Magyar sorsok VI.

A történet, amelyet elmondok, régi: 1996-ban esett meg Kassán. Más helyeken is utaltam már rá, de talán az idén fokozottan időszerű.
A Honfoglalás ezerszázadik évfordulójára emlékeztünk azokban a hónapokban. Kassára is meghívtak egy ünnepségre.

Sokan eljöttek, teli volt a jókora terem. A program a szokásos volt: szép kultúrműsor, ünnepi beszéd, utána kötetlen eszmecsere.
Beszélgetés közben odajött hozzám egy fiatal hölgy, lehetett talán harmincöt éves. Azt mondja ott, a többiek előtt:  
– Képviselő úr, szeretnék mondani magának valamit.
–  Tessék – válaszoltam.
– Csak annyit akarok mondani, hogy a gyerekemet átírattam magyar iskolába.
– Ez az ön joga – válaszoltam. – De szerintem helyesen tette.
– Ugyan, nem érti – legyintett. – Voltam én már máskor is a maga előadásain, s megmondom őszintén, túl magyarnak találtam őket. Tudja, az ilyen kassainak, mint én is vagyok, az már túl sok.
 – Nézze, én azt mondom, amit helyesnek látok. Az biztos, hogy magyar optikán keresztül nézek több dolgot, egyszerűen azért, mert magyar vagyok. A német, a francia, a cseh is a saját szemszögén keresztül vizsgálja a világ történéseit, ez szerintem természetes.
– De mi Szlovákiában élünk. Nekem már, tudja, kényelmesebb volt magamat kassai nemzetiségűnek tartani. Így nem kellett választanom a szlovák és a magyar között. A gyerekemet pedig szlovák iskolába adtam, mert úgy gondoltam, ott jobban megtanul szlovákul. Azt akartam, hogy érvényesüljön.
– Érvényesülhet magyar iskolából is, még többet is megtanulhat ott, ha akar. Nézze csak meg: a szlovákiai magyar értelmiségi réteg 95 százaléka magyar iskolába járt, magyar műveltséget szerzett, s ott tanult meg szlovákul is. Merem állítani önnek, hogy a válogatott szavakat kevesen tudták jobban megtanítani a diákjaikkal, mint velünk azt annak idején Török tanító néni tette a maga szigorával Ipolybalogon. De én  arra még büszkébb vagyok, hogy Krasznica tanító néni viszont úgy megtanította velünk a magyar helyesírást, hogy máig abból élek. Nem szembe kell tehát állítani a dolgokat, hanem egymás mellé.
– Nézze, megmondom őszintén magának, ezeket én eddig nem vettem komolyan. Ezeket a szövegeket amolyan szükségesen elmondandó szövegeknek tartottam, amelyeknek vajmi kevés közük van a valósághoz, s amelyeket talán még azok sem vesznek komolyan, akik mondják őket.
 – Ezt nekem azért ne mondja. Magam is magyar iskolába jártam, ott is érettségiztem, a négy lányom is mind. Én nem mondok mást és nem teszek  attól eltérőt.
– Tudom, tudom, csak én voltam hitetlen…
– Pedig komoly emberek, szakmailag pontos érvek alapján bizonyítják az anyanyelvi oktatás igazát.  Szlovák pedagógus-szakértők mondják, hogy a magyar gyerek a szlovák iskolában, idegen nyelvi közegben lemarad, nem éri el szellemileg azt a szintet, amelyet egyébként anyanyelvi iskolában elérhetne. Félművelt ember válik belőle, nem beszélve arról, hogy semmit nem fog megtanulni abból, ami a művelt magyar embert művelt magyar emberré teszi: a magyar történelemből és a magyar irodalomból. Ezt sajnos – a kevés kivétel ellenére – statisztikák bizonyítják.
– Igen, de addig nem hittem senkinek, amíg a saját esetemen nem tapasztaltam meg a szlovák iskola hátrányát.
– Rendben, akkor most mondja ön. Mi történt?
– Tudja, miért vittem át a gyereket magyar iskolába? A gyerek egy mondata miatt, amivel nagyon ledöbbentett. Vasárnapi ebédnél ültünk négyen, a férjem, én, a nagymama és a gyerek. Magyarul beszéltünk, mert otthon azért azt használjuk, főleg ha a nagymama is velünk van. Szóba került valami magyar téma, egyszer csak azt mondja gyerek: „De hiszen ezek a magyarok minket ezer évig elnyomtak!” „Miket beszélsz?” – kapta fel a fejét a nagymama. Én is meglepődtem. „Ki nyomott el kit?” – kérdeztem. „Hát a magyarok minket” – mondja a gyerek nekünk, magyarul, a legnagyobb természetességgel. „De hát mi nem magyarok vagyunk?” – nyögte ki ijedten a nagymama. „ Hogy nyomhatták el a magyarok a magyarokat?” – próbált némi logikát keresni a gyerek szavaiban.
– Akkor döbbentem rá, hogy a szlovák iskolában nem elsősorban a nyelv megtanulásáról van szó. S akkor döntöttem el, hogy átviszem a gyereket a magyar iskolába.
 A beszélgetés pontosan így zajlott le, nevet is mondhatnék – de az nem lenne korrekt. Nem is az a fontos, a történet inkább. S főleg a mögötte lévő világlátás. A lélek épsége – vagy sérülései.
Az ember igazi értéke.
 
(Részlet a Csend és lélek című, jövőre megjelenő kötetből.)

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …