Sziszüphosz

Forró, tikkasztó ez a nyár. Az ember a hosszan tartó hőség elől, ha csak lehet, víz közelébe menekül. Egy kis csendre, nyugalomra vágyik, ahol megpihenhet a mindennapok gyakran idegeket borzoló valóságától. Oda, ahol számot vethet a helyzettel, amelybe kerültünk, s ahol mepróbálhatja megfogalmazni a közeljövő teendőit is.

Mert a valóság létezik, s menekülni előle nemcsak hogy lehetetlen, hanem káros is volna. A legelfogadhatóbb hozzáállás talán mégiscsak a problémákkal való szembenézés.

A fennállásának hatodik évébe lépett Szlovákia új hatalmasai, némileg megújult legitimitással a hátuk mögött, úgy látszik, elszánták magukat arra, hogy keményen fellépjenek a magyarság Szlovákiában élő része ellen. Valószínűleg úgy vélik, eljött az ideje, hogy egy újabb átfogó támadással megpróbálják megtörni ennek a közösségnek a belső tartását, újabb lépéseket tegyenek gazdasági és kulturális ellehetetlenítése felé, megpróbálják felmorzsolni szerkezetét, közösségeit. Valószínűleg azt várják ettől a lépéssorozattól, hogy megvalósítása után jóval közelebb kerülnek hőn áhított céljuk, a kizárólagos nemzetállam megteremtéséhez.

Persze, nem elszigetelt folyamat ez sem, része csupán annak a politikaiideológiai- gazdasági bekeményedésnek, amellyel az új hatalom megpróbálja a helyzetét stabilizálni az országban. Azt talán nem kell különösebben hangsúlyoznom, hogy a folyamatnak eredendően politikai okai vannak, s a jelenlegi ellenzék tavalyi bizonytalankodása, naivitása és gyakori amatörizmusa is hozzájárult e helyzet kialakulásához, beleértve a Magyar Koalíció egynémely lépését is. Annak persze, hogy ez a helyzet ilyen formában előállhatott, az elsődleges oka mégiscsak abban rejlik, hogy a társadalomban van fogadókészség egy ilyen politikára, és a lakosság nagy részének mentális állapota nemcsak megengedi, hanem majdhogynem megkívánja helyenként az ilyen jellegű beütéseket. A félreértések elkerülése végett azonnal el kell mondanom, hogy a fenti mondat igaza alól a szlovákiai magyarság döntő része dicséretes kivételt képez. A szlovákiai magyarság túlnyomó többsége a jelek szerint pontosan tudja, hogy számára a demokrácia, a jogállamiság, a gazdasági és politikai nyitottság és a hatalomgyakorlás pártközpontúsága azok az elemek, amelyek elvi és gyakorlati szempontból is biztosíthatják a felemelkedést. A szlovákiai magyarság reakciói a legtöbb esetben egy életképes közösség reakciói, amelyek abból a felismerésből indulnak ki, hogy számunkra csak önmagunk további felvállalása és önmagunk lehető leghatékonyabb megszervezése lehet az életképes jövő biztosítéka. A szlovákiai magyar tömegek eddig dicséretes módon nem dőltek be a maszlagoknak és nem támogatták a kalandorpolitikát, s ezzel kivívták a bel- és a külföld megbecsülését. A szlovákiai magyarok öntudata és minden probléma ellenére meglévő összetartó képessége az a szikla, amelyen eddig minden felmorzsolására törő igyekezet megbukott. Ez az a tényező, amely a szlovák politikusoknak azt a részét, amely csak 19. századi sémákban képes gondolkodni, nyugtalansággal tölti el. Ez az állapot okozza napjainkban is azt a szinte paranoiás helyzetet, amely szerint a többség bezárkózásra hajlamos része fél a kisebbségtől, s eme faramuci helyzetből a kiutat a kisebbségi közösség megsemmisítésében látja. Ennek érdekében minden nyílt eszközt és rejtett trükköt képes bevetni.

El tudom képzelni, hogy létezik a tisztelt olvasók között olyan, aki fennakad azon, hogy én itt most csupán a szlovák–magyar viszonyról írok. Az elmúlt években ugyanis voltak olyanok, akik a szlovákiai magyarság problémáit megpróbálták belekeverni a Szlovákiában meglévő más kisebbségek problémái közé. Én úgy gondolom, egy bizonyos szintig ez megtehető – ám a szlovákiai magyar közösség legégetőbb gondjai olyanok, amelyek csak ránk jellemzőek (számarányunknál és településszerkezetünknél fogva), s ezek egyedi hozzáállást és problémakezelést igényelnek. A kevésbé beavatottak számára azt is el kell mondani, hogy a hatalom sikerrel kreált az országban még néhány kisebbséget, s így most a kormány tíz kisebbséget tart számon. A kilenc kisebbség képviselőinek egy része önmagát túllihegően kormánypárti (úgy voltak kiválogatva), s némely morzsa fejében az a feladatuk, hogy Szlovákia úgymond pozitív nemzetiségi politikáját dicsérjék, és semlegesítsék a magyarok kéréseit.

Melyek azok a trükkök, amelyeket bevetnek ellenünk?

Politikai téren a megosztást. A legszembetűnőbb az új Mečiar-barát magyar párt kitalálása, amelynek ugyanaz lehet a feladata, ami Ján Lupták pártjának volt a múlt évi választásokon: a lehetséges legnagyobb számú szavazó elcsábítása, minden áron. A másik: éket verni a Magyar Koalíció működésébe. Ezen a téren elszomorító, hogy magukat jelentős politikusnak tartó személyek is milyen hibákat tudnak elkövetni. Egyet ugyanis látni kell: a Magyar Koalíció a választók bizalmát nem választási kampánnyal, nem csupán retorikával, hanem mindennapos szervezőmunkával tudja megtartani. S bár azt is látni kell, hogy ezen a téren korlátozottak a szlovákiai magyar vezetők lehetőségei, mégis azt kell mondanunk, hogy a lehetőségeket még messze nem aknáztuk ki. A szlovákiai magyar politikusok közül is, sajnos, többen összekeverik a sajtónyilatkozatosdit a politikacsinálással. A sajtóban való jelenlét fontos, de nem lehet öncélú, s főleg nem helyettesítheti a szellemi és gyakorlati szervezőmunkát. Ugyanakkor tovább kell fejlesztenünk a parlamenti képviselők közösségszervező tevékenységét is. Bár a mi közösségünk nem várhatja minden gondjának megoldását csupán parlamenti képviselőinktől, a kérdés felvetése a másik oldalról is hordoz tanulságokat: a tizenhét képviselőnek fokozottabban kellene jelen lennie közéletünkben, s fenntartom azt a véleményemet is, hogy a képviselő-testületnek egy kvázi árnyékkormány szerepét is be kellene töltenie. Ez közösségi dolgaink felügyeletét és irányítását jelentené.

Ravasz eszközöket vet be a hatalom a szlovákiai magyarok tudati állapotának szétzilálására is. Nem új dolog ez sem, a suttogó propaganda már a letűnt rendszerben is azt sugallta a szülők egy részének, hogy magyarként a gyereke nem tud majd érvényesülni ebben az országban, adja a gyermekét szlovák iskolába, akkor majd az érvényesülés sugárútja nyílik meg előtte. Ilyen indíttatásoktól vezérelve jár a szlovákiai magyar gyerekek körülbelül egynegyede jelenleg is szlovák tanítási nyelvű iskolába.

Bizonyára olcsó dolog lenne most azt kérdezni, ugyan hol van már az a rengeteg magyar gyerekből lett miniszter, Nobel-díjas tudós vagy egyéb vezető, amely posztok betöltéséhez a szlovák iskola segítette volna hozzá a magyar gyerekeket? A statisztikák éppen a fordítottját bizonyítják: a magyar származású értelmiségiek túlnyomó többsége éppen magyar iskolát végzett, ott szerezte meg a tudást – amely tudásba beletartozik a nyelvek ismerete is. A szlovák iskolát végzett magyar gyerekek körében azonban az átlagosnál magasabb a képzetlenek, az alapvégzettségűek és a szakmunkásképzőt végzettek aránya. Ezek az emberek a legtöbbször az egyik nyelvet sem beszélik jól, az általános tudásszintjük pedig alacsonyabb, mint az anyanyelvi iskolát végzett diákoké, s az identitásuk – nemcsak a nemzeti identitásuk! – bizonytalanabb. A közelmúltban hívta fel az egyik pszichiáter barátom a figyelmemet arra, hogy betegei között magasabb százalékban fordulnak elő olyan felnőttek, akik nem anyanyelvi iskolát végeztek. A nyelvi és a tárgyi tudás helyett sok esetben már az ilyen korban megszerzett neurózisok, kisebbségi érzések és más pszichés zavarok évek múltán is kihathatnak az ember életére és személyi tragédiákat is okozhatnak.

E témában a legújabb trükk a kétnyelvű, ún. alternatív iskolatípus bevezetése. A pontosság kedvéért szögezzük le, hogy Szlovákiában ma is minden magyar tanítási nyelvű iskola részben kétnyelvű. Az első évfolyamtól kezdve minden osztályban tanítják ugyanis a szlovák nyelvet, s azon fölül tanítják a szakterminológiát is. Gyakori vád, hogy a magyar iskolába járó gyerekek  nem tudnak szlovákul. Ez tipikus féligazság. Először is mi nem mehetünk bele abba a csapdába, hogy az embereket Szlovákiában a szlovák nyelvtudásuk alapján kezdjük el osztályozni. A sportolót az eredményei, a fizikust, a vegyészt a tárgyi tudása alapján kell megítélni elsősorban, s nem aszerint, mennyire ismeri például a szlovák nemzetébresztőket, vagy mennyire helyesen tud megírni egy szlovák nyelvű tollbamondást. Egy ilyen kategorizálás szerint egyébként a szlovákság nagy része eléggé gyászosan végezne. Persze, a fenti sorok nem értelmezhetők úgy, hogy le kell becsülni a nyelvtudás fontosságát, éppen ellenkezőleg – s természetesen nem csupán a szlovák nyelv tudásának szükségességét kell hangsúlyoznunk, hanem a világnyelvekét is. Azt is tudjuk mindannyian, hogy az iskoláinkban történő oktatás általános színvonalának emelése terén is bőven van tennivalónk. Ez viszont elsősorban a pedagógusok, s nem a politikusok dolga. Én őszintén szólva nem is tudok elképzelni olyan naiv magyar szülőt, aki komolyan elhinné, hogy ha a gyereke ötödiktől a matematikát, hatodiktól a természettudományi tantárgyakat kényszerülne szlovákul tanulni (mondjuk ki nyíltan, hogy bemagolni eme tantárgyakat), attól a gyereke majd valóban jobban tudna szlovákul, s magasabb szinten sajátítaná el az említett tantárgyakat is. A helyzet valószínűleg éppen fordított lenne: a folyamat a gyerek tudásszintjének csökkenéséhez vezetne.

A tisztánlátás kedvéért mondjunk ki még egy fontos dolgot, amiről gyakran szemérmesen hallgatunk. Ha valaki magyarnak születik Szlovákiában, nyelvi-nemzeti szempontból nehezebb helyzetbe kerül. Ezt a ballasztot hordoznia kell magával egész életén keresztül. Ám az a másság nem szükségszerűen hátrányt kell, hogy jelentsen számára. Persze, eleve többet kell tanulnia, egy másik nyelvvel, kultúrával is meg kell ismerkednie – ám ha ezt sikerrel elbírja, nem gazdagabb lesz-e általa? Nem lesz-e nyitottabb, többet tudó, mint az egynyelvűek? S nem fog-e tudni ebből a helyzetéből esetleg többet profitálni a 21. század társadalmában?

Lássuk be, az egynyelvűség kora lejárt. Aki németül, angolul is meg akar tanulni, nem kell-e szintén többletmunkát vállalnia? A nyugat-európai kis nemzetek iskoláiban eleve oktatnak egy világnyelvet a nemzeti nyelv mellett. Szegényebbé vagy gazdagabbá válik-e a nyugat-európai diák eme többletmunka árán?

S vajon a sportoló, aki jó eredményeket akar elérni és ennek érdekében vállalja a többletedzést, hátrányos helyzetű-e vagy sem? A hangszeren tanuló diák, aki életének egy részét arra áldozza, hogy hangszerének művészévé váljék? Önként vállalt többletmunkája hátrányos helyzetbe hozza-e őt – vagy   ellenkezőleg, előnye származik majd belőle? Ha valaki több akar lenni, azért némi áldozatot, többletmunkát is kell vállalnia. Elsősorban a szlovákiai magyar szülőknek kell feltenni maguknak a kérdést: vállalják-e maguk és gyerekeik nevében ezt a többlettevékenységet, amely magyarságuk megtartását célozza, vagy megpróbálnak „megspórolni” a gyerekeknek némi áldozatot azzal, hogy szlovák iskolába íratván őt, kiteszik a lelki zavarok és az asszimiláció veszélyeinek? S mint már fentebb bemutattuk: a gyökértelenség, a kiszolgáltatottság, a sem ide, sem oda tartozás tudata valóban az egyszerűbb, a logikusabb utat, a spórolást jelenti-e a gyerek számára?

Azt hiszem, nem. A szlovákiai magyarok számára az a járhatóbb út, ha vállalják önmagukat. Az ne zavarjon senkit, hogy a szlovák nyelvet netán egy fokkal gyengébb szinten sajátítják el (bár ez sem szükségszerű). Ezt a problémát egy intelligens társadalomban toleráns magatartással oldják meg. Aki pedig emiatt brúgó módon viselkedik velünk szemben, az önmagát minősíti.

S még valami, amit ilyenkor, szeptember táján hangsúlyoznunk kell. Magyarrá a szerzett tudat is teszi az embert. Ennek pilléreit pedig a magyar történelem, a magyar nyelv és irodalom minél tökéletesebb ismerete adja. Értékei miatt is, meg azért is, hogy az ember érvelni tudjon, ha ilyen helyzetbe kerül.

Ez pedig a pedagógusok felelőssége is. Tudom, hogy vannak előírások, ugyanakkor azt is tudjuk mindannyian, hogy ha a tanító az osztályban becsukja maga után az ajtót, a diákkal ketten mintha Isten színe előtt állnának. A tanító felelőssége, mit ültet el diákjai lelkébe.

Azt hiszem, az emberek többsége lazán, normálisan szeretne élni. A kisebbségi lét legnegatívabb velejárója egy intoleráns társadalomban, hogy ennek a lehetőségét erősen leszűkíti. Hatalmi szóval próbálja megparancsolni a más nyelvű polgárnak, mit szabad tennie és mit nem, hogyan kell gondolkodnia és milyen az az értékrend, amit követnie kell. Ez viszont totalitás a javából! Nem osztály-, hanem nemzeti alapon. Számunkra azonban ugyanolyan elfogadhatatlan.

A kisebbségben élő embernek fokozott módon kell a tudatos létre törekednie, még akkor is, ha ezt csak bizonyos görcsök árán érheti el. Eme mindennapos sziszifuszi hozzáállás talán az adó azért a kelet-európai zűrzavarért, amelyben leledzünk.

Az elernyedés, a közömbösség, a gyanútlanság, a túlzott nagyvonalúság – mind veszélyeket rejthet, lemorzsolódáshoz vezethet. Márpedig a magyar  nemzetiségű szlovákiai polgárnak – akit én szívem szerint magyar nemzetiségű európai polgárnak neveznék – csak akkor lesz jövője, ha a lemorzsolódást a minimumra csökkenti, s nem inog meg a hite önmagában. Akkor lesz esélye, ha továbbra is képes lesz a megfelelő önszerveződésre, s ha továbbra is megtartja józan bölcsességét. Ehhez meg kell tartania létszámát, újra kell termelnie – sőt, bővítenie kell – értelmiségét, s gazdasági, szociális téren is jobban meg kell tudnia szervezni önmagát. A feszültség oka a jelenlegi hatalom és a szlovákiai magyar közösség közt éppen ez: mi a kiszolgáltatottságunkat szeretnénk felszámolni, a jelenlegi kormány pedig ezt szeretné növelni.

Mi látunk jövőt a magunk számára, s azt is tudjuk, melyek azok a lépések, amelyek ennek megszilárdításához vezetnek – a kormány pedig épp ezt akarja hazug ámítással semmissé tenni. Így – nem a mi hibánkból – újból szekértáborokba kényszerülünk. S ha netán bárkiben a tisztelt olvasók közül maradt még egy pici kétely a két tábor megítélését illetően, hadd idézzem Illyés Gyulánkat: nézzük meg, ki védi a jogot, s ki akarja lábbal tiporni.

(1995)