Megbékélés

Itt van ez az eredetileg nemes tartalmú, oly sokszor emlegetett, oly sokszor piedesztálra emelt, de legalább annyiszor meggyalázott szó, amely az állati léten való felülemelkedést hirdeti, célozza meg: a jobbik énünket csillogtatná meg, emelné a magasba – ha nem kopna el a sokszori hamis használattól, ha sokakban nem váltana ki már inkább ellenérzést a fogalommal való sokszori visszaélés miatt.

Szlovákiai magyar körökben is boldog-boldogtalan szajkózza ezerszer – sajnos anélkül, hogy elgondolkodna igazi tartalmáról és összevetné azt a valósággal.

Induljunk ki abból, hogy minden normális ember békében akar élni embertársaival. Az örökérvényű Tízparancsolat is ezt üzeni, ennek a szabályait rögzíti univerzális erővel.
Mi akkor a baj a jelenlegi megbékélés-szövegekkkel, amelyek itt-ott felbukkannak a szlovákiai magyar valóságban?
Az, hogy nem igazak. Az, hogy hazugságon alapulnak, s így sok kárt okoznak nekünk.

Megbékélésre ugyanis értelemszerűen akkor van szükség, ha valami rossz, valami bántó, elítélendő történt két vagy több partner között, s ezt akarjuk helyrehozni. Ám igazi megbékélés csak akkor jöhet létre, ha azt őszinte akarás hajtja MINDKÉT RÉSZRŐL. A fogalom csupán egyik oldalról való, üres ismételgetése csak hazudozáshoz vezethet és nem egy igazi új minőség eléréséhez.

Magyarországi és szlovákiai magyar egyházi körökben gyakran felemlegetnek néhány  rendezvényt, amelyen megjelentek a szlovák papság képviselői vagy akár a Szlovák Püspöki Kar egyik-másik tagja is, s ezt a megbékélés nagy aktusának próbálják beállítani. Pár éve Mátraverebély-Szentkúton is megjelent az egyik, magyarul is tudó püspök, akit „nagyszámú szlovákiai hívő kísért a két nép közötti megbékélés aktusaként” (így a magyar nyelvű híradó, szlovák oldalon semmilyen mediális nyoma nem volt az eseménynek). Nos, magam is Palócföldről származom, sokszor vettem részt az ilyen búcsúkon, s tudom, hogy Szentkút  Palócföld egyik kedvenc zarándokhelye ( a Szlovákiában lévő északi Palócföldé is). Szlovákajkúak elvétve, ha járnak oda, a felvidéki magyar és a magyarországi magyar hívők találkozóját viszont szlovák-magyar megbékélésnek kiadni csak azért, mert egy, a felvidéki magyar katolikusság ügyében semmilyen joggal nem bíró püspök is megjelenik az eseményen – maradjunk diplomatikusak -: nem felel meg a valóságnak.

Pár évvel ezelőtt a magyarországi médiát – s hangsúlyosan a katolikus médiát – bejárta a hír, hogy a Magyar Püspöki Kar és a Szlovák Püspöki Kar tagjai együtt szolgáltattak szentmisét az esztergomi bazilikában, majd egy közös dokumentumban kölcsönösen bocsánatot kértek egymástól az elmúlt ezer évben egymással szemben elkövetett hibákért, s kinyilvánították, hogy békében és szeretetben akarnak együtt élni. A magyar sajtó ezt az aktust is a megbékélés nagy mérföldkövének aposztrofálta. Ugyanakkor a következő történt: a szlovák közszolgálati televízió filmtárában ma is megtekinthető, alig 50 másodperces beszámoló szerint a szlovák püspökök elfogadták a magyar püspökök meghívását Esztergomba, ahol együtt celebrálták az ünnepélyes szentmisét (a narrátorszöveg alatt mutatják a bazilikában felvett képeket), a szentmise után közös konferenciára is sor került (képek az Albertinumból), amelynek keretében a két püspöki kar elnöke egy közös dokumentumot is kicserélt egymással (mutatják a dokumentumcserét). „A dokumentumban a magyar püspökök bocsánatot kértek mindazokért a bűnökért, amelyeket az elmúlt évszázadokban a szlovákokkal szemben elkövettek. A szlovák püspökök a bocsánatkérést tudomásul vették.” (pontos idézet a narrátorszövegből)
Most persze mondhatja bárki, hogy ez csupán túlérzékenység a részemről. S az is túlérzékenység, hogy pár hónappal később a bajor pápával jóváhagyattak egy olyan egyházmegyei felosztást, amelyre a Magyar Püspöki Kar egyik, nemzetben is gondolkodni képes tagja azt mondta, hogy fölér egy második Trianonnal? S amelyre František Mikloško, a veterán szlovák politikus azt mondta nekem, hogy „egy ilyen szétszabdalást egyetlen szlovák politikus sem mert volna megtenni veletek, ezt még Mečiar sem merte így megtenni!”

Jól ismerem a Szlovák Püspöki Kar tagjainak 80 százalékát, a testület volt szepességi elnökével szinte baráti volt a kapcsolatom. Egy ideig jól kijöttem Baláž volt beszetercebányai püspökkel is (aki az inkriminált időben, az egyházmegyei felosztás elkészültekor volt a püspöki kar elnöke), s személyesen is ismerem azt a Tomko bíboros urat, akinek túlzott szlovák öntudatát magam is megtapasztaltam, s aki az egész folyamat mögött állt. Tudom tehát, miről beszélek, s azt is tudom, nem helytelen a kérdés: tényleg ez a megbékélés útja vagy a naiv magyar püspökök orruknál fogva vezetése csupán?

Nem vitézkedik jobban a magyar politika sem. 1992-ben nem lebegtetni kellett volna dolgokat és nem Bősre kellett volna kihegyezni a kapcsolatrendszert, hanem a magyar közösség számára lehetett volna elérni bizonyos fokú autonómiát. Zűrzavaros időszak volt az, erős volt a külföldi nyomás az akkori magyar kormányon, elismerem. Ám a kívánalmak asztalra tétele helyett mi történt? Vladimír Mečiar később több alkalommal is elmondta nekem, hogy 1992. szilveszter éjszakáján, az önálló Szlovákia kikiáltása előtt, 22 órától fogadást adott a Pozsonyban akkreditált nagyköveteknek a Miniszterelnöki Hivatalban. Fél 12 után indultak a térre, elkövetni a kikiáltást. „Ekkor két nagykövet lépett oda hozzám, s adott át jegyzéket Szlovákia elismeréséről. Az egyik a magyar ügyvivő volt.” Tehát: nem, hogy feltételeket fogalmaztak volna meg vagy tárgyaltak volna, hanem már fél órával a kikiáltás előtt átadták az elismerősről szóló hivatalos jegyzéket. Amikor később alkalmam volt Budapesten legfelsőbb szinten rákérdezni, miért történt minden így, azt a választ kaptam: „reméltük, hogy a szlovákok majd méltányolni fogják ezt a lépést és tisztességes politikát fognak folytatni veletek szemben.” Nos, a folytatásra mi is emlékszünk: következett a Mečiari korszak, amelyet mindennek lehet nevezni, de velünk szembeni tisztességes politizálásnak nem.

A Gyurcsány-kormány az első Fico-korszak második felében megemberelte magát. Otthon, az öszödi beszéd után nehéz helyzetbe került, velünk szemben gesztusokat akart tenni. Gyurcsány a mi kérésünkre Komáromban találkozott Ficoval, s ott nagyon kemény hangot ütött meg vele szemben. Abban az időben az MKP elnöke voltam, Dzurinda is, Hrušovský is (SDKU és KDH elnökök) felhívtak a miniszterelnökök közös sajtótájékoztatója után, s gratuláltak Fico megleckéztetéséhez. Majd jött a Bajnai-kormány, amely azt mondta, hogy a magyar-szlovák viszony rossz voltáért Budapest is felelős. Új Szlovákia-politikát, békülést ígértek akkor, amikor Ficóék épp megszigorították a nyelvtörvényt. Az új külügyminiszter Besztercebányán találkozott szlovák kollégájával, majd a találkozó után velem is találkozott Paláston, ahol lelkendezve arról számolt be, hogy ő bizony szlovák nyelven köszöntötte partnerét (akkor, amikor nekünk pedig törvénnyel tiltották a magyar nyelv használatát!). Nagyon optimistán azt is elmondta, hogy mennyire nyitott volt szlovák kollégája minden, megbékélést célzó mondatával kapcsolatban. Én csendben kételyeimnek adtam hangot, de persze azokban a percekben nem tudhattam (s ő sem), hogy még vissza sem ér a külügyminiszter úr Budapestre, a szlovák parlament külügyi bizottságának elnöke minden kijelentését nyilvánosan megcáfolja majd, s egyoldalú fantazmagóriának titulálja a magyar külügyminiszter által eredményként értékelt dolgokat. Ott, Paláston azonban a miniszter úr még lelkendezett: új, pozitívabb politika jön majd, meglátod.

Az eredményre emlékszünk: újabb magyarellenes megszorítások jöttek. És következett többek között a Sólyom-ügy.

2011-ben nem győztem kapkodni a fejem: a miniszterelnökök találkozója után azt mondták, hogy a közeljövőben megoldódik majd az állampolgárság kérdése is. A kisebbségi vegyesbizottság szakértői dolgozzák majd ki a megoldást. Szlovák oldalról az a szakértő, aki négy évig annó az egyik beosztottam volt, s akiről tudom, hogy politikai jóváhagyás nélkül egy lépést sem fog megtenni.

Zeng a sajtó, hirdeti az új szlovák-magyar viszonyt, mondják, hogy hány új határátkelő-hely nyílik majd (a schengeni határon!!!???). A szegény szakértők pedig vagy nem is találkoznak, vagy ha igen, akkor beszélgetnek egyet az időjárásról. Mert azt tudják, hogy az állampolgárság kérdése politikai kérdés, s mint ilyen, politikai megoldást igényel, amit csakis miniszterelnöki szinten lehet meghozni. Radičová kormánya pedig ugyanúgy fütyült erre, mint Fico kormánya. „Az lehet, hogy nekünk ez nem igazán jó törvény. De ha a magyaroknak rossz, akkor nekünk mégiscsak jó kell, hogy legyen”- hangzik a ki nem mondott, agybajos filozófia.

Budapesten pedig (némi kivételt leszámítva) immár lassan száz éve nem tanulták meg, mi az a bizánci politizálási stílus. S azt sem, hogy ha fedezetlenül dicsérgetik az ilyen politizálási stílust megvalósító partnerek munkáját, az nem, hogy nagyvonalú viszonzást, de a magyar fél kiröhögését és a magyarellenes lépésekben való felbátorodást hívja csak elő. Mert ugyan ki tisztelne egy olyan politikai partnert, akivel mindent meg lehet tenni, aki úgyis fedezet nélkül és indokolatlanul dicsér mindent?

Nos, itt tartunk.
Napjainkban is vannak budapesti nyugalmazott politikusok, akik szlovákiai magyar partereikkel együtt most az ügyben házalnak a szlovákiai magyarok körében, minél többen írják alá, hogy meg szeretnének békülni a szlovákokkal. De ki ne szeretne megbékülni velük? Ám feltették ezek az urak önmaguknak is a kérdést: és a szlovákok is meg akarnak békélni velünk? Hány olyan komoly szlovák értelmiségi van, aki szintén házal szlovák körökben azért, hogy béküljenek meg már a magyarokkal? S miért van az, hogy a felvidéki magyarok már a sokadik megoldási lehetőséget dolgozzák ki helyzetük rendezésére, de 1989 óta EGYETLEN ILYEN SZLOVÁK ÜZENET SEM SZÜLETETT! A félrevezetett felvidéki magyar választók tompább része 2010-ben is megette, hogy majd Martin maticás polgármestere fogja képviselni a parlamentben a szlovák-magyar megbékélés ügyét! S ráadásul milyen szép magyar kolbászos meg pálinkás óriásplakátjai voltak Andrej Hrnčiarnak! Sok szlovákiai magyar szavazó inkább rá szavazott, mint az MKP-ra – de hol van ma Hrnčiar? S mit tett magyar ügyekben?

Sokáig lehetne még sorolni a példákat, felmutatni az összefüggéseket- de ennek az írásnak nem ez a célja, hanem az, hogy rámutasson a megbékélés eszméjével visszaélő nem korrekt politikusok tevékenységének káros voltára. AMÍG UGYANIS A SZLOVÁK OLDALON IS NEM LESZ MEG AZ ŐSZINTE AKARAT A VALÓDI MEGBÉKÉLÉSRE, ADDIG EGY VALÓS KIEGYEZÉSRE NINCS ESÉLY. Csak az egyik oldalról beszélni erről önbecsapás. A bocsánatkérést, mint történelmi megbékélési elemet se mi találtuk ki. A szlovák parlament önként kért bocsánatot 1990-ben a zsidóktól a második világháború idején elszenvedett megpróbáltatásokért. Ugyanúgy önként kért bocsánatot a kárpáti németektől a beneši dekrétumok alapján megvalósult embertelenségekért.

S ugyanúgy önként, saját döntésük alapján tagadták meg ezt a bocsánatkérést mindmáig tőlünk.

Félreértés ne essék: pozitív gesztusokra természetesen szükség van. Ha mi, magyarok teszünk VISSZAFOGOTT, NEM TÚLZÓ gesztusokat, az bizonyos esetekben akár méltánylandó is lehet. De kiadni mindezt valós megbékélésnek nem szabad.

Nem az emberekkel van ugyanis elsősorban baj, hanem a politikával. Nem ott van a gond, hogy a Józsi bácsi meg az ujo Fero nem tudna békében elsörözgetni egymással, ha úgy hozza a helyzet. A probléma a hatalomgyakorlás mikéntjével van. Amíg itt az asszimiláció nyílt vagy csendes támogatása az egyetlen szlovák közéleti habitus, addig mivel akarunk mi megbékélni? Demográfiai lecsúszásunkkal? Intézményeink leépülésével? Nyelvünk eltűnésével? Nemzettudatunk szétforgácsolásával?

Ne legyünk naivak, gondolkodjunk néha. S ne feledjük: csak a buta embert lehet lóvá tenni!

Csáky Pál
A képen Csáky Pál Besztercebányán, Baláz püspöknél, amikor a Mečiar titkosszolgálata által elorzott házi oltárt vitte vissza neki

Cikkajánló

nagy_kadar_1

Megelevenedik Nagy Imre és Kádár János „hitvitája”

Egy nap az örökkévalóságból címmel nemzeti ünnepünkön mutatja be Csáky Pál új drámáját a budapesti József …