A gyűlés

– Jelöltek, a gyűlést megnyitom – emelkedett fel a vezér.
Helyeslő moraj futott végig az egybegyűltek között. A levelek csendesen zizegtek. A legfegyelmezetlenebbek is lenyelték utolsó banánjukat és lekuporodtak. A szavanna felől langyos szél fújdogált.
– Csendet kérek, fontos dolgot jöttünk össze megbeszélni – hallatszott ismét az öreg hangja. – Mindenki őrizze meg komolyságát. A jövőről döntünk itt ma – tette hozzá elérzékenyülve.
A moraj úgy szökött föl, mint fagyos földből az illanó gejzír. Pampó, a termetes hím nagyot csapott a mellette ülő nőstény vaskos fenekére, s a válaszként elcsattanó pofon után elszabadult a pokol.
Grumm, a kétméteres gibbon ugrott fel. – Ez az, kérem, éppenséggel ez az, én semmiképpen nem, én eddig teljesítettem mindent, amit kellett, de ezt nem. Én kérem, ez ellen a leghatározottabban tiltakozom! Mindent támogatok, ami értelmes, de ezt nem, ezt semmiképpen!
– Vigas! – sipította egy erős hang. – Mindig jár a szája, most mutassa meg, mit tud! Egy ilyen vén csepűrágóért úgysem kár!
– Csepűrágó a nagyanyád – zúgott el a levegőben néhány frissen szakított kókuszdió. – Hogy merészelsz ilyet kiengedni a szádon!?
– Merészelek! – kiabálta szinte sokkos állapotban a fehér galléros maki. – És ha te azt hiszed, hogy fenn hordhatod az orrod, mert a barátod egy orangután, akkor tévedsz!
– Befogod, vagy …! – hatalmas reccsenéssel szakadt le egy ág, erre mindenki ugrott mindenfelé, csoda, hogy nagyobb baj nem történt.
– Én úgy gondolom – kezdte tudálékosan egy idősebb pávián olyan elegáns mozdulatot téve, mintha valamely balettiskolában tanulta volna. – Én úgy gondolom, hogy ez egy nagyon érzékeny kérdés…
Egy pici csönd lett, csak a szél hangja suttogott diszkréten az ágak között.
– Mondd már – türelmetlenkedett hirtelen egy apró cerkóf. – Engem speciel érdekelne…
– Mi az, ami érdekelne? – zengett fel egy sörényes pávián baritonja. – Mi az, ami itt még bárkit is érdekel? A helyzet világos, nemde? Mármint az evolúció kérdése. Ragaszkodjunk a tényekhez, kérem. Ha kibírtuk a fán millió évekig, akkor miféle őrült ötlet szakítani ezzel? Ha jó volt itt az eleinknek és azok eleinek, de még tízezer generációra visszamenve is eleink elei eleinek, akkor mi a fenét akartok ezzel? Jön itt egy újító …
– Szélhámos! – sipított bele egy füles maki. – Szélhámos, hát nem látjátok? Át akar verni mindannyiunkat! Hogy kiszolgáltatottak legyünk a pampán! Míg itt, a lombkoronában mi vagyunk a királyok!
– A királyok, hihi, a királyok – kontrázott egy félig fejlett kapucinus majmocska. – Királyok, királyok vagyunk!
– Úgy van! – ugrott fel meglepő gyorsasággal egy mázsás gorilla. – Nem hagyjuk magunkat átverni! Olyan jól berendezkedtünk itt. Gibbonkám, egy sört is kérnék… – böffentett még egyet.
– Azonnal – repült a gibbon. – De azért kipróbálhatná ezt a dolgot valaki. Menjen a maki, én azt mondom…
– Maki barátunk nem megy – hallatszott a vezér erős hangja. – Gondoljuk meg kérem, mit beszélünk!
A mami erre hálásan bújt bele az öreg lelógó szőrpamacsaiba.
– Kegyelem, kegyelmezzetek! – szirénázott vérlázító hangon egy sovány cerkóf. – Nekem családom van, gyerekeim…
– A te gyerekeid, te ütődött! – röhögött fel vastagon egy bőgőmajom. – Mind a szomszédra ütött…
– Majd ütök én mindjárt! – futott föl a hatalmas fa törzsén egy éltes gorilla, köztudottan a cerkóf legjobb barátja. – Majd én rendbe rakom a képedet!
– Menjen Bóbi! – üvöltötte egy hang. – Vagy Rózsi, a szőrös lelkű gibbon. Ő úgyis emberszabású!
– Majd átszablak én! – ugrott középre egy tekintélyes csimpánz. – Azt én mondom meg, ki milyen szabású, érthető?
– Na persze, rokon – hallatszott az egyik ágról. – Rokon, rokonka…
– Protekciós! – sipította erre egy idegbeteg maki.
– Tartsd a szád! – zúgott felé vagy húsz kókuszdió egyszerre.
– Bedolgozom a tyúkszemed a torkodba! – repült felé egy gibbon. – Azt hiszed, nem hallottam, hogy tegnap már a neanderi völgy felől érdeklődtél?
– Akkor menjen a huskafarkú – kiáltotta valaki. – A huskafarkúnak vannak ambíciói!
– Soha, az dilettáns! – zúgott az ágak közül. – Még visszafejlődik amőbává.
– Mimőbává? – dörgött föl egy hatalmas gibbon hangja. – Viselkedjünk, kérem!
– Te csak fogd be a szád, a te utódod lesz Darwin! – torkollt le valaki valakit.
– Cseeend! – dördült el erre az öreg hangja a főágon. – Csend legyen, viselkedjetek majmokhoz méltó módon!
Ez hatott. A kedélyek átmenetileg lecsillapodtak. Egy apró maki állt fel, tudálékos képet sugárzó fehér szőrzete tekintélyt kölcsönzött neki.
– Nem akarok ember lenni – mondta komoly hangsúllyal. – Majom volt az öregapám, a szépapám, miért pont nekem kellene törzsfejlődnöm? – kérdezte egy hatásos gesztus kíséretében.
Vastaps dörgött fel a hatalmas fán.
– A szívemből beszél – csatlakozott azonnal Baljos, a bőgőmajom. – Minek telhetetlenkedni? Nem elég nektek az, amink van? Ez a szép majombirodalom?
– Ez az – repült fel a legmagasabb ágra egy nagybajuszos cerkóf. – Nézzetek körül, hisz mi vagyunk a teremtés koronái! Ez nem elég? Kinek nem elég? – tette hozzá pazar pátosszal.
– Így van – kontrázott neki egy jókora bőgőmajom. – Van ennél több? Kinek nem tetszik a majomuralom? Vegyétek észre, ez az ambíciók csúcsa!
– Le kell tárgyalni, meg kell szavaztatni – dörgött közbe egy jogász természetességével egy fehérszakállú gibbon olyan mozdulatot téve, mintha máris egy igazgatói bársonyszékben érezné magát. – Azért egy elnök csak kell egy csapatba…
– Alelnökök, alelnökök – sipítoztak néhányan. – Ügyvezető igazgatók…
– Főtitkár – szólt valaki áradozva.
– Csend – hallatszott újra a vezér hangja. – Ide hallgassatok, ki kellene próbálni. Szép pálya, nagyon szép pálya. Két lábra állni, kiegyenesedni, nagyon szép pálya. Késsel-villával enni, nagyszerű pálya. Csupa jó ötletem van, figyeljetek. Háborúkat szervezünk, feltaláljuk a fegyvereket…
– Az aranypénzt! – rebegte közbe mennyei hangon valaki. – A bankokat…
– A bankárokat…
– Az inkvizíciót és az eretnekeket…
– A gyártósorokat…
– A spanyolcsizmát… a guillotine-t…
– Nyaktilót, te primitív! – dörgött közbe valaki.
– A sztriptízt– ragyogtak fel a szemek.
– A sztriptízt, azt mindenképpen – bólintott az öreg. – A gőzgépet, felnéznek majd ránk….
– A spanyolcsizmát – kontrázott valaki. – Az atombombát…
– Azt, az atombombát! – ábrándoztak többen.
– Hirosimát – skandálták kórusban a hülyébbek. – Hirosimát akarunk!
– Lesz, lesz – nyugtatta meg őket a vezér. – Nem lesz az a sapiens annyira sapiens…
– Nagyon szép pálya – ábrándozott el egy ősz gibbon. – A gőzgépet…
– Maradi! A kommutátormotort!
– Te sznob! Inkább a többnejűséget!
– Igen, azt mindenképpen – csillogtak a szemek. – Polietilént…
– Anélkül nem élet az élet, még a polipropilént is. Léghajót…
– A könyvelést…
– A kettős könyvelést!
– A baksist!
– A kasszát…
– A kasszafúrást…
– Azt, a fúrást…
– A váltóáramot!
– A villamosszéket!
– Űrhajót!
– Ez az! Repülni fogunk!
– Így van – dördült el a főnök. – Minden a miénk lesz, a jövő, a jövő… Nos, melyikőtök kezdi?
Általános csend lett. Hosszú, mély csend.
– Menjen a maki…
– Én nem. Menjen a bőgő.
– Mit mondtál? Menjen a gibbon!
– Te, kitépem a nyelved – ütött egy orán gután, és újra elszabadult a pokol. Hatalmas verekedés lángolt fel az óriási mangóliafán, majmok százai vetették magukat a küzdelembe, a főnök gorillái hasztalan igyekeztek rendet teremteni közöttük. Az ág, amelyen ültem, nagyot lendült, és én, a majmok rendjének legsilányabbika, lehuppantam a földre. A nagy verekedésben észre sem vették, hogy eltűntem közülük. Az ágak közt pofonok záporoztak, vérlázító szidalmak keringtek. Üvöltözés, rikácsolás verte föl a csendet. Felnéztem rájuk, de semmi kedvem nem volt visszamászni a fára. A majmok közé.
Megpróbáltam felegyenesedni. Nehezen ment, a fenekem fájt, a csigolyáim nyikorogtak. Újból megpróbáltam, sikerült. Néhány célt tévesztett kókuszdió landolt mellettem a földön, de már nem is hederítettem rájuk.
Megint felnéztem a fára, a tombolás ott csak erősebb lett.
Megfordultam, előttem egy sík mező terült el hívogatón. A szavanna felől biztató szél fújt.
Elindultam.

Cikkajánló

Vállalni kell – Pozsonyi beszélgetés Duray Miklóssal

Ma egy hete, hogy 2022. december 30-án Duray Miklós elérkezett földi pályafutása végéhez. Közösségi oldalamon …