Szlovák béke?

A visszazárt rab pszichózisa – a tisztelt olvasók közül bizonyára többen találkoztak már ezzel a kifejezéssel. A sztálinizmus dühöngése idején sűrűn alkalmazták a volt szovjet csatlósállamokban ezt a kínzási módszert. Lényege, hogy egy szép délután a börtönőr csak úgy félvállról odaveti: „Készüljön, Kovács, holnap szabadul.”

Kovács, aki azt sem tudja, miért vitték be, milyen vallomást akarnak tőle, s ítélet híján még csak sejtelme sem lehet, meddig fog ez az egész tartani, szinte elájul az örömtől. „Ártatlan vagyok, ugye?” – bizonyára ez az első gondolata. Azután fantáziál, hogy biztosan a családtagjai mozgattak meg fűt-fát, vagy netán a barátai lennének ilyen befolyásosak? Nem alszik az izgalomtól, s másnap valóban nyílik a cellaajtó, kivezetik őt, visszakapja civil ruháját, aláír valamit, és már rohan is az őr után a kapu felé. Az ott strázsáló másik őr hanyagul megnézi a papírjait, egy-két kérdést tesz fel neki, majd azt mondja: „Tévedés történt, ez a Kovács nem az a Kovács. Vissza a cellába!”

A visszavitt rabok nagy része sírógörcsöt kap, és megtörik. Bevallja még azt is, amit a nagyapja sem követett el.

Az utóbbi időben, több emberrel beszélve, többször eszembe jut ez a kis történet. Hála Istennek, nem szó szerinti aktualitása, hanem a lényege: a pszichózis miatt. A valahonnan visszaparancsolt, visszaszorított ember kiszolgáltatottsága, keserűsége okán.

Igen, 1989–1990-ben azt hittük, hogy kiszabadultunk valahonnan, s az út töretlenül fölfelé fog ívelni. Nem így történt, annak ellenére, hogy sokan nagyon komolyan nekifogtak az építkezésnek. Újabb reformkor kezdődött, mondtuk többen, s örömmel szemléltük, hogy megalakulnak önkormányzataink, szerveződnek a vállalkozók, a pedagógusok, a semmiből hetek alatt létrejön egy működőképes politikai struktúra. Fellélegzett ez a vidék, megmozdult, és energiákat fektetett abba, hogy ne csak szavak hangozzanak el, de történjék is valami.

A zavaró mozzanatok nemsokára megjelentek. Először még értetlenül szemléltük, hogy Ján Budaj többek közt azért nem lett parlamenti elnök, mert valaki azt mondta rá: magyar. Azután egyre nyíltabban lehetett mindenfélét hangoztatni. Az év elején még sokan megmosolyogták a Szlovák Nemzeti Párt hőbörgőit, ám 1992 nyarán már keveseknek volt kedvük mosolyogni. Igen, a mosoly: mintha azóta folyamatosan kevesebb lenne belőle. Voltak persze hullámhegyek és hullámvölgyek is. 1994-ben volt egy bő féléves koalíciós időszak is. Csak hát, aki a politikában a saját árnyékától is fél, rajtaveszthet. Politikai kalandorság sodorta bele az országot az 1994-es idő előtti választásokba – s ma ott tartunk, ahol. A rossz döntések megbosszulják magukat. Fogy a levegő magyarok és nem magyarok elől, és sokan érzik úgy, hogy valahonnan visszatérítettek bennünket. Valahová, egy másik megtapasztalt, nem szimpatikus valóságba.

Ha jobban körülnézünk, láthatjuk, nem alaptalan ez az érzésünk. A hatalom információ helyett propagandát szolgáltat, nevetve bizonygatja, hogy a fehér miért fekete. Néhányan fáradhatatlanul adják-veszik az országot – és  jól van ez így, mondja stabilan a lakosság 30 százaléka. Sőt, több: a szatellitekkel együtt a szurkolók száma akár 40 százalékra is felkúszhat. S ha a baloldal másik része is átcsúszik, nagyobb gondok is adódhatnak.

Itt tartunk 1996-ban.

Nem örömteli helyzet, ebben – gondolom – egyetértünk. A legnagyobb hibát azonban akkor követnénk el, ha elmulasztanánk nyíltan szembenézni vele, ha nem neveznénk néven a dolgokat, és ha nem próbálnánk meg felvázolni a kilábalás lehetőségeit. Mindannyian tudjuk azt is, hogy a kérdés összetett. Gyakran mondogatják nekünk, foglalkozzunk gazdasági, szociális és egyéb kérdésekkel. Természetesen ezt is meg kell tennünk, de nem úgy, hogy a minket érintő létkérdésekről megszűnünk beszélni. A fenti felszólítás ugyanis elterelő manőver is lehet: mondja valaki a kassai színház dolgozóinak, művészeinek, hogy ne a színház ügyeiről beszéljenek unos-untalan, amikor olyan magas a munkanélküliség és szorító a szociális helyzet. Számukra színházuk helyzete az adott pillanatban a legnagyobb és legfontosabb probléma, azért, mert a hatalom olyan lépéseket tett, amelyek veszélyeztetik további működését. Ha majd ez a kérdés megoldódik, elképzelhető, hogy a kassai színház dolgozóit, művészeit más kérdések is érdekelni fogják. Az ő helyzetük megoldása helyett azonban a problémáik hierarchiájában pillanatnyilag hátrább álló kérdéseket rájuk erőltetni nem egyéb, mint hamis csúsztatás.

Így vagyunk mi is a szlovákiai magyarság problémáival. A szlovákiai magyarság létének, napi életének is ezer összetevője van, s egy egészséges társadalomnak minden részkérdésre reagálnia kell. Napjainkban azonban identitásunk megőrzésének témája elsődleges kérdéssé lépett elő. Mondhatnám: újra. Azt is mondhatom: sajnos. Az ok: a hatalom frontális támadása ellenünk.

Az 1994-ben hatalomra került koalíció minden jel szerint elszánta magát arra, hogy ebben az országban a saját szája íze szerint való rezsimet építsen ki. Erről nem hajlandó tárgyalni senkivel, sőt, ezért a célért hajlandóak kockára tenni az ország európai jövőjét is. Egyszerűen nem hajlandóak elfogadni azt a tényt, hogy az igazi európaiság eléréséhez mind az ország vezetőinek, mind a lakosságnak belsőleg is nagyot kell változnia. A primitívség, a színvonaltalanság, az erőszak és a gátlástalanság helyett a dialógus, a műveltség, a partnerség, a másság tisztelete irányába kellene elmozdulnia. A jelenlegi hatalomtól ezt illuzórikus elvárni. Ha ilyen hozzáállásával a civilizált világban nem ér el sikert, hajlandó inkább a Balkán és Ázsia felé fordulni.

Az egyik legkeményebb téma, ami ezt az országot nyomja, a magyarkérdés megoldatlansága. Szándékosan fogalmazok így: a többi kisebbségi közösség létszáma, szervezettsége nem igazán meghatározó, igényeik minőségileg mások, mint az ország 11 százalékát kitevő magyarságé. A magyarság Szlovákiában élő részének tudati állapota viszonylag ép, településszerkezetünk nagyrészt kompakt, s ami a legjobban idegesít mindenkit: viszonylag jól szervezettek vagyunk, szervezeteink működőképessége minden létező gondunk ellenére elfogadható – néha magasabb, mint a vonatkozó szlovák szervezeteké. Kulturális szervezetünk tagjainak száma minden diszkrimináció ellenére még mindig magasabb, mint a hasonló szlovák szervezeteké, s ha a politikai térfelet vesszük figyelembe, azt is megállapíthatjuk, hogy a szlovákiai magyar pártokon kívül nincs is más parlamenti párt, amely 1990 óta megőrizte volna belső stabilitását, s el tudta volna kerülni a látványos pártszakadásokat. A politikai szervezettség pedig a legmagasabb fokú szervezettségek közé tartozik. Szlovákiában más kisebbségi közösség messze nem jutott az ilyen jellegű igény közelébe sem.

A hatalom el is határozta, hogy nekiveselkedik a magyarkérdés megoldásának. Amit csak lehet, tönkretesz, bomlaszt, ahogy csak lehet, egyengeti a tömeges asszimiláció feltételeit. Úgy gondolja, ha kellőképpen meggyengíti ezt a hatszázezres közösséget, majd ő diktálhatja a feltételeket. Ő fogja megmondani, milyen – úgymond – szigorúan vett kisebbségi jogok lesznek megfelelőek a számunkra.

Nem veszélytelen igyekezet ez, hiszen látnunk kell, a hatalomnak eszközök vannak a kezében. Én azonban merem remélni, hogy mindez haszontalan igyekezet. Alig több, mint négymilliónyi szlovák nem tudja egykönnyen asszimilálni a hatszázezer magyart. Nem megy ez olyan egyszerűen a sokkal bizonytalanabb identitású romákkal sem: e téren a legnagyobb veszélynek épp a szláv kisebbségek vannak kitéve. Ám a ruszinok is túléltek nagyon kemény évszázadokat, s más kisebbségek is. Persze, azt is látnunk kell, hogy a 21. század küszöbén az elmúlt évtizedek, évszázadok tapasztalatai megtévesztők lehetnek. A posztindusztriális társadalomban teljesen más erőviszonyok fognak érvényesülni, s a település, a zártabb kulturális-nyelvi közösség megtartó ereje csökkenni fog. Megnő viszont a műveltség, a nevelés, a belső személyes integritás szerepe.

Szövetségeseink az utóbbi időben mintha gyengélkednének. Nem igazán hatékony Európa, sokszor furcsa táncot jár Magyarország. Az országon,   Szlovákián belül a függetlenebb értelmiségiek, az újságírók egy része és a civil társadalmi szerveződések azok, akikre némiképp számíthatunk. Az utóbbi időben ugyanis ők is megtapasztalták néhányszor, milyen az, amikor valakit a hatalomnak tetsző módtól eltérő viselkedése, cselekedetei miatt hoznak hátrányos helyzetbe, amikor másként gondolkodása miatt támadják – sőt, Uram bocsá’ – gyűlölik. Napjaink történései jó iskolának bizonyulhatnak azon szlovákok számára, akik egyáltalán képesek tanulni – akár a saját kárukon is.

Rosszabb a helyzet a politika terén. A szlovák politikai térfelet durván három csoportra lehet felosztani. Az első csoport nyitott társadalmat akar, s a jelek szerint hajlandó lenne bizonyos megegyezésre. Ide azonban csak két marginális pártot sorolhatok, s ez nagyon kevés. A második csoportba a nemzeti türelmetlenek tartoznak, akik az ellenünk megteendő azonnali kemény lépések hívei: ez durván a jelenlegi kormánykoalíció.

Szándékosan hagytam utoljára a jelenlegi ellenzék pártjait. Gyakran felmerülnek ugyanis a honi magyar sajtóban is feleslegesen illúziókeltő írások velük kapcsolatban. Ne áltassuk magunkat, a jelenlegi ellenzék pártjai is távol vannak még az európaiságtól, bár kétségtelen, hogy ők inkább a finomabb lépések hívei – ha úgy hozza a sors, akkor velünk szemben is. A legszívesebben ők is megrendszabályozva látnának bennünket – és félnek is tőlünk. Ez a csoport azonban két ok miatt mégis reményteljesebb: tárgyalni lehet velük, és érvelni a nézeteikkel szemben. Megfelelő helyzetben, megfelelő politikai súllyal a hátunk mögött, s megfelelő pozíciókból ez eredményre vezethet. 1994-ben, a Moravčik-kormány idején kialakult intermezzo egy ilyen viszony megtestesülése volt.

Láthatjuk tehát, nem könnyű út áll előttünk, gyors megoldásokban nem reménykedhetünk. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban két éven belül el kell dőlnie, mi lesz Szlovákia sorsa. Ez nagy hatással lesz a mi jövőnkre is.

Addig nem marad más, mint kibírni, s megpróbálni magunkat belülről minél jobban megerősíteni, megszervezni. Ezen a téren kiemelt feladat hárul a politikai pártokra. A Magyar Koalíciónak nincs alternatívája, az egyedüli út itt is a jobb szervezettség és a minőségibb munka lehet.

A különutas lépések károsak, csakúgy, mint az esetleges személyes ambíciók előtérbe helyezése is.

(1996)

Cikkajánló

Elfelejtett hőseink

Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra meg újra meg kell küzdenie a hitéért …