt anyaországi mintákat szlovák testvéreink megköszönik, megmosolyogják, és legyintenek rájuk. A románok, de még az ukránok is ugyanígy. Az ukránok az oroszok, a románok meg Erdély miatt. Összejátszanak. A Nagy- és a Kisantant tovább él, de most már nem összehozzák, hanem védik Trianont. Bár ne lenne igazam! Ti persze, küzdjetek érte, mint az oroszlánok kint és bent.

Hogy látod a személyiségek szerepét a modern társadalmakban?

– Nélkülük semmi sincs. Hirtelen két férfi jut eszembe: II. János Pál, a lengyel pápa és Tőkés László, a temesvári református lelkész, az egyik Róma, a másik Nagyvárad püspöke. Két papi személy, Isten két szolgája. Küldötte, görögül apostola. Életem egyik hatalmas ajándéka, hogy mindkettőjükkel, az utóbbival szolgálatilag többször is, kezet foghattam. Övék és még néhány valóban nagy emberé a XX. század vége. És két meghatározó mondat: „Ne féljetek!”, illetve: „Romboljuk le a hallgatás falát!” És lőn, ahogy a Teremtés Könyve mondja. A kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele. Úgy látszik, semmit. Leromboljuk, tönkre tesszük, s talán előkészítjük új, végleges pusztulását.

Elpuhítja a viszonylagos jólét az embert? S hogyan hat ránk ez a túlzottan elelektronizálódott világ?

– Azt hiszem, a nyugatiak krémjét igen. Az én életem nagyjából a nyomor szintjén fuldokol, én tehát nem puhultam el, nem is fogok elpuhulni, jóllehet rám férne már egy kis olaszos dolce far niente, édes semmittevés. Ami kérdésed másik részét illeti, rám sehogy sem hat. Van egy számítógépem, amit csak írógépként használok, folyton imádkozva, hogy ne babráljon ki velem ismét, talán negyedszer. Gyermekeim és unokáim viszont már szinte csak számítógépen dolgoznak. Én még szekéren utaztam, lovakat hajtottam, tehenet almoztam, s vágyaim netovábbja egy kerékpár volt. Maga volt a mennyei csoda, amikor a kiscsikó pipaszár lábacskáin először rúgta a csillagokat, és viháncolt a porcfűvel (porcsinkeserűfűvel) borított udvaron. Azt szeretném látni még egyszer, nem a számítógépemet. Az kinyitott, a végtelen boldogságra nyitott ki, ez bezár.

A ti generációtok azért valamit letett az asztalra. Van üzenetetek a mostani középgeneráció és a fiatalok számára?

– Tegyék a dolgukat, ahogy mi tettük, tehetséggel, becsülettel, hivatásuk törvényei szerint.

Cikkajánló

uzenet2

Üzenet – Gyüre Lajos könyvismertetője

Napjainkban gyakran elhangzik az immár közhellyé silányodott kijelentés: megjelent ennek, vagy annak a könyve, amely …