Pozsonyból nézve, 2014-ben

A kiindulási pont nem fényes: ha felülről nézve próbáljuk meg elemezni a huszadik század történetét, és szinte a csontokig leegyszerűsítjük alapvéleményünket, akkor tágabb térségünkről szólva az alábbi mondatot írhatjuk le: a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a románok, és többségükben – bár korlátozott mértékben – a délszlávok is lényegében megnyerték a huszadik századot. Mi, magyarok, inkább elveszítettük azt.

Nem jó alaphelyzet.

Elismerem, hogy a tisztelt Olvasót bizonyos fokig provokálni is akarom a fenti mondatokkal. S azonnal hozzáteszem az elképzelt dialógushoz azt is, hogy alaposabb szemrevételezés után az összkép természetesen bonyolultabb. Az alaphelyzet azonban adott: a magyarság lett sajnos az első világháború utáni rendezés legnagyobb vesztese, elsősorban azért, mert a versailles-i békerendszer (és a rá épülő, második világháború utáni békék) meghozatalakor a nagyhatalmak a nemzeti önrendelkezés elvét a csehek, szlovákok, románok, délszlávok, lengyelek vonatkozásában érvényesítették, a magyarok vonatkozásában azonban távolról sem. Ez történt – nem annyira drasztikus változatban – a németekkel szemben is, s ezáltal ebbe az érzéketlen módon létrehozott, pusztán hatalmi szempontok alapján kialakított rendszerbe eleve belekódolták az 1918-1920-as állapotokhoz képest erőteljesebb és veszélyesebb új feszültségek megjelenését is. Nem véletlen, hogy még a békekonferenciák résztvevői közül is sokan kifogásolták ezt a hozzáállást, s fontos emberek jellemezték a Párizsban elfogadott diktátumokat mint rablóbékéket.

Mindezt persze, már eddig is sokan, több alkalommal megfogalmazták. A magam részéről szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy ezzel az írással sem szeretnék belekontárkodni a történészek vitáiba. Vannak ugyanis szakmai vélemények – sőt, ítéletek, amelyeket minél több konkrét ismeret alapján a történetírás szabályai szerint kell megfogalmazni, s arra elsősorban a történészek hivatottak. Ebben az írásban én főleg a történések összefüggéseivel és következményeivel szeretnék foglalkozni és azzal, hogy számos vonatkozásban mennyire rosszul kezeltük a trianoni döntés utáni folyamatokat, mennyire bukdácsolt ez a téma a politika terepén, és mennyire nem volt átgondolt stratégiánk és taktikánk sem a nemzet továbbélését érintő sok fontos kérdés vonatkozásában a 20. század folyamán.

Önértékelő csehek

A huszadik század történéseivel az első világháború kitörésének századik évfordulója kapcsán természetesen nemcsak mi foglalkozunk, hanem más érintett nemzetek is. Magam a cseh igyekezeteket tartom eddig a leginkább figyelemre méltónak. A cseh filmgyártás a cseh közszolgálati televízióval karöltve egy kilenc részes sorozatot készített a huszadik század cseh történelméről. A sorozatnak – nem meglepő módon – a Cseh évszázad címet adták.

A sorozat természetesen nem mentes a cseh szempontok utólagos túlhangsúlyozásaitól, sőt, bizonyos vonatkozásokban a nemzeti propaganda elemeinek alkalmazásától sem. (Magyarország kivételével a térség minden államában folyik torzabb vagy korrektebb formában nemzetépítés.)  A filmeket játékfilmek formájában – és nem beszélgetős vagy dokumentumfilm-formában – valósítják meg. A kilenc részre tervezett sorozatból eddig öt rész készült el, s ezeket tavaly karácsony előtt be is mutatta a cseh közszolgálati televízió.

A sorozat első része épp az első világháború kitörésével, illetve a békeszerződések előkészítésével foglalkozik. Egy apró pikantéria: a csehek „államalapító tatíčekjét”, azaz atyját, Masarykot, akit máig sokan az egyik legnagyobb csehnek tartanak a történelemben – és akinek egyébként valóban voltak szlovák gyökerei – az egyik legjobb szlovák színész-rendező, Mikuláš Huba játssza. A film két eleme kimondottan érdekes, és utólag szemlélve is figyelemre méltó. Addig, amíg mi arról vagyunk kénytelenek értekezni, hogyan veszítettük el nemzetközi presztízsünket 1849 után (Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs) és hogyan csúsztunk a 19. század végén és a 20. század elején egy öntelt, sok fontos kérdésre oda nem figyelő, gyakran túlságosan köldöknéző nemzet pozíciójába, addig pl. a cseheknél nagyon érdekes evolúciós folyamat zajlott le. Fél évszázad alatt eljutottak a Monarchiát dicsőítő és a trialista berendezkedés irányában azt megreformálni akaró nézetektől (František Palacký: ha a Monarchia nem létezne, ki kellene találni) a Monarchiát megszüntetni akaró álláspontig (Tomáš Garrigue Masaryk: csehszlovák nemzetállamra van szükségünk a túléléshez, sőt, Beneš durvább formában, már 1916-ban Párizsban: Détruisez l´Autriche-Hongrie! – Romboljátok le Ausztria-Magyarországot!).

A másik figyelemre méltó elem: már 1915-től létrehoztak egy olyan nyugati emigrációt (Masaryk és Beneš vezetésével), amely valóban erőteljesen és átgondolt módon készült a Monarchia esetleges felbomlása utáni állapotokra, s amely fontos kapcsolatokat épített ki az Antant országaiban. Sőt, ez az emigráció arra is képes volt, hogy megkeresse és megnyerje az ügynek az Amerikai Egyesült Államokban élő szlovákok képviselőit, s velük 1918 májusában egyezményt írjon alá (Pittsburgi egyezmény) – többek között arról is, hogy a létrehozandó új Csehszlovákiában a szlovák megyék és Kárpátalja széles körű autonómiát kap. Amit Masaryk és Beneš persze, egy pillanatig sem gondolt komolyan… Mindez viszont komoly fontosságot nyert az elkövetkezendő folyamatokban, s máig tartó hivatkozási alappá vált, hiszen nagyon valószínű, hogy ha az észak-magyarországi szlovák többségű megyékben 1918-ban népszavazás lett volna arról, hogy Magyarországhoz vagy az újonnan kialakítandó Csehországhoz tartozzanak-e, többségükben az első lehetőséget választották volna. Ezért volt fontos az amerikai szlovákság képviseletével való megállapodás.

Ezen a ponton persze, túl olcsó lenne azt írni, hogy a csehek (és a románok meg a délszlávok) keményen, szisztematikusan és elszántan dolgoztak a politikai alternatívák létrehozatalán, illetve azon, hogy amennyiben az általuk kívánatosnak tartott folyamat valósul meg, mit és hogyan fognak tenni. S bizony olcsó és igazságtalan lenne simán mellé tenni azt, hogy a magyar politikai elit pedig eközben vígan vadászgatott, vagy egymás torkát markolászta. De azért ne legyintsünk erre az összefüggésre sem: a csehek (és a románok meg a délszlávok…) nem 1918-ban kezdtek el fejetlenül kapkodni, nem akkor futottak ki Párizsba, Londonba vagy Washingtonba, hanem hosszú, fárasztó munkával 1918-ra egy akcióképes alternatíva vízióját építették fel.

Az is igaz, persze, hogy semmi sem lett volna az utódállamokból – legalábbis abban a formában, amilyen határok között létrejöttek –, ha mindaz, amit jelentettek: erős franciabarát szövetségesek Németország hátában, illetve cordon sanitaire, azaz biztonsági övezet a kialakulófélben lévő Szovjet-Oroszországgal szemben – nem lett volna nagyhatalmi, elsősorban francia érdek. Már az is komédiába illő ugyanis, ahogyan az emigráns csehszlovák kormány 1918-ban Párizsban megalakult, s ahogyan villámgyorsan elismerték őket a(z egyébként sosem létezett) csehszlovák nemzet képviselőinek.  S hogy ez mennyire nem véletlen és egyszeri dolog volt, az is bizonyítja, hogy a cseheknek 1939-től is volt egy emigráns kormányuk Londonban (Beneš elnökletével) és egy erős politikai képviseletük Moszkvában (Gottwald vezetésével). S másodszorra is győztesek lettek – annak ellenére, hogy korrektebb cseh barátaim máig jókat viccelődnek azon, hogy a prágai felkelés csupán 1945. május 5-én tört ki, amikor már igazán nem volt komolyabb jelentősége.

Magyarán: a cseh protektorátus a háború alatt mindenben kiszolgálta Hitlert, akit – Bécshez hasonlóan – Prágában is jelentős ovációkkal fogadtak 1939-ben, s távolról sem csupán az ott élő németek.  Elkötelezett bábállamról volt szó, Emil Hácha köztársasági elnök vezetésével (eszébe jut valakinek Vichy ilyen összefüggésben?), amely ugyan nem volt a nemzetközi jog alanya, ám főleg Magyarország 1944-es német megszállása után a két korlátozott lehetőségű államalakulat helyzetében sok a hasonlóság. Ergo: bár ma már semmi értelme, de azért némiképp más fényben tűnhet fel eme összefüggések tudatában ama bizonyos „utolsó csatlós” megnevezés tartalma is… Nem másra gondolok, csupán arra, hogy ne mindig velünk szemben billenjen el a pálya.

Persze, ez csak margón túli megjegyzés. Ami viszont a margón innen van, az a valóban létező világlátásbeli különbség a politikacsinálással kapcsolatban. S ezt azért tartom fontosnak felmutatni, mert ennek jelentőségét a – belső egymásnak feszüléstől gyakorta terhes – magyar politika a huszadik század során a legtöbbször nem tudta érdemben felfogni cseh, szlovák, román, de délszláv viszonylatban sem. Pedig ez nagyon fontos eleme az utódállami kapcsolatoknak, s meg nem értése magyar részről olyan hátrány, amely a magyar politikát és diplomáciát gyakran nehéz helyzetbe hozza.

Birtokon bévül és kívül      

A probléma gyökere ugyanis abban van, hogy a békediktátumok igazságtalan hatalmi döntésekkel létrehozták a birtokon bévüliek és a birtokon kívül rekedtek kategóriáját, s ez utóbbiba elsősorban a magyarság került. Nem csupán abból a szempontból, hogy a nemzet egyharmada idegen fennhatóság alá került, hanem amiatt is, hogy egy viszonylag jelentős országból, amely a Monarchia részeként úgy-ahogy bele tudott szólni a nagypolitika ügyeibe, egy eszközeitől, forrásaitól nagyban megfosztott, eléggé kiszolgáltatott helyzetbe taszított, középkategóriájú ország lett. S aki ilyen helyzetben meg akarja tartani életképességét, annak ajánlatos nagyon pragmatikusan szembenézni ezzel a helyzettel, és megvizsgálni a továbblépés összes lehetőségét – ezek után pedig átgondoltan és szisztematikusan cselekedni. Azt hiszem, mi, magyarok, főleg az elmúlt 60 évben, nem így cselekedtünk. Gyakran rögtönözünk, kapkodunk, a kérdést belpolitikai viták tárgyává tesszük, ergo: máig nem néztünk szembe igazán valós mozgásterünkkel, és máig nem sikerült kidolgoznunk egy konzisztens, okos, pragmatikus, minden nemzettag által elfogadott alaphozzáállást. Úgy néz ki, hogy van ilyen a szlovákoknál, a cseheknél, a lengyeleknél, a románoknál, van a szerbeknél és a horvátoknál is: vannak helyzetek, amikor a nemzeti alapérdeknek nevezett fluidum képes egységbe kovácsolni a nemzetet, a politikai elitet és a sajtót, képes az elképzeléseket és cselekedeteket is többé-kevésbé egységes platformra helyezni. Mintha egy szinuszgörbén mozgott volna az egész téma a 20. században. Ezen a megállapításon még az sem változtat (csupán árnyalja a képet), ha ellenpontként azonnal ideírjuk, hogy bizony a szlovákok és a csehek 1938 és 1944 közötti viselkedése összehasonlíthatatlanul szégyenteljesebb, mint a miénk, magyaroké.

Nekem néha úgy tűnik, mintha eme kérdés fontosságát alábecsülnénk. Az is tény, hogy 1920 és 1944 között úgy-ahogy létezetett egy viszonylag általánosan elfogadott alapnézet a probléma feloldására – az már egy más kérdés, hogy mindezt félrefújta a történelem szele 1938-44-ben. Ma azonban a nemzeti konszenzus hiánya azt okozza, hogy a magyar nemzetpolitika a kíméletlen magyar belpolitikai csatározások részévé vált (lásd például a 2004-es népszavazást). Ezt a partnerek is tudják, kalkulálnak is vele: mindez pedig károkat okoz nekünk.

Ezen a ponton talán hasznos részletesebben is kifejtenem, mire gondolok. Távol áll tőlem, hogy az 1920 utáni osztrák politikáról fenntartások nélküli elismeréssel szóljak, azt hiszem, hogy 1938 és 1945 között ők is megmutattak valamennyit az arcuk fonákjából is – de megmutattak 1919 után is, amikor gátlások nélkül maguknak kérték Burgenlandot. S az sem egy sikertörténet, ahogyan az elmúlt évtizedekben az Ausztriába került magyarokhoz viszonyultak. Ilyen vonatkozásban már nagyon távolra kerültek attól, hogy sorsközösséget vállaljanak Magyarországgal egy krízishelyzetben – de, a jelek szerint ez csak minket lep meg, csak mi, magyarok nem tudatosítjuk, hogy akkor, amikor mozdul a föld, mindenki a saját elemi érdeke szerint cselekszik.

Nos, gyakran beszélünk – és joggal – Dél-Tirolról, mint példáról. Az ottani autonómia-rendszer valóban az egyik legjobban működő Európában, s Dél-Tirol – ennek köszönhetően is – a leggazdagabb európai régiók közé tartozik. Ám ez a megoldás sem alakult ki önmagától. A Dél-Tirolban élő németajkúak elszántsága mellett szükség volt Ausztria következetes kiállására is a kérdés rendezése érdekében. Példaértékű lehet, hogy bármilyen kormány is volt hatalmon Ausztriában, egyértelműen kiállt a dél-tiroliak mellett, a kérdés rendezését nemzeti prioritásként kezelte. Bruno Kreiski két alkalommal is az ENSZ közgyűlése elé vitte az ügyet, ennek köszönhetően kapott Ausztria hivatalosan is elismert védhatalmi státust a dél-tiroliak felett.

Ha mindezek tükrében megnézzük, hogyan viszonyultak ehhez a kérdéshez Magyarország kormányai az elmúlt hatvan évben, azt mondhatjuk, hogy a két hozzáállás között alapvető különbségek vannak.

Önkeresés a trianoni sokk után

Mi, magyarok, Magyarország határain bévül és kívül is, megpróbáltuk magunkat újradefiniálni és újraszervezni a Trianon utáni sokk első két évtizedében. Akkor alakult ki egy olyan gondolatmenet, amely többé-kevésbé a megoldás felé haladt. Bár a revíziót sokan különféleképpen értelmezték, mégis, olyan irányban tudott hatni, amely összekapcsolhatta a kívánalmakat az igazságosabb rendezés igényével.  Az etnikai alapú határok létrehozatala kétségkívül bölcsebb megoldás lett volna.

Gondolatmenetünk és az összefüggések vizsgálata szempontjából mégis az a mérvadó, hogy létezett egy többé-kevésbé mindenki által elfogadott álláspont, egy viszonylag egy irányba ható gondolat, amelynek alapján cselekedni lehetett. Úgy tűnik, hogy akkor a lelkek talán egészségesebbek voltak, a nemzeti kohéziós erő mértéke magasabb. Létezett egy elképzelés, volt egy filozófia, amelynek a nyomvonalán az anyaország is és a kinn rekedt nemzettestek is próbálták újraépíteni magukat. Az már más kérdés, hogy ez az elképzelés minden elemében helyes és reális volt-e, de kétségtelen, hogy bizonyos megoldások létrejöttek – például a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély vagy a Délvidék vonatkozásában. Kár, hogy mindez a második világháború őrült kontextusában történt. A háború végén egy új traumákkal terhelt időszak kezdődött, amely jelentős módon fölülírta a nemzeti problémákat és azok rendezetlenségét.  Ekkor jöttek létre talán az első komolyabb törések a magyarországi társadalomban, amelyek azután 2004 történéseit is okozták, és a határon túli magyaroknál is ekkor kezdtek megjelenni az első mélyebb tudati repedések.

Nézzük csak egy pillanatra a hetvenes-nyolcvanas éveket.  Romániában egy félőrült van hatalmon, aki a felszínen szocializmust hirdet, különféle kommunisztikus elképzeléseket próbál megvalósítani, ugyanakkor durván nacionalista is. Amit csak lehet, bevet az ottani kisebbségek, elsősorban a magyarok ellen.

Tito rendszere hasonló játékot játszik. Hivatalosan kommunista, de a fű alatt megpróbál a hajszálgyökerekből elnyirbálni, amit lehet, s ennek következtében egyre nehezebb helyzetbe kerül a délvidéki magyarság is. Gustáv Husák Csehszlovákiájában hasonlóan durva nacionalizmus valósul meg, amely főleg a felszín alatt próbálja meg szétzilálni a kisebbségi közösségeket és nacionalizálni a nemzeti többségeket.

Most tegyük melléjük Magyarországot. Mi történik Magyarországon? A kádári rendszerben annyira fél a hatalom a nemzeti kérdéstől, hogy a témát a hivatalos és a kevésbé hivatalos diktatúra eszközeivel az iskolákból, a közbeszédből, a médiából is kiirtja. Az ekkor felnőtt két generáció nem tanul arról, hogy vannak határon túli magyarok is. Ők Komárnóba és Dunajszka Sztredára járnak át, vagy „Cseszkóba”, ha lehetőségük nyílik rá, és fölöttébb csodálkoznak, hogy az ott élő „csehek”, esetleg szlovákok egynémelyike milyen jól beszél magyarul.

Hogy néz ki tehát mindez felülről? Előre nyomul nemzetállamként Csehszlovákia, nyomul bizonyos fokig a Szovjetunió, nyomul Románia és Jugoszlávia – Magyarország pedig fölteszi a kezét, mintha megadná magát. Ennek a következménye az a meghasonulás, amely ma a fejekben és lelkekben érzékelhető Magyarországon és a Felvidéken is.

Nemzeti önbecsülés – vagy annak hiánya

Trianon tehát – és az egész versailles-i békerendszer – valóban Európa rossz emléke, sok baj okozója. Régen túlélte magát, a valóságban sosem működött pozitív hozadékkal, s az első világháborúnál nagyobb katasztrófába: a második világháborúba sodorta az emberiséget. Az 1919-es békekonferencián részt vevők közül azok, akiket nem elvakultság és bosszú vezetett, már akkor látták, hogy ez alapjaiban rossz döntéssorozat. Nem véletlen, hogy a békeszerződéseket az amerikai szenátus soha nem hagyta jóvá, mint ahogy Oroszország és később a Szovjetunió sem ratifikálta azokat soha. Talán a legjellemzőbb lehet e ponton az amerikai kormány két magas rangú tisztviselőjének leveléből idézni, amelyeket Wilson elnöknek írtak. William Bullitt: „Kormányunk most beleegyezett abba, hogy a világ szenvedő népeire új elnyomás, leigázás és feldarabolás várjon, új háborús évszázad.” Walter Lippmann: „Nézetem szerint az Egyezmény nemcsak szűklátókörű és rosszhiszemű, hanem a legnagyobb mértékben meggondolatlan is.” Szintén nagyon kritikus volt a szerződésekkel kapcsolatban a világhírű közgazdász, John Maynard Keynes, aki a brit delegáció tagja volt, de lemondott tisztségéről. „Hogyan várhatja tőlem, hogy tovább segédkezzek ebben a bohózatban, s megpróbáljam megvetni a franciák szerinti, úgymond igazságos és tartós háború alapjait?” – írta a brit miniszterelnöknek.

A németek is felültek Wilsonnak

Magam sokáig nem értettem, hogyan lehetett a magyar politikai elit annyira naiv, hogy kritika nélkül elfogadta Wilson gumicsontját – amíg Paul Johnson brit történész A modern kor című munkája rá nem döbbentet arra, hogy a németek ugyanilyen csapdába estek. „1918 szeptemberére világossá vált, hogy Németország, amely keleten megnyerte a háborút, nyugaton a legjobb úton halad afelé, hogy elveszítse… Két nappal azután, hogy megjelent Wilson Öt részlete, a teljhatalmú Ludendorff tábornagy azzal a bejelentéssel hökkentette meg kormánya tagjait, hogy a hadsereg állapota a katasztrófa elkerülése érdekében azonnali fegyverszünetet igényel. Népi kormányt kell létrehozni, amely lépjen kapcsolatba Wilsonnal. Ludendorffot nyilvánvalóan az vezérelte, hogy a demokratikus pártokra hárítsa a Németország által meghódított területek visszaadásának ódiumát. Egyszersmind Wilson huszonhárom tételét összességében szemmel láthatólag annak garanciájaként értékelte, hogy Németországot nem darabolják fel vagy büntetik meg, hanem lényegében érintetlenül őrizheti meg önállóságát és hatalmát… A németek és az osztrákok azonban nem tudták, hogy október 29-én House ezredes, Wilson különleges megbízottja és az Egyesült Államok képviselője a szövetségesek Legfelső Haditanácsában hosszú titkos találkozón vett részt Clemenceau-val és Lloyd George-dzsal. A francia és a brit vezető számtalan kétséget és fenntartást hangsúlyozott a wilsoni tételekkel kapcsolatban, s ezeket el is fogadtatták House-szal, aki Kommentár formájában összegezte azokat, amelyet a németekkel és az osztrákokkal azonban soha nem közöltek. Ezzel gyakorlatilag – ami a központi hatalmakat illette – a wilsoni pontok valamennyi előnyös részét törölték. Ez az állásfoglalás tulajdonképpen már a későbbi versailles-i szerződés azon vonásait vetítette előre, amelyeket erőteljesen kifogásolt: Ausztria–Magyarország feldarabolását, Németország gyarmatainak elvételét, Poroszországnak a lengyel folyosóval való szétszakítását és jóvátétel meghatározását.” (Paul Johnson: A modern kor, XX. Század Intézet, 30. oldal)

Ez az a pillanat, amely számunkra is meghatározó változásokat hoz: ettől kezdve van szó a tárgyalásokon stratégiai megoldásokról, nagyhatalmi érdekekről és nem a Wilson által deklarált nemzeti önrendelkezési elv általános érvényű megvalósításáról. Ez az amerikai nézetváltás okozta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában a csehek-csehszlovákok, románok és szerbek irányában alapvetően alkalmazták a nemzetek önrendelkezésének elvét, de a magyarokkal szemben nem. S mivel stratégiai érdek volt a (nagy)csehszlovák, nagyromán, nagy-szerbhorvát államok létrehozatala a németek hátában és a szovjet–orosz terjeszkedés ellenében, a későbbi tárgyalások is ilyen jellegű prioritások figyelembevételével folytak.

A német, az osztrák és a magyar vezetők jellemzően semmiről sem tudtak. A német delegáció is azzal ment Párizsba, hogy béketárgyalásokat fognak folytatni, s azzal kellett szembesülniük, hogy egy diktátumot akarnak rájuk kényszeríteni. Hosszú viták, komoly vajúdások után úgy döntöttek, hogy aláírják a diktátumot, s teljhatalmú megbízottnak von Brockdorff-Rantzau herceget nevezték ki. Amikor azonban a német tárgyalódelegáció megjelent a teljes pompájában tündöklő versailles-i kastélyban, a szövetséges hatalmak vezetőinek képviseletében szónokló Clemenceau dölyfös szavaira a herceg ülve válaszolt. Ez sokakat felháborított, kivéve Balfour brit külügyminisztert, aki azt mondta titkárának: „Nem is vettem észre. Nálam az a szabály, hogy sohasem nézek olyan emberekre, akik nyilvánvalóan bajban vannak.”

Kiábrándulás

Paul Johnson idézett munkájában az alábbi módon elemzi az „eredményt” (45. oldal): „Csehszlovákia még mesterségesebb képződmény volt, hiszen valójában kisebbségek gyűjteménye volt, akiket csehek ellenőriztek. Az 1921-es népszámlálás 8 760 000 csehszlovákról, 3 123 448 németről, 747 000 magyarról és 461 000 ruténról ad számot. A németek szerint azonban a népszámlálás szándékosan pontatlan volt, s valójában sokkal kevesebben tartoztak az uralkodó csoporthoz. Mindenesetre még a szlovákok is úgy érezték, a csehek üldözik őket, s az országra jellemző volt, hogy az új szlovák fővárosban, Bratislavában nem elsősorban szlovákok, hanem főként németek és magyarok laktak…

Jugoszlávia annyiban hasonlított Csehszlovákiára, hogy miniatűr birodalom volt a szerbek vezetésével, akik sokkal brutálisabban bántak kisebbségeikkel, mint a csehek a magukéival. Egyes részein 1912-től folyamatos harcok folytak, és a határokat csak 1926-ban rendezték (ha ez a megfelelő kifejezés az aktusra). A hadsereget és az államigazgatást az ortodox szerbek irányították, ám a katolikus horvátok és szlovének, akik gazdaságilag és kulturálisan is sokkal magasabb szinten álltak, arról beszéltek, hogy kötelességük „európaivá tenni a Balkánt” – azaz a szerbeket, s attól félnek, ehelyett őket magukat fogják balkanizálni. R.W Seton-Watson, aki korábban sokat tett az új ország megteremtéséért, rövidesen kiábrándult abból, ahogy a szerbek Jugoszláviát irányították: –  A jugoszláv helyzet – írta 1921-ben – kétségbeesésbe kerget… Nem bízom az új alkotmányban, annak abszurd központosító törekvéseiben. A szerb tisztviselők rosszabbak, mint a Habsburgok, panaszolta, a szerb elnyomás pedig vadabb a németnél.  – Hajlok arra – írta 1928-ban –, hogy hagyjam a szerbeket és horvátokat főni a saját levükben! Azt hiszem, mindketten őrültek, s nem látnak túl az orruk hegyén.

Közép- és Kelet-Európa összegyülekezett, hogy hátborzongató szertartás során arassa le mindazt a kibékíthetetlen nacionalizmust, amelyet a 19. század vetett el. Vagy, hogy más szóképpel éljünk, Versailles leemelte a fedőt a kavargó, rossz szagú fazékról, s a benne lévő kotyvalék bűze szerteáradt egész Európán, mígnem először Hitler, majd Sztálin erővel ismét rá nem csapta a fedőt az edényre…”

A naivitást bünteti a történelem

Térjünk azonban vissza gondolatmenetünkhöz: hogy kezeltük mi, magyarok a kérdést a 20. század folyamán? Milyen hibákat követtünk el – és főleg merre lehetnek manapság a kitörés irányai?

Kívülről nézve bennünk, magyarokban van egy érdekes – és szerintem értékes – tulajdonság, amely az egyik oldalról nézve nagyon méltánylandó, ám más koordinátákból szemlélve a dolgot ez a tulajdonság az átlagosnál sebezhetőbbé tesz bennünket. Bizonyos helyzetekben túlontúl úriember módra viselkedünk, túl nyílt sisakkal harcolunk. Van úgy, hogy ez már az ön- és közveszélyesség határait súrolja. A legjobb példa ennek illusztrálására Teleki Pál viselkedése 1921-ben, amikor IV. Károly visszatérési kísérlete után lemondott miniszterelnöki posztjáról, továbbá híres munkája, a Carte rouge, avagy a Vörös térkép, amely a népszámlálás eredményei alapján lett volna hivatott arra, hogy alapul szolgáljon a politikai határok igazságosabb megvonásához – s legvégül halála 1941. április 3-án, a jugoszláv–magyar örök barátsági szerződés megszegése után. De akár Horthy levelére is utalhatnék 1938 nyarán, amikor igazságos – népszavazásra, nem katonai erőre alapozott – módot javasolt Hitlernek a csehszlovák válság megoldására. Ez a gondolkodásvonal néha egész a kabarészintig fokozódik – lásd azt a kis történetet, amely szerint Horthy legbelsőbb köreiben tényleg felmerült egy olyan lehetőség mérlegelése a húszas években, hogy a Csallóköz hovatartozását döntse el egy Horthy-Masaryk bajvívás.

Ennek a hozzáállásnak egyik ellenpólusa lehet Edvard Beneš munkássága.  Pár évvel ezelőtt a volt cseh(szlovák) külügyminiszternek és köztársasági elnöknek Prágában szobrot emeltek, s azt juszt is az akkor regnáló köztársasági elnök, Václav Klaus avatta fel. Akkor az egyik, hosszabb ideje Prágában szolgáló magyar újságíró, magyar fejjel gondolkodva, cseh kollégái előtt megjegyezte, hogy talán mégsem helyes egy ilyen ellentmondásos személyiségnek szobrot emelni.  Utalt arra, hogy az egyik legnevesebb cseh történész, Karel Kaplan nevezte Benešt a cseh történelem legnagyobb törpéjének, s érzékeltette azt a véleményt is – amely egyre erősödik az ifjabb cseh történésztársadalomban, s amit Karel Schwarzenberg volt miniszterelnök-helyettes, külügyminiszter mondott ki hangosan tavaly: Beneš tetteiért – mai megítélés szerint – a hágai nemzetközi bíróság elé kerülne. Az egyik cseh kolléga csodálkozva értetlenkedett a kérdés hallatán: szerinte Beneš nagyon sikeres cseh politikus, megérdemli a szobrot. „Létrehozta az elképzelhető legnagyobb határok közt Csehszlovákiát? Létrehozta, a határvidék jelentős német gazdasági potenciálját is ide csatornázva. S utána megtisztította az országot a németektől és a magyarok egy részétől? Megtisztította. Ki volt még ilyen sikeres cseh politikus háromszáz évre visszatekintve?” – kérdezte.

Ez a gondolkodásmód sajnos máig meghatározó nagyon befolyásos politikai körökben, s a magyar politika ezt mintha nem lenne képes súlyánál fogva kezelni. S talán a történészek is jobban igyekezhetnének néhány nemzetközi tudományos konferencia megszervezésével körüljárni azt a gondolatkört, hogy a történelem nem 1918-ban kezdődött.

Ezen a ponton megint egy szomorú történet jut eszembe. Budapesti történész barátom kérdezte kollégájától a minap felháborodva, egy új szlovák–magyar történészi szöveggyűjteményt lapozgatva, amelynek szlovák és magyar társszerzői vannak, s amelyben több komoly csúsztatás is szerepel a magyar történelemről: „Hogyan adhattad a nevedet egy ilyen torz szöveggyűjteményhez?” „EU-s pályázatot nyertünk – volt a válasz –, és csak akkor számolhattunk el vele, ha mindkét fél aláírja a végelszámolást. Nos, a szlovákok nem voltak hajlandóak változtatni a szövegen, mondván, máskülönben nem írják alá a záródokumentumot. Kényszerhelyzetben voltunk, meg kellett hátrálnunk.”

Mint a politikában…

Beneš, a legnagyobb törpe

Azt is látnunk kell, persze, hogy annak az attitűdnek, amelyet beneši hozzáállásnak nevezünk, mélyebb gyökerei vannak – s azok több vonatkozásban élnek napjainkban is.

A nemzetállam megteremtését célzó csehszlovák politika szerves részét képezte a magyar kisebbség likvidálása, megsemmisítése. Ez körülbelül azt a félmillió lakost fenyegette, akik Szlovákia déli határának mentén éltek, azon a területen, amelyet 1938-ban Magyarország Hitler szövetségeseként szállt meg. A magyar kisebbség megsemmisítésének kiagyalói, Beneš köztársasági elnök és politikai köre, úgy vélték, hogy a magyar kisebbséggel ugyanúgy járnak el, mint a német kisebbséggel. 1943-tól kezdődően a magyarokat a németekkel azonos elbírálás alá vették, mindkét kisebbséggel szemben ugyanolyan intézkedéseket terveztek, mindkettőnél a Münchenért való kollektív bűnösség vádját hangsúlyozták, felelőssé tették őket a köztársaság szétveréséért és a megszálló hatalom szörnyűséges tetteiért. Mivel Csehszlovákiának sem sikerült megszereznie a nemzetközi támogatást a magyar kisebbség kitelepítéséhez, a kormány csaknem minden lehetséges eszközt felhasznált arra, hogy célját elérje: a kitelepítésen kívül szorgalmazta a lakosságcserét, megpróbálkozott a lakosság elűzésével, ún. reszlovakizálást és belső kolonizálást hajtott végre. Ennek ellenére célját nem sikerült elérnie, nem sikerült megszabadulnia a magyar kisebbségtől. Törekvései azonban így is mintegy félmillió – nem csupán magyar nemzetiségű – lakos szenvedését eredményezték.” (Karel Kaplan: Csehszlovákia igazi arca. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 96. o.)

Nos, így látják Beneš és a magyarok viszonyát a cseh történészek. Néhány évvel azelőtt viszont, ehhez a Benešhez ment el panaszkodni Károlyi Mihály. Ha most idézném a cseh történészek ezzel kapcsolatos, humorizáló, értetlenkedő és gonoszkodó véleményeit, az szétfeszítené egy ilyen tanulmány kereteit. Mint ahogy azon is mosolyog napjaink szlovák publicisztikájának egy része, hogy Magyarország néhány politikusa ma is politikai fedezet nélkül dicséri Robert Fico miniszterelnök országlásának egyik-másik elemét – talán azért, mert azt reméli, hogy nagyvonalú válaszra nyer vele Pozsonyban. A nagyvonalúsághoz azonban belső nagyság kell: a mosolygás ilyen vonatkozásban nem nagyvonalú gesztus a szlovák politikusok részéről, hanem nevetés. Annak a diadalmas tudomásul vétele, hogy Magyarország néha átgondolatlanul cselekszik, és politikai ellentételezés nélkül is pacifikálható.

Megoldási lehetőségek

Most, több mint kilenc évtized után is azért vagyunk kénytelenek szembenézni ezzel a kérdéssel, mert ma is alapvetően érinti mindennapi életünket – mármint az anyaországon túl élő magyarokét. A trianoni döntés kényszerít bele abba a döntéssorozatba, amely naponta elénk vetíti a kérdést: akarjuk-e tudatosan vállalni magyarságunkat, vagy sem.

Az úgynevezett anyaország polgárai számára ez nem téma – legalábbis nem merül fel úgy, hogy naponta esetleg többször is választ kelljen rá adniuk. S a fenti történelmi összefüggéseket is azért idéztem vissza, hogy tudatosítsuk: nem egy elemi erejű igazság megvalósulása volt 1918-20-ban az a folyamat, amely ilyen helyzetbe sodort bennünket, hanem harmadrangú trükközések sora, amelyre senki nem lehet büszke.

Az emlékezéssel természetesen nem a politikai status quót akarjuk felrúgni, hanem arra szeretnénk rámutatni: mi, határokon túl élő magyarok, akik ennek a folyamatnak az eredményeképpen kerültünk mostohagyerek-státusba, vállaljuk-e továbbra is nemzeti kötődéseinket, tudatosan felvállaljuk-e kettős – sőt hármas – kötődésünket. Egy modern, demokratikus Európában ugyanis hitünk szerint bárki egyszerre lehet jó, törvénytisztelő állampolgára Szlovákiának, Romániának, Szerbiának, ugyanakkor elkötelezett tagja a magyar kultúrnemzetnek, aki büszke nyelvére, hagyományaira, s nem óhajt azokról lemondani (magyarán: nem kíván asszimilálódni). S az is természetes kell, hogy legyen, hogy a zsidó–keresztény és görög–római hagyományokon nyugvó Európában is teljes jogú tagként akar otthon lenni.

Ehhez azonban persze, az is kellene, hogy az az ország, amelynek polgárai vagyunk, a sajátjaként tekintsen ránk, egyenrangúként kezeljen bennünket. Kilencven éve vannak komoly gondok ezzel a hozzáállással nemcsak Szlovákia, hanem a többi utódállam részéről is. Sokszor halljuk: a magyarok egy részében máig él egyfajta Trianon-komplexus. Az igazság viszont az, hogy legalább ennyire erős Trianon-komplexus él a szlovákokban, románokban, szerbekben is, csak ellenkező előjellel. Ezek az országok kilenc évtized alatt nem voltak képesek demokratikus és átfogó megoldást kínálni az odacsatolt magyaroknak: napjainkig a húzd meg, ereszd meg politikáját alkalmazzák, kombinálva az illető magyar közösségek belső megosztásával, társadalmi hajszálgyökereik állandó nyesegetésével.

Magyar–magyar vonatkozásban pedig az a nagy kérdés, hogy ki tudjuk-e alakítani az oly kívánatos struktúrát: az erősödő, stabil Magyarországot, ahol ebben a kérdésben konszenzus uralkodik a politikában, a médiában meg a társadalomban, illetve a vele és egymással élő kapcsolatokat tartó, életképes határon túli magyar közösségeket, amelyek számára hatékony autonómia-rendszerek biztosítják a túlélést, sőt a fejlődést?

Az autonómia mint lehetséges stabilizáló tényező

Az utódállamok többségében viszont még ma is sok embernek görcsbe rándul a gyomra, ha ezt a kifejezést hallja. Félelmetes terminus ez mindazok számára, akik csak az állam mindenek feletti hatalmában akarnak bízni. A kifejezést leszűkítő módon csupán annak egyik lehetséges jelentésére, a területi autonómiára próbálják értelmezni, holott az sokkal  szélesebb lehetőségeket takar.

Az  autonómia a  demokratikus módon kialakított decentralizáció egyik formája, a központosítás  egyik lehetséges ellenpontja. Az Európai Unió számos tagországának alkotmánya tartalmazza ezt a fogalmat, amelynek megvalósítása eddig minden alkalommal bizonyítottan hozzájárult a többnemzetiségű társadalom belső egyensúlyának kialakításához. Nekem meggyőződésem, hogy a 21. századi arculatát kialakítani igyekvő Szlovákiában  ezt a kérdést is felelősséggel kell megvizsgálni, mint egy olyan elemet, amely nálunk is hozzájárulhat  a társadalmi egyensúlyok oly szükséges kialakításához, a társadalmi kohézió növeléséhez.

Az autonómia alapfogalom

A valóban demokratikus  társadalom, a polgár jogait valóban tisztelő társadalom ugyanis az állampolgár önjogúságán, belső autonómiáján alapszik. Ez bizony nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az eszmerendszer, amely elfogadja a fenti tézist, az állampolgárt felnőtt embernek tartja, aki képes arra, hogy a sorsát érintő kérdésekben döntéseket hozzon, képes azokat megvalósítani (ha hagyják), és döntéseiért, tetteiért képes vállalni a felelősséget is. A helyi önkormányzatok  autonómiája ugyanezt jelenti a község–állam vonatkozásában. A községi, városi önkormányzat  úgy hoz döntéseket, hogy azokat az állam csak a törvényesség betartása szempontjából felügyeli. A lényeg tehát az, hogy a társadalom választott képviselői által olyan társadalmi szerződést köt, amely ésszerű jogköröket ad az önkormányzatoknak. S mivel jog és teher együtt jár, olyan ésszerű terheket ró az önkormányzatokra, amelyek alatt azok nem roppannak össze. A regionális önkormányzatok esetében a helyzet analóg: az önkormányzati  lehetőség ott is döntési szabadságot, nagyobb mozgásteret, szellemi és anyagi lehetőséget jelent.

Igen ám, de mi legyen egy többnemzetiségű társadalomban a kisebbségi közösségekkel? Nem lehetne az ő esélyeiket egy ilyen önkormányzati modellel növelni? A felelősséggel is együtt, persze, hiszen a jogkörök megadása azt jelentené, hogy átvállalják a felelősség nagy részét saját közösségük jövőjéért. Nos, mielőtt Pozsonyban bárkiben újabb biztosítékok csapódnának ki, gyorsan hozzáteszem, hogy Európa nyugati felén, amelyre oly gyakran felnézünk, számos társadalomban bizony működnek hasonló modellek, s a tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyban hozzájárultak a társadalmi béke és stabilitás megteremtéséhez. Az autonómia számunkra is nagyobb lehetőséget jelent, beleértve a gazdasági megerősödés lehetőségét is. S urambocsá´: a jelenleg hatályos szlovák alkotmány is biztosít ilyen szerkezeti jogokat számos, nem állami szerveződésnek. Az úgynevezett funkcionális autonómia elvei alapján működnek Szlovákiában is például az egyházak, a szakszervezetek, a civil szervezetek, a helyi és a regionális önkormányzatok, de példaként akár a pénzügyi szférát vagy a gazdaságot is ide hozhatnánk. Ad abszurdum: még a politikai pártokat is, hiszen a demokrácia egyik alapelve, hogy a politikai döntéseket is autonóm módon kell meghozni az egyes szervezetekben.     Mindezen szerveződések az alábbi alapelv alapján fejtik ki tevékenységüket: belső döntéshozataluk független az államtól, az állam csak a törvényességi felügyeletet gyakorolja felettük. Törvények alapján működnek, nem kézi vezérléssel, a törvények garantálják együttműködésüket is az állammal és a társadalom többi elemével. Finanszírozásuk is autonóm, s az esetek többségében törvény vagy egyéb jogi normák által szabályozott. S tevékenységükért, döntéseikért természetesen maguk viselik a felelősséget is. Vezetőik a belső szabályozások figyelembevételével választhatók meg vagy válthatók le.

Történelmi érzékenység

Vannak, akik azt tanácsolják, figyelembe kell vennünk, hogy a szlovák társadalomban az autonómia kifejezés torzult módon rögzült, ajánlatos tehát a kifejezést kerülni, s helyette az önkormányzat, önkormányzati formák szinonimákat használni. A csehek ugyanis, még az első világháború vége előtt, az 1916-ban aláírt Pittsburghi egyezményben autonómiát ígértek nemcsak Szlovákiának, hanem Kárpátaljának is. Nem sokkal utána azonban Masaryk és Beneš rájöttek, hogy könnyen a saját csapdájukba eshetnek. Beneš ugyanis 1916-ban Párizsban megjelentetett könyvében – Detruisez l´Autri- che-Hongrie! – még azzal az érvvel vonta meg a történelmi Magyarországtól a jogot a további létre, hogy abban az úgymond magyar államalkotó elem elvesztette többségét. S így is volt: az 1910-es népszámlálási eredmények ezt visszaigazolják – s egyszersmind arról is bizonyítékot szolgáltatnak, hogy távolról sem volt olyan erőteljes az elnemzetlenítés a történelmi Magyarországon, mint azt a cseh, román és szerb propaganda állította. Igen ám, de később, 1918-ban a nagyhatalmak olyan Csehszlovákiát hoztak létre, amelynek az akkori 13,5 millió lakosából, csupán alig 6 millió volt a cseh. Még inkább 50 százalék alatti arány, mint 1910-ben a magyarok részesedése volt a történelmi Magyar Királyságban.

Mit lehet ilyenkor tenni? Beneš nem lett volna Beneš, ha nem kezdett volna el trükközni. A hatmillió csehhez egyszerűen hozzácsapta a kétmilliónyi szlovákot, megalkotva ezzel a „csehszlovák” nemzet koncepcióját: „…deux branches d´un peuple tchécoslovaque ou tchéque…”

A szlovákok a csehek csalárdságára úgy reagáltak, hogy mindjárt az 1920-as évek elején létrehozták autonomista mozgalmaikat, politikai pártjaikat, amelyek első értelmezésben csupán a beígért autonómia megvalósítását kérték. Verbálisan tehát autonómiáról beszéltek, de ez alatt mindig a csehektől való elszakadást értették. S amikor lehetőség nyílt rá, mindig is megpróbáltak elszakadni a csehektől – vagy legalábbis lazítani a hozzájuk fűződő kapcsokon (1938, 1939, 1968,1992). Emiatt rögzült ez a kérdés ilyen torz módon a szlovák közgondolkodásban, emiatt gondolják úgy, hogy az autonómia csak az elszakadás szinonimája, első lépcsőfoka, emiatt nem lehet igazában átütni az ettől való félelmeket, s emiatt ajánlatos Szlovákiában szelídebb hasonlatokat  használni eme kérdés vonatkozásában.

A politikai taktika szempontjából ez bizonyára  elfogadható  érv, nemegyszer előfordult ugyanis, hogy pszichikai gátak, ésszerűtlen lelki korlátok nagyon jó kezdeményezéseket zátonyra futtattak. E téma tartalmi része – mint azt fentebb igyekeztem kifejteni – viszont sokkal komolyabb annál, semhogy felelőtlenül hazardírozni  lehessen vele. Mindenesetre akár az autonómia, akár az önkormányzati  formák kifejezést használjuk, a lényegnek nem szabad sérülnie. A lényeg pedig a három alapkérdés megválaszolása. Ki dönt? Ki és hogyan hajtja végre a döntéseket? Ki és hogyan biztosítja a rendszer működését lehetővé tevő anyagi és szervezeti hátteret? E három elem közül bármelyik csonkulása az egész rendszer működőképességét veszélyezteti.

Működő példák

A kérdés napirenden van (és volt) számos európai országban. Ki gondolta volna, hogy éppen Tony Blair labor kormánya ad majd kiterjedt autonómiát Skóciának és Walesnek? A skandináv országok pár évvel ezelőtt rendezték hasonló módon a szamik (lappok) helyzetét: törvénnyel, saját parlamenttel. Hollandiában a frízek, Belgiumban szintén a pár tízezer főt számláló frízek kaptak jelentős autonómiát. Spanyolországban közismert a katalán és a baszk megoldás, illetve az ezeket övező, máig tartó mozgalmak. Olaszországban (Dél-Tirol), Franciaországban (Korzika), Németországban (dánok), Dániában (németek), Szerbiában (Vajdaság), Szlovéniában (olaszok, magyarok), Horvátországban (olaszok, szerbek), Lengyelországban (németek) dolgoztak ki és vezettek be kisebbségbarát autonómia-megoldásokat az elmúlt másfél évtizedben.  A modell tehát működik – ha az igazi demokráciák valóban működtetni akarják.

Összegezhetjük tehát: az autonómia-formák megteremtése a szlovákiai magyarság számára is a saját sorsába való nagyobb beleszólás lehetőségét, az anyagi-szellemi felemelkedés erőteljesebb esélyeit jelentené. Pénzt, infrastruktúrát, fejlesztéseket, beruházásokat jelenthetne. Egyben pedig stabilizálná, megnyugtatná a többnemzetiségű szlovákiai társadalomban néha háborgó, egymásnak feszülő folyamatokat.

(2014. február, Hitel c. folyóirat)

Cikkajánló

Az őshonos kisebbségek védelme egy újabb parlamenti jelentésben kapott helyet

Az Európai Parlament ez évi utolsó plenáris ülésén elfogadta az uniós polgárságról szóló 2017-es évi …