Mégiscsak történelem

A globalizálódó világban csak egy egységes Európa lehet hatékony játékos
Játsszunk el egy kicsit a gondolattal: mit válaszoltak volna Anglia polgárai arra a kérdésre 1215 végén, mi fontos történt az országban június 15–18-án?

Milyen választ adtak volna Franciaország polgárai ugyanerre a kérdésre, ha a dátumot 1789. július 14-re cseréltük volna?

Az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy a hírek ugyanolyan gyorsan terjedtek, mit manapság. S tegyük hozzá, hogy Földnélküli János korántsem volt a legjelentősebb angol uralkodó, s 1789 júliusában a Bastille is majdnem üresen állt már, rabok nélkül, inkább az állami despotizmus elárvult szimbólumaként, mint valós börtönként.

Az emberek válaszaikban bizonyára panaszkodtak volna a közállapotokra, elmondták volna személyes vagy közösségi gondjaikat, panaszkodtak volna a munkalehetőségek hiányára, talán a felcserek kritikátlan munkájára, az utak, a közlekedés állapotára is – s valószínűleg még ezer egyéb, kétségkívül létező problémát is felhoztak volna. Ám az emberiség a Magna Charta Libertatum vagy a Nagy Francia Forradalom nélkül biztosan nem tartana ott, ahol napjainkban. A történelmet nem szabad a napi nehézségek prizmáján keresztül megítélni – még akkor sem, ha tudjuk, hogy semmi sem fehér vagy fekete, s a fenti történelmi események joggal válthatnak ki kritikát is.

2004. május 1-jén Európa saját újraegyesítését ünnepli. Mind a huszonöt fővárosban annak a projektnek a sikerét ünneplik majd, amely egy Nagy Károly óta ismeretlen szövetséget hoz létre. A világ harmadik legnépesebb országegyüttese születik meg, amely minden téren arányos részt kér magának a globalizálódó világ ügyeinek intézéséből. Szlovákia és Magyarország egyszerre válnak részeivé ezen erős szövetségnek. Felemelő érzés részese lenni egy ilyen folyamatnak – még akkor is, ha tudjuk, ez az esemény sem hordoz kizárólag pozitív tartalmat, az integrációs folyamat – csakúgy, mint az EU állapota – jogos kételkedő megjegyzéseket is felvethet.

Ne feledjük azonban, honnan jövünk. Az átlagpolgár számára valószínűleg nem jelent sokat, ha elmondjuk, most tűnik el véglegesen a vasfüggöny – remélhetőleg a tudatunkból is. Kérdéses talán annak a mondatnak a súlya is, hogy most veszíti érvényét véglegesen a jaltai egyezmény. Ha azonban mindehhez hozzátesszük, hogy néhány évtizeddel ezelőtt fejlettebb ország voltunk, mint egynémely jelenlegi EU-tagország, már talán jobban odafigyelünk az összefüggésekre. S ha megpróbáljuk kiteljesíteni a képet azzal, hogy a 20. században kompország voltunk, amely mindig annak a hatalomnak az érdekkörébe került, amelyik éppen erősebb volt Közép-Európában, talán még plasztikusabbá válik a kép. Természetesen nem a saját akaratunkból tettük mindezt: ne feledkezzünk meg a különféle munkatáborokról, az át- és kitelepítésekről, az osztályellenségekkel telt börtönökről, és arról sem, hogy a határokon gyakran a menekülni akarók után is lőttek. Nem szabad elfeledkeznünk a halottakról, a terror több százezer áldozatáról, az emberi szabadság mártírjairól. S nem szabadna megfeledkeznünk a saját kisebb-nagyobb kollaborációinkról sem.

Az európai politikusok második világháború utáni nemzedéke az előtt a dilemma előtt állt, hogy úgy vigyék-e tovább az európai történelmet, mint eleik addig tették, amikor minden generáció megvívta a maga háborúját – vagy megpróbálnak létrehozni valami mást, valami minőségileg újat. Európának szerencséje volt: az erős amerikai támogatás mellett olyan személyiségekkel is rendelkezett, akik nemcsak megértették a kor parancsát, hanem képesek voltak az eszmék hiteles hordozóivá is válni. Mi, európaiak, sokat köszönhetünk Schumannak, Adenauernak, de Gasperinek is.

Az európaiak néhány száz évvel ezelőtt azért lehettek a világtörténelem előrevivői, mert műszaki és számos egyéb szempontból fejlettebbek és szervezettebbek voltak más földrészek lakóinál. A jelenlegi történet arról is szól, ki milyen helyet szerez magának az egyre inkább globalizálódó világban ötven, száz év múlva. Európa legnagyobb nemzetei megértették, hogy ebben a versengésben külön-külön nincs esélyük. A globalizálódó világban csak egy egységes Európa lehet hatékony játékos. Európai partnereinknek tehát szükségük van ránk, mint ahogy mi is rájuk vagyunk szorulva. Kívül maradni egy ilyen folyamaton egyenlő lenne a történelmi lecsúszással.

Nincs tehát okunk arra, hogy kételyeink túllépjék az egészséges szintet. A legfontosabb döntési folyamatok részeseivé válunk. S ha az európai bürokrácia néha az idegeinkre megy is, látnunk kell, hogy inkább a folyamat nem kívánt melléktermékéről, mint fő produktumáról van szó. A nagyobb országok magasabb hatékonyságot szorgalmazó javaslatait sem szabad olybá vennünk, hogy azok automatikusan ellentétesek a kis országok érdekeivel. Az ő problémáik előbb-utóbb megjelennek nálunk is, sikereik számunkra is húzóerővé válhatnak. A szolidaritás eszméje fontos lesz a jövőben is, a mi régiónk fejlődése is nagyban ezen elv sikeres alkalmazásától függ.

Az EU-tagság természetesen nem oldhatja meg minden gondunkat egyszerre. Türelmeseknek kell lennünk, s ki kell használnunk minden lehetőséget, amelyet ez a folyamat kínál nekünk. Legfőképpen: továbbra is keményen kell dolgoznunk. Saját sorsunk alakulásáért nemcsak most, hanem a jövőben is elsősorban mi leszünk a felelősek.

Jó érzés, hogy esélyt kaptunk, jó érzés, hogy részesei lehetünk ennek a folyamatnak. Bizonytalanságra akkor volna okunk, ha ez másként volna. Ám tagokká válunk, s így a helyes. Használjuk ki a lehetőséget!

(2004)

Cikkajánló

Európai körkép a Martfeszten – Schöpflin Györggyel

Milyen helyzetben van az Európai Unió? Milyen jövő vár rá? Mi várható a jövő évi …