Fáber úr, a búsképű lovag

Friss tavaszi reggel volt, amikor Fáber úr, a búsképű lovag útnak indult. Óvatosan bújt bele enyhén rozsdálló páncéljába, kopjája markolatát még egyszer gondosan kismirglizte, nyakába nagyvilági maslit kötött. Miután küllemét ily módon kellőképpen érdekessé tette, paripájához lépett.

A mén roskatag volt, mint nagyhírű elődjéé, ráadásul ez a pára is a nagy múltú Rocinante névre hallgatott. Mindeme tökélyt csupán ama apróság zavarta meg, hogy a jobb időket is megélt táltos a gyengébb nemhez tartozott, magyarán: vénkisasszony volt őkelme. Hősünket azonban ez egy cseppet sem zavarta, hangzatos hórukkal előírásszerű lendületet vett, hogy lóra pattanási szándékát végrehajtsa. A szelíd, ám agyonstrapált Rocinante azonban elszokott már az efféle megpróbáltatásoktól: szemérmes öreglány módjára enyhe fejrázással intette mérsékletre Fáber urat, aki szerencsére nem volt érzéketlen a változó korban előforduló elgyöngülések iránt. Így történt, hogy az előkészített haditerv már az első percekben megváltozott: a vitéz pattanásából óvatos kászálódás lett csupán. Hősünket ez az incidens egy cseppet sem zavarta meg, előkelősködő szőrszálhasogatást látott csak látott a vén ló finnyáskodásában. „Eb ura fakó“ – rikkantotta vidáman, legendás pléhkalapját a fejébe csapta és már vágott is volna, neki a nagyvilágnak. Rocinantéja azonban nem mozdult: elvei újabb barikádot emeltek cselekedetei elé. Váltig abban reménykedett ugyanis, hogy a Fáber úr majd partnerként kezeli őt, s mint ilyen, mellette ballagva teszi meg az utat. Hősünk azonban az eseménysor eme fázisában rettenthetetlennek bizonyult: csizmáin vadonatúj sarkantyúk fénylettek. Habozás nélkül vetette be őket és csupán nekik köszönhette, hogy Rocinante őnagysága, elveit átmenetileg feladva, lassan megmozdult, s hősünk így – itur ad astra – útra kelhetett.

Az út csábító volt és ékes: két oldalán virágba borult fák szegélyezték, Rocinante patkóinak zaja dús fűszőnyegben halt el. Hősünket mindez jókedvre derítette, s mit tagadjuk – a búsképű jelzőtől igencsak eltérve – vidám dalra fakadt. Csodák csodája, a dús illatok még a vén Rocinantéra is hatással voltak, aki szokásos zsörtölődéseiről is megfeledkezve, megadóan ballagott a puha földúton. Hősünk daliásan ült a nyeregben, lelkében öröm honolt. Kisvártatva egy ligethez értek: lovagunk, szükségét érezve, megálljt parancsolt, s Rocinanténak nem volt ellenvetése: együtt könnyítettek magukon.

Csodás paradicsom volt a liget: szépsége ámulatba ejtette hősünket, nem csodálkozhatunk hát, hogy költői megnyilatkozásra fakadt. Ledobálta magáról lovagi kacatjait, nyeregtáskájából lantot, papírt, pennát halászott elő, és késedelem nélkül öröm-bús helyzetének megéneklésébe fogott. Elsírta a ligetnek boldogságát és bánatát, rímekbe szabta szerelme, Dulcinea szépségét, tisztaságát, érintetlen bájait, és akkorát kesergett szíve keménységén, hogy a mardosó gyönyörűségtől még a könnye is kicsordult. Ez lett a veszte, mondhatná a bölcs: a szikrázó könnycseppeken át egy másik, távoli ligetet látott, ahol Dulcineája épp egy másik – igaz, kevésbé búsképű – lovaggal enyeleg. Hősünkben semmivé foszlott a költői ihlet: csúnyán káromkodva törte darabokra lantját, pennáját, s csúszott vissza a lovagi élet durva ridegségébe. Kemény mozdulatokkal szedte újfent magára vértjét, s bánatát szenvedéllyel egy butykos szájába fojtotta. Rocinante hiába meresztette rá hideg arisztokratakék szemeit, gazdája pálfordulását nem tudta megfejteni, így biztonság kedvéért a sima utat választotta: ellenvetés nélkül vetette magát alá akaratának. Így történt, hogy a Fáber úr-Rocinante képződmény – ha nem is olyan idillikus hangulatban, mint reggel -, folytatta útját. Hősünk továbbra is peckesen ült a nyeregben, belső változását egy apró jel mutatta csupán: Dulcinea szemérmetes bájai helyett egy céda nőszemélyről énekelt nem kevésbé vidám, ám finomkodó füleknek igazán nem való éneket.

Fáber úr maga is meglepődött, mennyi tisztelet és csodálat kíséri útján. Amerre elhaladt, a nép kitódult a falvak szélére, köszönteni őt. Nem tudhatta, hogy különféle híresztelések előzik meg útját: nagy hadvezérről, csodálatos Valakiről beszélnek az emberek. A vén Rocinante is jobban érezte magát, úgy gondolta, a hódolat az ö kissé hervatag, ám saját megítélése szerint még mindig vonzó bájainak is szól. Búsképű lovagunk boldog volt és elégedett, királyi gesztussal köszöntötte a népet. Újból Dulcineáról álmodozott és – uram bocsá’ – még néhány új hexameter is eszébe jutott.
Nemsokára egy városkához érkeztek. A hatalmas tömeg már a város kapuinál fogadta, a sokaság élén maga a maharadzsa köszöntötte őket. Hősünk sűrű üdvrivalgások közepette kászálódott le Rocinantéjáról, s engedve a maharadzsa unszolásának, készséggel költözött be a város legszebb palotájába.

A maharadzsa illő fénnyel, jeles pompával fogadta. Szolgák serege hordta elébe a jobbnál jobb falatokat, ékesebbnél ékesebb serlegeket. A vendéglátók egymás után emelték köszöntésre poharukat, így történhetett, hogy Fáber urunk feje kissé elnehezült, s a jelenlévők nagy csodálkozására mindhárom maharadzsára fenékig ürítette poharát. A maharadzsa jót derült a tréfán, csak akkor furcsállotta kissé a dolgot, amikor hősünk, lefekvés előtt, konokul mindhárom maharadzsával kezet is akart szorítani.

A városban kis idő múlva elterjedt a hír, hogy Fáber úr a szélmalmok ellen vonul. A tisztelet és hősünk megbecsültségének hőfoka – ha lehet – még magasabbra hágott. Tornáca előtt éjjel-nappal nagy tömeg tolongott, a tehetősebb polgárok komoly ajándékokkal halmozták el őt. Maga a maharadzsa is kitett magáért, a legszebb lányát küldte át hozzá. Fáber úr boldog volt és elégedett, a fény és a megbecsülés komolyan elkápráztatta.

Kisvártatva elérkezett a nagy nap, a város fényűző pompával búcsúztatta. Hősünk kevélyen állt az erkélyen, karjával búcsút intett. A mindent elsöprő hangorkán – varietas delectat – melengette a szívét.

Aztán peckesen felcsatolta mellvértjét, fejébe nyomta kalpagját és a tükör elé lépett. A bajuszát fenyegetőre pödörte, s kopjáját pökhendi módon a jobbjába kapva odalépett Rocinantéhoz. A vénkisasszony, átélve a pillanat nagyságát, most csak egy enyhe mozdulattal intette őt mérsékletre. Hősünk nagylelkű volt: a tőle telhető legnagyobb kíméletességgel mászott fel a ló hátára.

A maharadzsa a tömeg élén a város határáig kísérte. „Ímhol“ – mutatott búcsúzóul a távolba, ahol egy elmosódott dombon három szélmalom sziluettje rajzolódott ki az égre. Hősünk megpödörte bajuszát, megdöngette mellvértjét, sarkantyúját óvatosan Rocinante vékonyába eresztette. A vén ló e korántsem barátságos mozdulatot zokon véve sértődötten rántotta oldalra a fejét, botrányt azonban nem okozott: ha lassan is, de elindult a halovány domb felé.

Az út hosszabb volt, mint azt eredetileg Fáber úr gondolta. A dombtető félnapi járás után is ugyanolyan távolinak tűnt, mint induláskor. Hősünket ez a tény azonban egy pillanatra sem riasztotta meg,’elszántan folytatta útját. Rocinante kellő egykedvűséggel ballagott a sarjadó fűben.

Harmadnap ért a hegy alá. A feje fölött, kitöltve szinte az egész látószöget, ott magasodott az első szélmalom. Roppant vitorlái mozdulatlanul feszültek, eresztékeit csak elvétve ropogtatta meg egy-egy fuvallat. Hősünknek egy pillanatra még a lélegzete is elállt. „Ez hát“ – gondolta és furcsa bizsergést érzett. A cselekvés kapujában, szerencséjére, nem hagyta el a bátorsága, megfontoltsága sem: nem támadott hebehurgyán, mint híres elődje. Lekászálódott Rocinantéról, hosszan szemügyre vette az első szélmalmot, majd akkurátus alapossággal a harci előkészületekhez fogott.

Először Rocinantét masszírozta meg tetőtől talpig. A vén hölgy nem tudta mire vélni a dolgot, jóleső bizsergéssel adta át magát az ellazulásnak. Utána a saját vértezete következett: gondosan beolajozott, kifényesített minden apróságot, villogott az egész szerelés a tortúra után. Végezetül magára öltött mindent, zsebtükrében elgyönyörködött a látványban és Rocinantéhoz lépett.
Bősz hórukk volt a jel az indulásra, s a vén paripa állapotát meghazudtoló fürgeséggel szedte a lábát, repült a szélmalom felé. Az meg, mintha csúfot akarna űzni belőle, kissé megmozdította karjait, lassan forogni kezdett. Lovagunk lihegett izgalmában, s ahogy közelebb került a szélmalomhoz, verejtékén keresztül mintha egy óriás arcát vélte volna felfedezni a rozzant zsúptető alatt. Az óriás csúfondárosan ráncolta a homlokát, ingerlő kacajjal lógatta felé a karjait. „Szóval így állunk” – villant volna át Fáber urunk agyán, ha az egyik szélkerék nem éppen abban a pillanatban ért volna a malom bejárata előtti pontba, miként Fáber urunk is. Mondanom sem kell, hogy a szerencsétlen találkozásból inkább hősünk került ki megtépázva, szikrázó csillagesőt látva repült le hű kancája hátáról. Nagyot nyekkenve terült el a fűben, s egy pillanatig bizony azt sem tudta, az övé avagy Rocinantéé-e az a koponya, amelyet a nyaka végén talált. Hősünket azonban kemény fából faragták: összeszedte magát, kirántotta rozsdától nemes kardját, s Dulcinea nevével az ajkán újabb rohamra indult. A rút óriásarc a zsúptető alatt azonban csak vigyorgott rá csúfondárosan. Hősünk ajkát egy sebzett oroszlán megszégyenítésére is méltó csataordítás hagyta el, ám mindez eredménytelennek bizonyult a szélmalom egy újabb lezúduló vitorlájával szemben. A vitézi delírium mit sem segített: hősünk újból elterült a szélmalom előtt.

Folytassam? Fáber úr néhány kísérlet után félholtra verve, törött kopjával és törött bordákkal, kék-zöld foltokkal tarkítva volt kénytelen elbicegni a szélmalom tövéből. A zsúptető alól mintha a hatalmas arc hahotája kísérte volna. Hősünk egy utolsó, kétségbeesett próbára szánta el magát. „Hiszen a fejem… a legerősebb fegyverem…“ – kiáltott fel és vaskemény akaratával újabb támadásra ösztökélte bénult izmait. A horpadt test állati erővel lódult meg: a szélmalom csúfondáros kéjjel állt meg, s a hatalmas arc gunyoros mosollyal nézte, ahogy hősünk elszántan, csupasz fejét előre szegve nekiront a masszív gránit alapnak. A hatalmas csattanás után Fáber úr nem mozdult többé.

Eltartott vagy fél óráig, míg visszanyerte eszméletét. Óvatosan mozdult meg, végtagjai tétován engedelmeskedtek. Lassan botorkált el a szélmalom alól, és Rocinantéja keresésére indult. Esteledett, a sűrűsödő szürkületben furcsa csoportosulást vett észre a domb alján. „Hát így állunk…“ – villant meg a felismerés a fejében, agyában kihunyt az utolsó fénysugár.
Csendesen állt be a domb alján sorjázó donquijoték közé.

Ez a szösszenetem 1986-ban jelent meg a Vasárnapi Új Szó irodalmi mellékletében.

Cikkajánló

Vállalni kell – Pozsonyi beszélgetés Duray Miklóssal

Ma egy hete, hogy 2022. december 30-án Duray Miklós elérkezett földi pályafutása végéhez. Közösségi oldalamon …