A hülyeség ára

Gondolatmenetünk elején ott tornyosul Fukuyama híres-hírhedt mondata 1990-ből, amely jókora önteltségről (és hozzá nem értésről) tanúskodik: véget ért a történelem. A Rossz megszűnt, a kommunista diktatúrák megbuktak, később megszűnt a fő diktatúra, a Szovjetunió is. Politikai szempontból nincs tovább miről beszélni, győzött a liberális demokrácia, amely majd örök békét és jólétet garantál az emberiségnek.

(Miután ez az írás egy komolyabb szembenézés akar lenni, mondjuk ki: a liberális demokrácia az a legmagasabb rendű berendezkedés, amelyet az emberiség a tisztességes emberi lét garantálására eddig létrehozott. Nagyon leegyszerűsítve két fő eleme van: az emberi jogok garantálása a mindenkori hatalommal szemben, illetve az emberben lévő rossz korlátozására, vagyis politikai-társadalmi szempontból a hatalom megosztása – egy ember, egy testület kezébe ne kerülhessen abszolút hatalom. Az elv jó, de ne feledjük el, hogy mint minden folyamatot, ezt is emberek működtetik – vagyis a gyakorlatban sok tökéletlenséggel küzd. Minden egyéb trükközés – az ún. illiberalizmussal való játék is – csak a fenti elvek megkerülésére szolgál.)

Vissza azonban Fukuyama butaságához: jött 2001. szeptember 11-e, a nagy kijózanodás napja. Nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem újabb kihívásokat termelt, amelyekre reagálni kell, s ezt csak szervezett erővel (hadsereggel) lehet megtenni. Az Al Kaida, az Iszlám Állam… új kihívásokat jelentettek az emberiségnek, s legyen bárki bármennyire amerikaellenes, be kell látni, hogy az USA (és esetenként a nyugati típusú, keresztény civilizáció védelmére alakult szövetség, a NATO) részvétele nélkül az új torzulások kezelése lehetetlenné vált volna. Új válsággócok alakultak ki a világban, s egyre világosabb, hogy inkább Huntingtonnak lett igaza: a törésvonalak újra- és újratermelik magukat az eltérő (gyakran vallási hátterű) civilizációs alapú felfogások – és a rájuk épülő államok, társadalmak között.

Legyen egyértelmű mindenki számára: a mostani, orosz-ukrán konfliktus is ilyen alapú. Az orosz vezetés – a szilovikok, a KGB-sek – képtelenek kilépni a nagy pánorosz gondolkodási körből. Ukrajna tényleg egy nagyon problémás ország, különböző részekből van összerakva, s az eddigi ukrán vezetői csoportok (egyiküket-másikukat nehéz politikai pártnak vagy vonulatnak nevezni) valóban rengeteg hibát vétettek. Nagyvonalúbbnak kellett volna lenniük a kisebbségeikkel is – ám ne legyenek illúzióink: ha Putyinék szét akarják zúzni őket, akkor találtak volna más okot. A hiba a moszkvai KGB-sek fejében, a nagyorosz hatalmi, birodalmi gondolkodásban van, amelytől nem tudnak szabadulni, s amely szerint nekik alattvalókra és nem partnerekre van szükségük. Ám azt az elvet el kell fogadnia mindenkinek, hogy egy szomszédos ország (jelen esetben Oroszország) nem gyakorolhat vétójogot egy másik ország (jelen esetben Ukrajna) stratégiai döntéseivel, irányultságával kapcsolatban. Érthető magyar nyelve lefordítva: tényleg elfogadható lenne egy szomszéd kormány vétójogának elismerése – pl. a román vétójog elismerése a magyar kormány döntéseivel kapcsolatban? A finnek sokáig játszottak egy intelligensnek tűnő játékot az oroszok vonatkozásában: nem ingerelni a medvét. Ám most azt látják, hogy a medve kiszámíthatatlan és csak a saját érdekeit nézi. Ezért nem meglepő, hogy Finnországban is, Svédországban is megjelent a NATO-tagság – tehát a kollektív védelmi rendszerbe való betagozódás gondolata. NATO-tagországot eddig senki nem mert megtámadni, a NATO területén soha nem volt nyílt fegyveres konfliktus (pedig ott van ám pl. a gyakran forró török-görög téma is, amelyet eddig sikerült kordában tartani).

A történelem persze most sem áll meg, legyen bármilyen a jelenlegi konfliktus folytatása (valószínűleg egy újabb befagyott állapot jön majd létre, mint a volt Szovjetunió területén több helyen). S azt is csak a naivak gondolhatják, hogy a határok egyszer s mindenkorra változatlanok maradnak a világban. Az emberiség forrongani fog a jövőben is, mert ilyen az emberi lélek: s ennek következményei lesznek. S az, hogy mi játszódott le egyes moszkvai vezetők fejében,  mutatta a Szkipal-ügy vagy a csehországi robbantás esete: a KGB utódszervezete jelezte, hogy nem válogat az eszközökben és globális játékos akar lenni a világban. A hadseregüket is komolyan fejlesztették, a putyini rendszer évek óta a háborús hisztéria eszközeit használta az országban. (Ilyen vonatkozásban előbb-utóbb problémát jelent majd Kína is, ahol a hadsereg fejlesztése és a Hongkonggal kapcsolatos fellépések, valamint a kisebbségekkel szembeni érzéketlenség (Tibet, ujgurok…) szintén nem extra demokratikus gondolkodásmódot tükröznek vissza. Az ő érdekük viszont most az, hogy Oroszország egy felelőtlen kaland árán meggyengüljön. Nem éreztem nagyon jól magam, amikor az EP küldöttségvezetőjeként három éve Tajpejben a régi római mondást kellett idéznem a tajvani elnöknek: ha békét akarsz, készülj a háborúra).

Billeg tehát a világ Távol-Keleten, billeg a muzulmán világban (Irán, Szíria …), s most nagyon megbillent Kelet-Európában is. Oroszbarát trollok ezrei manipulálják a közvéleményt (a szlovákiai magyar közvéleményt is), néha már az agybaj szintjén: csak a retardált agyak képesek elhinni, hogy a jelenlegi, KGB-vezette Oroszország lehet a klasszikus keresztény-konzervatív értékek védőbástyája. Ahol, ha az ember kiejt néhány kritikus szót a rendszerre, börtönbe kerül vagy el kell menekülnie az országból. Ugyanez vonatkozik a gazdagabb oroszokra is (függetlenül attól, hogyan szerezték a vagyonukat): vagy támogatják a rendszert, vagy menekülniük kell.

Apropó, menekültek: hány magyar nyelvű troll szállt rá néhány írásomra 2015-16-ban, amikor azt mondtam, hogy legyünk tisztességesek és ne hisztériázzunk a migránsválság kapcsán sem. Vannak a migránsok, akik saját döntés alapján, önként hagyják el szülőföldjüket valamilyen cél érdekében. Ez az egyik kategória, amelyet máshogy kell kezelni, mint a mozgó tömegek 7-8 százalékát kitevő menekülteket: ők kényszerből hagyják el otthonaikat, rajtuk kötelességünk segíteni. Nézzük csak meg, mi történik keleti határainknál most: a bajba kerülteken most is kötelességünk segíteni.

Mi lesz ebből az egészből? – kérdezheti most bárki. A helyzet megnyugszik majd, Ukrajna nem lesz az többé, ami volt (Putyin egyébként éppen most kovácsolja össze az eddig nagyon heterogén ukrán nemzetet), a világ – s benne Európa – sem. Nagy katarzis mindannyiunk számára, amin most keresztül megyünk. S azon józanok számára, akik nem akarják, hogy a jövő héten újból orosz tankok grasszáljanak Pozsony vagy Budapest utcáin, megint csak a százszor kárhoztatott USA a menedék – amely egyébként ezerrel rászolgált arra, hogy komoly útálathullámokat gerjesszen magával szemben. Ott vagyunk, ahol a hatvanas években voltunk: az akkori szovjet sugalmazású „békepolitika” nagyban destabilizálta a nyugati demokráciákat, s ha azok megbuktak volna, most egy sokkal szomorúbb világban élnénk. Az amerikai és a nyugat-európai társadalmakat ma a jólét által okozott agybénulás fenyegeti mindenféle őrült ideológiákkal. Ha ez sikeres lenne, rosszabb napok jönnének az emberiségre. Senki, egyetlen ember sem játszhatja lehát az érinthetetlen szerepét ebben a folyamatban: mindannyian érintettek vagyunk, mindannyiunk sorsáról van szó. A magam részéről: most fejezem be A penge élén című könyvemet, amelyben az elmút 40 év folyamataival foglalkozom. Benne van a mondat: büszke vagyok arra, hogy személyesen is hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy Szlovákia a NATO nevű biztonsági tömb és az EU nevű politikai-gazdasági tömörülés részévé vált. Az emberiség által több száz év alatt kitermelt keresztény civilizációs kör tömörüléseinek részévé. Azt soha nem gondoltam volna, hogy a könyv megjelenéséhez orosz ágyúk dörgése fog asszisztálni, kiemelve a mondat igazát. Mert legyen bármennyire elmarasztaló a véleményünk az ukrán politikai éretlenségről, hozzá nem értésről, beképzeltségről és butaságról, arról, hogy Ukrajna már régen megérdemelt egy pofont, a mai tény az, hogy orosz ágyúk lövik Kijevet. Csakúgy, mint 56-ban lőtték Budapestet. Ugyanazon orosz hadsereg ágyúi, amelyek most ugyanazt dörgik, mint akkor (és dörögték csendesebb formában 68-ban Csehszlovákiában): nem tűrünk a miénktől eltérő gondolkodásmódot, még a szomszédban sem. S ez elfogadhatatlan.

Egy szó, mint száz: egy fejezet ismét lezárult Európa történelmében. Egy reményteljes fejezet, amely azt sugallta: lehet élni békében, háborúk nélkül is. Az emberiség visszazökkent egy rosszabb, veszélyesebb állapotba.

Csáky Pál

(fb-jegyzet)