Csáky Pál Csáky Pál honlapja
Néhány nappal ezelőtt érdekes jelenségnek lehettünk szem- és fültanúi a szlovák parlamentben. Az alkotmány módosításáról, demokratizálásáról szóló szavazás után két himnusz hangzott el. Mind a kettő ugyanazon a nyelven, a dallam és a szavak ugyanazok voltak, ráadásul még az előadás stílusa is nagyon hasonló volt – még akkor is, ha az első esetben inkább patetikus, a másodikban valódi ünnepélyes előadásmód dominált.
Először az ellenzék képviselői énekeltek himnuszt, akik a módosítás ellen szavaztak, s az akkor énekelt himnusz alatt a kormánypárti képviselők – az ellenzéki padok között kifeszített zászlók ellenére – ülve maradtak. A himnusz második, hivatalos elhangzásakor viszont az ellenzéki, kisebbségben lévő képviselők már nem voltak bent a teremben.
Úgy gondolom, ez a jelenség ismét igazolt egy fontos dolgot: jelzést adott arról, amit addig is éreztünk, csak néhányan közülünk nem akartak pontosan érzékelni. Jelesül azt, hogy a szlovák politika, a szlovák értelmiség és jelentős mértékben a szlovák társadalom is nagyon megosztott, nagyon eltérő nézeteket vall, és ez eltérések okán nagyon különböző elképzelései vannak Szlovákia jövőjéről is. Igen, Szlovákiában a politikai erők versengése túllép a standard versengésen, amelyeket a megállapodott demokráciákban ismerünk. A Benelux államokban például komoly hagyománya van az ún. konszenzuális demokráciának, amely a megegyezésre való törekvést jelenti a politikai erők között. A skandináv államokban nem ritkaság, hogy ún. kisebbségi kormányok vannak hatalmon. A USA-ban ifj. George Bush a politikai ellenfél táborába tartozókat is meghívott a kormányába. Németországban szociáldemokrata kormány fogadott el a szociális szféra szempontjából restriktív törvényeket a konzervatív ellenzék támogatásával.
Hogyan lehet tehát, hogy mi ennyire különbözünk tőlük itt, Európa közepén?
A megállapodott demokráciákban a jelek szerint a politikai kultúra oly magas fokra hágott, hogy a politikusok és a politikai pártok számára megkerülhetetlen, hogy konkrét válaszokat adjanak a társadalom legégetőbb kérdéseire. S az, aki nem képes bekapcsolódni a társadalmi problémák megoldását célzó dialógusba, elveszíti esélyét arra, hogy továbbra is helyet kapjon az ún. csúcspolitikában. A társadalom ugyanis, csakúgy, mint az elemzők, az államférfiúi bölcsesség megnyilvánulásait értékeli a legmagasabbra. Például Németországban – az ún. szociális állam lebontásával kapcsolatos nyilvánvaló kellemetlenségek ellenére – egyetlen józanul gondolkodó politikus vagy elemző sem kételkedett az adott lépés megtételének helyességét és szükségességét illetően: a viták egyértelműen és csakis a szakmai összefüggésekről szóltak. Az USA-ban is mindenki üdvözölte a megegyezésre törekvő politika helyességét, s azt is, hogy a politikai ellenfelet igyekeznek bevonni a társadalom problémáinak megoldásába.
Miért lehetséges ez náluk, és miért nem lehetséges – egyelőre – nálunk?
Az első meghatározó mozzanat, amelyről a kérdés kapcsán beszélnünk kell, érzésem szerint a korrektség. A politikusok és a politikai pártok képesek kell, hogy legyenek korrekt dialógust folytatni tárgyi kérdésekről. A mi esetünkben e kívánalom nem teljesült: mi nem voltunk képesek korrekt módon megbeszélni az alkotmány szükséges változtatásával kapcsolatos kérdéseket sem. Többen évek óta mondjuk, hogy ez az alkotmány rossz, s most a kritikához csatlakozott Európa is. Ám az európai elvek elfogadását az ellenzék Szlovákia idegen érdekeknek való kiszolgáltatásának értékelte. A decentralizációt és a regionalizációt a nemzeti érdekek elárulásaként értékelik, az alkotmány demokratizálását pedig – az emberi jogok magasabb szintű védelmével egyetemben – a szlovák érdekek magyarizációs törekvéseknek való alárendelésének. Az ellenzék bizonyára nem vette észre, hogy az ilyen hozzáállással saját magát minősíti – bár a jelek szerint ez őket nem is igen érdekli. Az alkotmány formájáról és tartalmáról való vita azonban minden társadalomban presztízskérdés, amely méltóságteljes formát igényel, s azt a képességet, hogy a hozzászólók valóban képesek legyenek a társadalom alapkérdéseire reagálni. Egy ilyen vita egyszersmind a politikai elit színvonaláról és civilizáltságának fokáról is képet ad.
A másik fontos kérdés, amelyről a téma kapcsán szólnunk kell, az értékrendek kérdése. Azt gondolom, hogy az alkotmánymódosításról szóló vita kapcsán mindenki kijózanodott, aki akár egy kicsit is hitt az ellenzéki pártok esetleges pozitív elmozdulásában. Az igazság az, hogy továbbra is ostoba kényszerpályáikon mozognak, és másfél évvel az új parlamenti választások előtt továbbra is a saját izolacionista nézeteiket hirdetik. Ebben az összefüggésben itt-ott megjelennek olyan elképzelések is, amelyek a politikai pártok hatékonyabb együttműködését kérik számon. Sajnos, ez mindaddig elképzelhetetlen, ameddig a pártok által vallott értékrendek ennyire eltérőek.
Nem lehet ugyanis egy időben jobbra is és balra is menni, nem lehet egyszerre igaza a titkosszolgálat volt vezetőjének és az őt törvénytelenséggel megvádoló vizsgálótisztnek is. Az Európai Unió és a NATO is bizonyos értékeken alapulnak, s ha ettől eltérnének, az a végüket jelenthetné. Ebből a tényből pedig egy következmény adódik: aki ide be akar lépni, annak ugyanazt az értékrendet kell vallania.
Így tehát, kedves barátaim, ha azt gondolják, hogy Szlovákia külpolitikai irányultsága kapcsán nem a szlovák politikai térfél eltérő értékrendjéről kellett volna beszélnem, íme, az én válaszom: a globalizáció korában, a fokozott politikai, gazdasági és pénzügyi együttműködés korában elképzelhetetlen, hogy a belpolitika, a politikai kiszámíthatóság és a stabilitás ne legyen alappillére a külpolitikának – és fordítva. Korunkban a nemzetközi folyamatok sokkal mélyebbek és komplexebbek, mint akár ötven évvel ezelőtt voltak, és sokkal erőteljesebben áthatják egymást és a belpolitikát.
De témánkkal kapcsolatban még egy kérdésre megkísérelhetnénk választ adni.
Az alkotmányváltoztatás kapcsán kialakult politikai küzdelem során – tehát az ország jövendőbeli arca kontúrjainak meghatározásakor – gyakran személyes támadásoknak is tanúi lehettünk. Hogy pontos legyek: ilyennek az ellenzék részéről lehettünk tanúi. Természetes, hogy senki sem örül annak, hogy ilyen természetű viták középpontjába kerül. Felmerül azonban a kérdés, el lehet- e az ilyesmit kerülni. Meg lehet-e spórolni a belső energia és a szellemi erő ama mennyiségét, amelyet azoknak az embereknek kell ilyen helyzetekben elfecsérelniük, akik szó szerint maguk előtt tolják a társadalmi folyamatokat. Politikusokról, közéleti személyekről, de újságírókról, tanítókról, papokról is beszélek, mindenkiről, aki bármilyen módon hozzájárul bármely jó dolog társadalmi elfogadtatásához, s ezáltal bizonyos társadalmi elutasítással is szembe kell néznie. A történelem a személyes felelősség szükségességére is figyelmeztet ilyen helyzetekben; a történelem a személyiség feladatvállalását megkerülhetetlennek tartja. A dombra felfelé menni gyakran nem egyszerű kihívás – és Szlovákiában mintha túlontúl hozzászoktunk volna ahhoz, hogy fontos dolgokat ingyen is kaphatunk a történelemtől. Ez nem így van – sem itt nálunk, sem másutt. Személyes vállalás nélkül, az egyéniségek aktív szerepvállalása nélkül az ilyen folyamatokban a dolgok csak nehezen mozdulnak előre. A diktatúrákban ugyan lehet várni a „könnyű” megoldásokat fölülről, ám a demokráciát naponta kell építenünk – önmagunkban is.
Hölgyeim és uraim!
A körkép, amelynek a körvonalait itt igyekeztem felvázolni, nem volna teljes, ha végezetül nem tenném hozzá, hogy mindazt, amit itt elmondtam, a szlovákiai magyar közösség választott képviselőjeként mondtam el. Ez a közösség a közvélemény-kutatások tanúsága szerint az a szociális réteg Szlovákiában, amely az ország EU- és NATO-tagságának legerőteljesebb támogatója. Felszólalásom ama politikai párt – az MKP – nevében is történt, amely a nyilvánosság előtt is egyértelművé tette, hogy támogatja a szlovák alkotmány demokratizálását, s amelynek képviselői – egyedüliként a szlovák parlament pártjai közül – százszázalékos támogatásukkal járultak hozzá az új alkotmány elfogadásához. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert meggyőződésem, hogy a politikai pártok nézeteinek és tetteinek egyértelműsége a jövőben is fontos ismérve lesz Szlovákia politikai stabilitásának, csakúgy, mint a saját maguk, illetve az ország eurokompatibilitásának.
(Elhangzott a Szlovák külpolitika 2000-ben az integráció útján című tanácskozáson, amelyet 2000 őszén a Szlovák Nemzetközi Tanulmányok Intézete szervezett a Konrad Adenauer Alapítvánnyal együtt. A felszólalás – nyíltságával – a kormánykoalíció tagjainak rosszallását is kiváltotta)
