Szabadság

Itt van ez a sokszor felmagasztalt, sokszor fetisizált, de sokszor megcsúfolt és nemegyszer megtagadott szó. Történelmi sorsfordulókon zászlókon lengett, barikádok védőinek adott erőt.

Máskor totalitárius rendszerek sajátították ki és mondatták el köszöntésként naponta ezerszer fiatallal, öreggel – olyan korban, amikor még a gondolat is rejtekébe bújt, félvén a leleplezéstől. Sokan szerették volna magukévá tenni használatának monopóliumát, elfeledvén, hogy lényének alapja a szabályozhatatlanság, s hogy a fogalom, melyet jelöl, az emberi lét egyik értelme.

Olaszországi meghívásnak tettem eleget tavaly ősszel. Az utat nem tudván egy nap alatt megtenni, egy tiroli kis falu panziójában szálltam meg. Este volt, s a kis vállalat éttermi része szinte Petőfi versébe illően hangos. Ebbe a korcsmába jöttek össze a község fiataljai, jól érezni magukat. S bár cimbalom helyett video és gépzene munkálkodott a három, egymásba nyíló helyiségben, ez a hiányosság szemmel láthatóan senkit sem zavart. A fiatalok jókedvűek voltak, görcsök nélküliek. Egyikük egy videokazettát tett fel. A képernyőn ismert osztrák politikusok groteszk figurái jelentek meg, s a fiúk szinkront készítve hozzá, jól szórakoztak rajtuk. Majd másikuk, témát váltva, a helyi polgármestert kezdte kifigurázni, mondhatom, tehetséggel és ízléssel. Míg befejeztem a vacsorát, sorra kerültek a tanáraik, nevelőik is. Nem csak ők, magam is jól szórakoztam a produkción.

Történt mindez akkor, amikor itthon még gyűrűztek budapesti előadásom visszhangjai, és sokaknak az volt a legfontosabb feladatuk, hogy megmagyarázzák, mit szabad és mit nem tennie egy állítólagos szabad ország szabad polgárának – vagy uram bocsá´: parlamenti képviselőjének.

Néztem azokat a gyerekeket, és irigyeltem őket. Ők egy valóban szabad ország szabad polgárai, akik kevesebb lelki görcstől terhelt felnőttek lesznek, mint mi vagyunk. Néztem őket, és a saját tinédzserkorom jutott eszembe, amikor először mondtuk az ipolysági gimnázium igazgatójának, párttitkárának, hogy: nem. Az osztály diákjai egy emberként tépték ki a szlovákból fordított történelemkönyv amaz oldalát, amely a honfoglaló magyarokról elmarasztalóan szól. Azon a napon majdnem tömegesen kaptak infarktust a tantestület tagjai, amikor a nyitott ablakoknál elénekeltük a magyar himnuszt. Az történt ugyanis, hogy a járási tanfelügyelőség már akkor is egy csak szlovákul tudó tanfelügyelőt küldött a magyar gimnáziumokba, ellenőrizendő, mennyire tudunk szlovákul. Szlovák írókról, költőkről kellett szlovák nyelven beszélgetnünk, s meg is tettük azt, tisztességes színvonalon. Amikor azután a tanfelügyelő elvtárs elégedetten baktatott kifelé a gimnázium ajtaján, valakinek – ó, boldog tinédzserkor! – eszébe jutott közülünk, mutassuk meg, tudunk mi azért mást is.

S elénekeltük, az 1970-es évek elején, a Himnuszt.

Mondanom sem kell, nem a szlovák kultúra, nem a tisztességes szlovák költők és írók elleni tiltakozásul. Az erőszak, az egyoldalúság, a nemzeti bigottság elleni tiltakozásul. Talán a tanfelügyelő is így érthette – vagy nem tudta, mit énekelünk. Igazgatói megrováson kívül ugyanis más következménye nem lett a dolognak.

Lélekben szabadok voltunk, s szabadok akartunk lenni teljesen. Ösztönösen – ideológiai és mindennemű egyéb magyarázkodások nélkül. Ráéreztünk valamire, amit Illyés Gyulánk az Egy mondat a zsarnokságról című ver sében oly briliáns módon megfogalmaz: ha valahol zsarnokság van, az átitatja az egész emberi létet. Megjelenik az óvodában, a munkahelyen, a hitvesi ágyban, ott les az emberre a telefonkészülékből, és befurakodik a sejtjei közé. Megsejtettünk valamit a politikai erkölcs Gresham-féle törvényéből, amely szerint a zsarnokság olyan, mint az örvény, és alapeszköze a félelemkeltés: a félelem pedig megsemmisíti az emberi értékeket.

Nekünk, magyaroknak, van hová nyúlnunk a történelmünkben, ha szabadságszeretetünk bizonyítékait akarjuk felmutatni. Ahhoz is van lelki erőnk, hogy bevalljuk: mi sem tudtunk mindig helyesen élni a szabadság nyújtotta lehetőségekkel. Ám ebből a tanulságokat is le tudjuk vonni: tudjuk, hogy az a politika, az a fajta hatalomgyakorlás, amely mögött nem áll erkölcs, nem lehet sikeres. Az erkölcs nélküli lét is homokalapon tengődik csupán.

Tudjuk, ha önmagunk számára teljesebb emberi létet akarunk biztosítani, az áldozatokat, többletmunkát és esetenként bátor kiállást is igényel. Vállaljuk ezt is, mert az is világos számunkra, hogy az emberi kitartás, az erkölcs és az igazság azok a megingathatatlan alapok, amelyeken minden zsarnoki kísérlet kudarcot vall.

S ha olyan helyzetbe kerülünk, ahol csak a passzív ellenállás marad számunkra, vállaljuk azt is. Tudjuk, Gandhinak egyetlen fegyvere a szellem volt, s célba ért vele. Londonban azt mondta a demokráciájukra és „felsőbbrendűségükre” oly gőgös briteknek: „A mi kenyerünk nem búzából készült. Mi a szabadság kenyerét esszük.”

S még valamit nem feledünk, ne feledjünk: a művelődés fontosságáról soha nem szabad megfeledkeznünk. A szabadság foka ugyanis arányos a műveltséggel, a megszerzett információk mennyiségével és minőségével.

A buta ember nem lehet szabad. (1995)

Cikkajánló

Európai körkép a Martfeszten – Schöpflin Györggyel

Milyen helyzetben van az Európai Unió? Milyen jövő vár rá? Mi várható a jövő évi …